Magyar Narancs: Nem érzi személyes sikerének, hogy a második Széll Kálmán Terv az öntől ismert kifejezést, a reformok kritikus tömegét hangoztatja?
Fotó: Németh Dániel
Bokros Lajos: Ennek semmi köze ahhoz, amit én gondolok, itt inkább antireformok kritikus tömegéről van szó. A "reformságnak" három fontos követelménye van. Az egyik, hogy a piaci verseny erősödésének irányába mutasson. Már 1968-ban, amikor elkezdték itthon a reformokat, az volt az irány, hogy nagyobb legyen a vállalkozói szabadság, a vállalatok önállósága, a verseny. A rendszerváltás utáni átmenet idején minden országnak, amikor reformokat vezetett be, a célja a piacgazdaság kiépítése, megerősítése, a verseny fokozása volt. A Széll Kálmán Tervben megbúvó és az azon kívül meghozott intézkedések - a szektorális adók és egyebek - alapvetően a verseny szennyezését, torzítását, nem pedig élesítését és egyenlő esélyűvé formálását szolgálják. Másrészt vannak olyan területei a gazdaságnak, amelyeket nem kizárólag, esetleg nem is elsősorban a piac működtet. Az olyan közszolgáltatásoknál, mint az egészségügy vagy az oktatás, vannak olyan területek, amelyek nem vethetők alá a színtiszta piaci versenynek, hanem az államnak is komoly szerepe van. Itt a reform kritériuma az, hogy vajon javul-e a szóban forgó közszolgáltatás minősége és költséghatékonysága. Az iskolák, kórházak centralizációjától kezdve egészen a munkaügyi vagy a nyugdíjintézkedésekig azt lehet látni, hogy a bevezetett lépések mindenhol a minőségromlás irányába hatnak.
MN: A központosítás nem definíciószerűen rontja a költséghatékonyságot, sőt éppen ennek érdekében akarják mindig mindenhol bevezetni.
BL: Igen, de a költséghatékonyság mellett a minőségjavulás ugyanolyan fontos. Ha az önkormányzatok helyett az oktatási minisztérium nemcsak szakmai-tartalmi felügyeletet gyakorol, hanem tulajdonolja és pénzügyileg is irányítja az iskolákat, attól vajmi kevés változást lehet várni. Attól még, hogy az iskolák nem profitorientált magánvállalkozások, hanem költségvetési intézmények, van közöttük verseny. Pozitív változást attól lehet remélni, ha a fogyasztók - a tanulók és a szülők - igényeit egyre inkább beemelik az iskola működését meghatározó érdekeltségi rendszerbe. Ha az iskolák a központi kormányzat jóindulatától függnek, továbbra sincs semmi garancia a minőség javulására. Végül a reformok harmadik jellegzetessége az, hogy a növekedést és a felzárkózást segítsék. Magyarországnak az a senki által nem vitatott társadalompolitikai, sőt nemzetpolitikai célja, hogy képesek legyünk elérni a nyugat-európai életszínvonalat, amihez jóval magasabb szintű termelékenység, versenyképesebb munka, nagyobb hatékonyság szükséges. Megint csak nem lehet a nemrég bevezetett intézkedéseket reformnak nevezni, ha a nyugati felzárkózás helyett még a visegrádi országoktól is leszakadunk. Megjegyzem, ez a folyamat már tizenkét éve tart. Akkor kezdődött, amikor az ezredfordulón az első Fidesz-kormány szabadjára engedte a költségvetési túlköltekezést, ami lassította a gazdasági növekedést, és elrontotta a külső és belső pénzügyi egyensúlyt.
MN: Minden változtatást egy kalap alá lehet venni? Például az önmagában nem volna baj, hogy a mostani kormány a korai és rokkantnyugdíjazás visszafogásával a munkakínálatot ösztönzi. Az előző kormányok idején pedig a közoktatásban ha lassan is, de csak elkezdődtek olyan változások, amelyeket a legutóbbi PISA-felmérések is visszaigazoltak.
BL: De manapság itt is elindultunk visszafelé. A munkakínálat növelésekor az a kérdés, hogy a munkát kereső embertömeg talál-e költséghatékony és jövedelmező foglalkoztatást. Ha nincsenek olyan intézkedések, amelyek a foglalkoztatás növelését a magánszektor érdekévé teszik, akkor marad a közmunka, ami a költségvetés bevételeit nem termeli, hanem pusztítja. A Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok idején a felelőtlen túlköltekezés miatt iszonyatosan megnövekedett az állam adóssága, ami alapvetően aláásta a reformszellemet. Lehet tehát mérlegelni, hogy voltak olyan reformszilánkok, amelyek bizonyos területeken részleges előrelépést hoztak, de sajnos ezek jelentőségét elhomályosítja, hogy más területeken durva visszalépések történtek.
MN: Összességében tehát az elmúlt tizenkét évben folyamatosan rossz irányba tartott az ország?
BL: Javaslom, hogy menjünk vissza a rendszerváltásig. Az átmenet első évtizedében Magyarország folyamatosan és következetesen élenjáró reformország volt. Az Antall-, a Horn- és kezdetben még az első Orbán-kormánynak voltak olyan reformintézkedései, amelyeket hazánk elsőként vezetett be a volt szocialista tábor országai közül. Gondoljunk például a privatizációra, a bankszektor átalakítására, az adóreformra vagy az 1998-ban indult nyugdíjreformra. Az ezredforduló után már egyetlen olyan intézkedés sem volt, ami az említett három követelményt kielégítette volna. Éppen ellenkezőleg, a bevezetett reformok megfordítása következett be, amit szépen befejezett a magánnyugdíjpénztárak államosítása. Ez a folyamat éppen fordítva történt Szlovákiában, Romániában, Horvátországban vagy Szerbiában, ahol a rendszerváltás utáni első nyolc-tíz évet sikerült tökéletesen elvesztegetni, de a második évtizedben nemcsak felzárkóztak a magyarországi reformokhoz, hanem a szlovákok láthatóan meg is előztek minket.
MN: Miben látja ennek a magyarázatát? A 2006-ban kezdődött ciklus idején például kifejezetten volt kormányzati akarat a szerkezeti átalakítások megvalósítására.
BL: Ennek előzménye az, hogy a 2002-es választások eredményeként hatalomra jutott szocialista- szabad demokrata kormány megvalósította a jóléti rendszerváltásnak nevezett választási ígéreteit. Ez több mint bűn, óriási hiba volt. Hihetetlen mértékű bérnövekedést hajtottak végre elsősorban a közalkalmazotti szférában anélkül, hogy elindítottak volna reformokat. 2006-ban azért állt elő újból a reformok kényszere, mert a megelőző négy év szétrombolta az ország pénzügyi egyensúlyát anélkül, hogy ebből komoly növekedés szökkent volna szárba. Majd jött az őszödi beszéd és 1956 ötvenedik évfordulójának szégyenletes eseményei, amik kellően elbátortalanították a bimbózó reformtörekvéseket. Végül az egésznek gyalázatosan véget vetett a 2008. márciusi népszavazás, amikor a Fidesz vezette ellenzék demagóg és populista fellépésével sikerült végleg elgyengíteni a kormány mégoly bátortalan reformhajlandóságát is. Ez pedig az ellenzék történelmi hibája, avagy épp bűne.
MN: A mostani koalíciónak viszont nincs ilyen ellenzéke, és olyan felhatalmazást is kapott, hogy már tényleg semmi nem gátolná az értelmes munkában.
BL: 2010-ben a Fidesz kétharmados többségével egyedülálló történelmi lehetőséget kapott a reformok megvalósítására. Viszont elolvasván a párt választási programját vagy emlékezve korábbi viselkedésére, világos, hogy itt nem egy piaci reformokat megvalósítani kívánó politikai erőről van szó. A mai kormány egyáltalán nem hisz a piacgazdaságban, nem hisz a kapitalizmusban, utálja a piacot, a tőkét, különösen a külföldit. Ezzel éppen szöges ellentétben szereti a minden önálló mozgást elakasztó államot, az állam méretét növelő magas, piactorzító és versenykorlátozó adókat és támogatásokat, szereti maga alá gyűrni mindazokat a szabad kezdeményezéseket, amelyeket a piac mindennap kitermel magából. Ettől hiába várunk reformokat, hiszen eleve reformellenes a világnézete.
MN: A választások előtt sokan azzal számoltak, hogy a Fidesz populizmusa "csak" a hatalom megszerzéséhez szükséges, és majd teszik, amit muszáj tenniük.
BL: Sajnos van jelentősége annak, ha a közvélemény úgy gondolja, hogy a választási ígéretek eleve olyanok, amiket nem kell teljesíteni. Ez már egyfajta cinikus világfelfogást tükröz. Az pedig a politikai osztály mérhetetlen erkölcstelenségét jelzi, hogy lehet és érdemes hazudni, becstelenül ígérgetni a választóknak. Aki úgy gondolja, hogy ez a hatalom megragadásának egyetlen módja, az mélységesen lenézi a társadalmat. Ez a demokrácia gyermekbetegsége, ami a válság következtében újra erősödik néhány nyugat-európai országban is.
MN: Lám, a Nyugat tényleg követ minket.
BL: A válság nagymértékben aláásta a politikai osztályba és a politikai intézményekbe vetett közbizalmat, és termékeny talajra hullanak azok a magok, amelyek a populista csodavárást, az erős ember világmegváltó szerepét képviselik. De majd ebből is lesz kijózanodás.
MN: Mi kényszerítené ki a mentalitás megváltozását?
BL: A demokrácia tanulási folyamat. Egyrészt a választóknak a saját bőrükön kell érezniük, hogy csodafegyver-ihletésű intézkedésekkel és minden szakmai összefüggésnek fittyet hányó "unortodox" gazdaságpolitikával nem lehet munkahelyeket, növekedést és jólétet varázsolni.
MN: Még ennél is jobban kell a bőrünkön éreznünk?
BL: A kiábrándulás lassú folyamat. Van, aki szinte vallásos hittel szavazott a Fideszre, és az egyénnek érzelmileg sokszor nehéz feldolgoznia, hogy esetleg rosszul döntött, áldozatául esett a hamis ígéreteknek. Ennél is lényegesebb, hogy Magyarországon sajnos történelmi horderejű változás történt: vége van a harmadik köztársaságnak. Az új alaptörvény és a hozzá tapadó sarkalatos törvények élesen kifejezik azt a törzsi-nacionalista-etatista ihletésű világképet, ahol a társadalmi berendezkedés alapja az az oligarchikus világ, amit a kegyosztó állam által kijelölt hazai vállalkozók hoznak létre. Ezt most divat új civilizációs alternatívaként felmutatni a szitokszóként is használt liberális piacgazdasággal és az elfáradt jogállammal szemben. Oroszországban és Kínában hasonló modell működik, és úgy tűnik föl, mintha csak az intézményeit kellene adaptálni: a nemzeti akaratot képviselő erős emberek majd megoldják a válságot az idegen és pusztító pénzügyi-banki erőkkel szemben. Ebből is ki kell ábrándulni, rá kell jönni, hogy szabadon fejlődő és ezért versenyképes piacgazdaságot nem keretezhet illiberális intézményrendszer. Az új alkotmánynak tehát meg kell buknia a gyakorlatban! Ez nagyon fontos, mert az alkotmányos jogállamot, a fékek és ellensúlyok finom rendszerét, az intézményeket a parlamenttől az Alkotmánybíróságig, a Számvevőszéktől a Költségvetési Tanácsig, a Nemzeti Banktól a Versenyhivatalig csak akkor lehet majd újjáépíteni, ha ez az alkotmányos berendezkedés megváltozik, és meg lehet alapítani Magyarországon a negyedik köztársaságot. Az ország gazdaságát megfelelő szerkezeti reformok elindításával három év alatt emelkedő pályára lehetne állítani, de a jogi-alkotmányos válság és a mögötte meghúzódó kulturális-erkölcsi válság kezeléséhez legalább egy emberöltő szükséges. További tényező, hogy az esztelen szabadságharccal és öncélú kuruckodással sikerült hazánkat teljesen elszigetelni a nemzetközi világtól. Nemcsak szomszédainkkal, hanem az egész európai és észak-atlanti civilizációval folyamatosan perben-haragban állunk. Orbán Viktort ma már szinte nem hívja meg senki, aki számít a világpolitikában. Ez azért nagyon veszélyes, mert egy kicsi, teljesen nyitott, nyersanyagban szegény gazdaság nem tud nemzetközi együttműködés nélkül fejlődni. A "mi, magyarok majd megmutatjuk, hogy különbek vagyunk" típusú erőszakos, fennhéjázó, pökhendi működésre alapozó gazdasági-társadalmi-politikai modell pedig fából vaskarika. Nos, ennek a belátása is sok időt vesz igénybe.
MN: Többször említette a kijózanodást, pedig ez azért nem törvényszerű. A bezárkózó, átlagban egyre szegényebb, de azon belül növekvő jövedelmi különbségekkel jellemezhető társadalomban önmagukat gerjesztő folyamatok is elindulhatnak.
BL: A kiábrándulás nem föltétlenül azonnal és egyenes vonalú fejlődés eredményeképpen valósul meg. És valóban, a gazdasági kudarc végén bizony ott settenkedik a fasizmus. Mélyülő válságból táplálkozó reményvesztettség, totális kiábrándulás nyomán könnyen előkerül, hogy egy még nem elhasználódott, a korrupcióval még nem megégetett párt is jelentheti a jövő reménységét. A történelem alternatívákban fejlődik, a tapasztalatok sajnos nem adódnak össze, és el lehet követni ugyanazokat a hibákat többször is. De mégiscsak abban kell bízni, hogy a magyar társadalomnak vannak egészséges ösztönei. A magyar társadalom nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan, szellemileg is nyitott - azért csak beáramlanak a nyugati civilizáció értékei és vívmányai.
MN: Vagy az is lehet, hogy aki erre a civilizációs hatásra fogékony, az inkább elmegy.
BL: Ez már zajlik is sok országban, elsősorban tőlünk keletebbre. A demográfiai problémát nem is annyira az alacsony születésszám okozza, hanem az, hogy a társadalom fiatal, leginkább mozgékony, legképzettebb csoportjai egyszerűen nem vállalják a rendszer otthoni megújításához szükséges áldozatot. De azért Nyugaton sem kolbászból van a kerítés.
MN: Ha úgy adódna, az ország kollektív öngyilkosságát az uniós tagságunk meg tudja gátolni? Vagy az európai közösség inkább megszabadulna egy ilyen problémás tagállamtól?
BL: Remélem, hogy meg tudja akadályozni, de nem tudhatom. Ilyen kihívás előtt még nem volt az Európai Unió. A legutóbbi időszak megnyilvánulásai arra engednek következtetni, hogy a Fidesz már most kulturális koalícióban van a Jobbikkal. És ha úgy hozza a politikai szükség, akkor nyílt kormánykoalíciót fog kötni vele. Ez lesz az a pillanat, amikor az Európai Unió falhoz lesz állítva, és fel fog merülni a kérdés, vajon mit lehet még tolerálni. Ha szabad és kiegyensúlyozott választások eredményeképpen jut hatalomra a szélsőjobboldali elemekkel megtűzdelt kormány, akkor nehéz elképzelni, mit tehet ellene az EU azon kívül, hogy kifejezi erkölcsi nemtetszését. Inkább bízzunk abban, hogy ez nem következik be.
MN: Akkor vegyük a pozitív forgatókönyvet. Ha az ország újjáépítésére hajlandó koalíció kerül hatalomra, akkor hol kellene kezdeni?
BL: A legsürgetőbb, hogy a gazdaságpolitika hitelességét helyreállítsák. A piacgazdaság azon alapul, hogy a vállalkozók, munkavállalók, fogyasztók, megtakarítók önállóan döntenek gazdasági tevékenységük tartalmáról. Nekik el kell hinniük, hogy a kormány igazat mond, és tevékenysége azt az eredményt fogja hozni, amit a kormány mond. Én máig büszke vagyok arra, hogy 1995-96-ban ez így volt: nem volt szakadék a szavaink és tetteink között, másrészt az lett az eredmény, amit mondtunk. Ha a kormányzás hitelessége helyreáll, akkor az önmagában anyagi erővé válik. Ha a társadalom elkezd hinni abban, hogy a kormány által megjelölt út helyes, akkor a cél megvalósításáért hajlandó lesz eredményesen dolgozni. Ez elemeiben jól kimunkált, szakmailag megalapozott gazdaságpolitikát igényel. Továbbá az évtizede halasztott vagy visszafordított szerkezeti reformokat a maguk kritikus tömegében végre vagy újra el kell indítani a nyugdíj, az egészségügy, az oktatás, a közteherviselés és a közigazgatás területén. Az a helyzet, hogy szinte mindenütt a visszájára kell fordítani azt, ami a Fidesz kormányzása alatt eddig történt. Minden új intézkedésnek a szabadság és az azzal együtt járó felelősség fokozása irányába kell mutatnia. Sokkal kisebb méretű és étvágyú, ámde okosabb államra van szükség. Ez a garanciája annak, hogy Magyarország gazdasága valamikor ismét erőteljesen növekedjen, és a hőn áhított felzárkózás megvalósuljon.
MN: Ez jól hangzik, csak mindig a megvalósítással vannak gondok. A reform mindig a részleteken bukik el.
BL: A reformok rendszerint nem a szakmai részletek, hanem a politikai akarat hiányán buknak el. A rendszerváltás óta Magyarországnak még nem volt olyan kormánya, amelyik következetesen el tudta, el merte volna mondani, hogy a reformoknak mi az értelmük, és milyen eredményt fognak hozni. A politikusok nem a habzó szájú reformellenes tömegtől félnek, hanem saját maguktól, a bizonytalanságuktól, a szakmai felkészületlenségüktől - attól, hogy elveszítenek bizonyos előjogokat, kiváltságokat, korrupt bevételi forrásokat. A társadalmat a reformok hiányáért bűnbaknak tekinteni éppen a politikai osztály erkölcsi züllését fejezi ki. A magyar nép 1998-ban például egyáltalán nem ellenezte a magán-nyugdíjpénztári rendszert. Éppen ellenkezőleg, nem bízott az államban, ezért olyanok is átléptek, akiknek ez egyáltalán nem érte meg. A hazai politikai osztálynak kellene őszintének és becsületesnek lennie. Előbb-utóbb a magyar társadalom is el fog jutni oda, hogy ezt kiköveteli.
MN: Honnan teremtődik meg ez az állhatatos politikusréteg?
BL: Ehhez kell a kiábrándulás azokból a megoldásokból, amelyek erőfeszítés nélkül ígérik a Kánaánt. Olyan politikai pártok kellenek, amelyek határozottan és őszintén felmutatják a piaci alapvetésű demokrácián alapuló felzárkózást. Látni kell, hogy Magyarországon ennek kevés hagyománya van. Van nem csekély nosztalgia a szocializmus iránt, amely persze a nem túl magas jólétet, létbiztonságot, munkahelyeket vagy ezek illúzióját külföldi eladósodással biztosította. Margaret Thatcher azt mondta, a szocializmus akkor ér véget, amikor elfogy a másoktól elvehető pénz. Így is történt, amikor nem volt kitől elvenni pénzt sem belül, sem kívül, akkor fel kellett szabadítani új alkotó energiákat. Ennek pedig a piaci szabadság és a demokrácia az alapja, ahol az önérdeket igyekszünk összehangolni az önként vállalt társadalmi szolidaritással ahelyett, hogy ideologikus ihletésű, törzsi-nacionalista jellegű és állami kényszerszolidaritást erőltetnénk a társadalomra. A szabadság kis köreiből kell összeállnia a nemzeti szintű jogállami demokráciának, ahol az állam szerepe többek között azért korlátozott, mert rengeteg feladatot átvállal tőle a szabad polgárok önkéntes szövetkezése, a civil társadalom. Államközpontú centrális erőtér helyett éppen erre van szüksége hazánknak.
