„Az első napokban még nem gondoltam arra, hogy elhagyjam a várost. Aztán amikor már nemcsak egyszer ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy bombáznak az oroszok, hanem kétóránkét hallani lehetett a becsapódásokat, úgy döntöttem, hogy elindulok. Taxival 30 perc alatt értem volna a vasútállomásra, de három napba telt, mire értem jött egy taxi. Ők is féltek végigmenni a városon” – meséli a húszas évei végén járó zimbabwei Chenai, aki Harkivból menekült el és most Záhonyban, a Kandó Kálmán Technikum tornatermében berendezett átmeneti szálláson próbálja kitalálni, hogy merre és hogyan tovább.
„A testvérem Szumiban ragadt”
Chenai orvostanhallgató a harkivi egyetemen, a múlt hét végén érkezett Magyarországra. Harkivból vonattal majdnem egy teljes napig tartott az út Lvivbe, ahonnan Ungvárra ment, majd busszal jutott át a magyar határon. Az út nehéz volt, a zsúfolásig megtelt vonaton alig jutott hely neki, de még mindig jobb volt, mint a városban maradni. „Készpénzt nem lehetett felvenni az automatákból, a boltok kiürültek és hol nyitva voltak, hol nem, a bombázás pedig egyre gyakoribbá vált. Mondtam a szomszédomnak is, hogy meneküljön, de nem akart, ő már idősebb, azt mondta, nem hagyja ott az egész életét. Pár napja nem hallottam felőle, fogalmam sincs, mi lehet vele” – mondja Chenai és hozzáteszi, leginkább az egyik húgáért aggódik, aki Szumiban ragadt. Szumi Harkivtól északra van, Kelet-Ukrajnában, közel az orosz határhoz. A legutóbbi hírek szerint a várost az oroszok folyamatosan bombázzák, egyre több a civil áldozat.
Chenai testvére a városban él, napok óta próbál útnak indulni, de a vasútállomás megsemmisült, autóval pedig kevesen vállalkoznak az útra. „Nem tudom, mihez kezdjek. Harkiv a második otthonom, amint lehet, vissza akarok menni. De most csak az a fontos, hogy a húgom itt legyen velem. Majd együtt kitaláljuk, merre tovább.”
Chenaion kívül a záhonyi segítőponton ott jártunkkor még 15-20 fő tartózkodott, főleg nők és gyerekek. A Kandó technikumot a város önkormányzata nyitotta meg az Ukrajnából érkezők előtt, a tornateremben és néhány tanteremben tábori ágyakat helyeztek el, összesen 240 embert tudnak befogadni egyszerre. Lesku Miklós, a város alpolgármestere és a kollégium vezetője azt mondja, éjszakára általában meg is telik a hely, sokan csak egy éjszakára jönnek, lezuhanyoznak, esznek, megpihennek és mennek is tovább: vagy Magyarországon belül, vagy Szlovákiába, Csehországba, Németországba, kinek merre vannak rokonai, barátai. Az első napokban főként Kárpátaljáról érkeztek a menekültek, ma már 99 százalékban az ország belsejéből jönnek az emberek, Kijevből, Odesszából, Harkivból.
A tolmács maga is menekült
A segítőpont non-stop nyitva van, önkéntesek, pedagógusok váltják egymást és segítenek, amiben tudnak. Találkozunk néhány fiatal önkéntessel is, akik a hétvégére Budapestről utaztak a határhoz segíteni. Egyikük, a 27 éves Daria maga is menekült, Kijevből érkezett február 26-án. „Azon a csütörtökön arra ébredtem, hogy a lakótársam hajnalban megrázza a vállamat és azt mondja: Daria ébredj, elkezdődött a háború. Akkor már napok óta számítottunk arra, hogy ez megtörténik, mégis szörnyű volt. Beszéltem a budapesti barátaimmal, akik azt mondták, rögtön jöjjek el hozzájuk. Egy ideig náluk maradok, aztán meglátom, hogy mi lesz” – mondja a lány és hozzáteszi, a hétvégét Záhonyban tölti, folyamatosan fordít ukránról angolra és beszélget a menekültekkel.
Az ő segítségével elegyedünk beszédbe Lubovval is, aki szintén Harkivból érkezett a lányával. A 64 éves nő nagyon fáradt, hosszú utat tett meg Záhonyig és csak a véletlen műve, hogy Magyarországon kötött ki. Harkivból ők is Lvivbe mentek, majd Ungvárra, ahol el kellett dönteniük, hogy Magyarországra, Szlovákiába vagy Lengyelországba menjenek-e tovább. Az utóbbira gondoltak, de mivel rengetegen vártak arra, hogy átmenjenek Lengyelországba, úgy döntöttek, a magyar határon talán gyorsabban átjutnak. „Harkivban a városközponthoz közel laktunk, a metróban próbáltunk menedéket találni a bombázások alatt, de egyre kiszámíthatatlanabb lett a helyzet, ezért el kellett jönnünk” – meséli Lubov és hozzáteszi, nagyon sokat idegeskedik azon, hogy mi lesz velük, hová mennek innen, de próbál erőt meríteni abból, hogy most békés helyen van. „Ma reggel sétáltam egy nagyot a városban. Nagyon szép itt minden. És nyugalom van, meg csend” – mondja, miközben nagyot kortyol a forró teából. Amikor a férfiakról kérdezem, elcsuklik a hangja. A család férfi tagjai, a fiai az országban maradtak és fogalma sincs, mi lesz velük.
Párizs vagy Kaposvár
Nem messze a segítőponttól, a záhonyi vasútállomáson a nyugalom már kevésbé érzékelhető. Délután kettő körül kellett volna befutnia a Csapon keresztül, Munkács felől érkező vonatnak, de oda érkezésünkkor már több mint egyórás késésben volt. Naponta többször érkeznek Ukrajnából vonatok a záhonyi állomásra, négyóránként pedig Záhonyból a budapesti Nyugati pályaudvarra indulnak a vonatok, amivel a menekültek ingyen utazhatnak a fővárosba. Az állomáson sokan várakoznak mind a budapesti vonatra, mind a munkácsi szerelvényre, ismerősöket, családtagokat várnak. Vasárnap a Református Szeretetszolgálat és a Hit Gyülekezete önkéntesei osztanak szendvicseket, csokikat, vizet az állomáson várakozóknak, érkezőknek és utazóknak.
Marci a reformátusok zöld mellényét viseli, rajta egy címkével, hogy beszél angolul. Azt mondja, ő is Budapestről érkezett a barátaival a hétvégére, segíteni akarnak. Mehettek volna a Nyugatiba is, de úgy érezték, itt talán több segítségre van szükség, ráadásul a kocsijukban hoztak adományt, visszafelé pedig el tudnak vinni néhány embert, aki a határról a fővárosba akar menni. „A pakolásban, ételosztásban, útbaigazításban segítek. Sokan jöttek ma már oda hozzám olyan kérdésekkel, hogyan jutnak el Párizsba vagy Kaposvárra. A legkülönfélébb úticélokat keresik. De ami nekem a legfurcsább, hogy az Ukrajnába visszatérő vonatokra is felszállnak és van, aki egyszerűen visszamegy Ukrajnába.”
A Munkács felől érkező vonat végül több mint kétórás késéssel gurul be a záhonyi állomásra, ahol a készenléti rendőrség irányítja az embereket. A vonaton információink szerint több mint 600-an utaztak, a hatóságok pedig egyesével ellenőriznek mindenkit; akinek rendben vannak a papírjai, azt regisztrálják és megkérdezik, hová akar továbbmenni, van-e valami úticél a fejében, vagy maradna Záhonyban. Akinek nincsenek papírjai, azt a rendőrök elkísérik az állomás mellett felállított rendőrségi sátorhoz, hogy elindítsák az idegenrendészeti eljárást. Négy óra után az állomás megtelik emberrel. Van, aki a budapesti vonathoz szalad, van, aki tolmácsot keres kétségbeesetten; van, aki megkönnyebbülve öleli meg a rá váró rokonokat, barátokat. A Budapestre menő vonat végül szintén késéssel indul, az első néhány kocsi tele van, a következő hét-nyolc viszont teljesen üres. Talán a nyolcórásin többen lesznek, addigra a rendőri ellenőrzés is véget ér és leszállhatnak végre a munkácsi vonatról a rajta már hosszú órák óta utazók.
Horrorból a paradicsomba
„Az első napokban másodpercenként jöttek az autók a határ felől. Aki gyalog jött át a határon, azokat behozta a faluba a polgárőrség, de ők sem győzték. Én is segítettem nekik, ráadásul beszélek oroszul, így tudtam azokkal is kommunikálni, akik nem beszélnek magyarul. Találtunk egy nagyon elcsigázott családot, a bicikliúton sétáltak a település felé. Mondtam nekik, hogy elvisszük őket, de nem akartak velünk jönni. Láttam, hogy félnek, a kislány fel is kiáltott a polgárőr láttán: Nem bánt a bácsi? Szörnyű volt látni, hogy minden egyenruhás embertől rettegnek, mert azt hiszik, hogy katona” – ezt már Katalin meséli, aki Barabáson lakik. A házuk nagyjából egy kilométerre fekszik a határtól, a portájuk után már csak néhány ház van és egy buszforduló, ahol rengetegen ácsorognak ukrán és magyar rendszámú autójuk mellett, várják, hogy rokonaik, ismerőseik átlépjék a határt, hogy aztán elvigyék őket magukhoz. Katalin az első naptól kezdve segít, tolmácsol, adományt visz, szendvicset oszt. Azt mondja, az egyik hideg napon rengeteg félliteres palackot töltöttek meg meleg vízzel, azt vitték ki a határra, hogy amíg a menekültek várakoznak a fuvarra, valamivel legalább meg tudják melegíteni a kezüket.
Katalin fiáéknak a szomszédos Vámosatyán van egy apartmanházuk, ahová több családot is befogadtak. Katalin menye, Brigitta, aki maga is kárpátaljai, azt mondja, az első nap kiment a segítőpontra és olyan kisgyerekes családokat keresett, akiknek egy, maximum két napra kellett szállás. „Főleg kijevi családok jöttek, olyanok, akik egy kis pihenés után már tovább is utaztak. Négy nap alatt legalább 25-en aludtak nálunk. Mindenki nagyon hálás volt, nem hitték el, hogy nem kell fizetniük. Azt mondták, a horrorból a paradicsomba érkeztek. Az egyik kislánynak adtam egy csokit, mire a kezembe nyomott egy üveg vizet, amit a melegedőben kapott. Csak hogy ő is adjon nekem valamit. Nagyon szívszorító volt” – meséli Brigitta, aki nem beszél ukránul, így az édesapja videócseten segített neki kommunikálni a családokkal. Brigitta édesapja, több unokatestvére és sok barátja még mindig a kárpátaljai Visken van. Azt mondják, amíg nincs közvetlen veszély, nem hagyják el az otthonaikat. Ráadásul sok a belső menekült is, Kijevből sokan mentek Kárpátaljára, így ott is elkél a segítség.
Mennek tovább
Barabáson gyorsan felállt a segítőpont, ahol szintén tudnak aludni az Ukrajnából érkezők, a kisgyerekes családokat pedig a református parókián is el tudják szállásolni néhány napra. A segítőponton a Katolikus Karitász van jelen, 12 óránként váltják egymást a segítők, napi 15-20 önkéntessel dolgoznak. Ottjártunkkor Wittner-Besze Erika, a Karitász sajtóreferense koordinálja a napi eseményeket. Azt mondja,
a háború első napjaiban napi 500-1000 menekült érkezett Ukrajnából, ma már inkább napi 2-300-an jönnek.
A határhoz ők nem mennek ki, a polgárőrség segít behozni azokat, akik gyalog érkeznek. Sokan azonban eleve autóval jönnek, Barabáson nincs vasútállomás. „Aki megérkezik, regisztráljuk, megkérdezzük a nevét, és hogy hová szeretne továbbmenni, így ha adódik egy fuvar például Budapestre, tudunk szólni azoknak, akik a fővárosba akarnak menni” – mondja Wittner-Besze Erika. Azt a Karitász is megerősíti, hogy a legtöbben konkrét úticéllal a fejükben érkeznek; aki nem tudja, hogyan tovább, annak általában segítenek eljutni Záhonyba, ahol igénybe tudja venni az ingyenes vonatot Budapestre.
A segítőponton és a mellettük lévő Ökumenikus Segélyszervezet sátrában rengeteg adomány gyűlt össze. Az önkéntesek szortírozzák, és ha valahol szükség van rá, akkor el is szállítanak belőle más településekre, vagy akár Kárpátaljára. A segítők elmondják, hogy a határ túloldaláról is többen átsétálnak, mert tudják, hogy itt van tartós élelmiszer, tisztasági csomag vagy hálózsák. Arra nekik is szükségük van, hiszen sokan érkeznek az ország belsejéből Kárpátaljára, akik továbbra is maradni akarnak az országban, de az otthonaikat el kellett hagyniuk. A Barabástól néhány kilométerre fekvő kárpátaljai Mezőkaszonyról rendszeresen jönnek a lakosok, átsétálnak a határon és viszik vissza az adományokat a falujukba. Sokan azonban elmenekültek Kárpátaljáról is, az első napokban főleg azok a hadköteles korú férfiak, akik nem akarnak harcolni az oroszok ellen. Barabásra sokan érkeznek Ivano-Frankivszkból is; mi is találkozunk egy fiatal nővel, aki onnan jött. Azt mondja, nagyon fáradt, megviselte az út, így hosszabban nem is akar velünk beszélgetni. Az ott töltött idő alatt egyébként folyamatosan érkeznek a jellemzően fiatal nők és gyerekek, hármas-négyes csoportokban.
A család a legnagyobb kincs
A 72 éves Nadia maszkban, nagy kötött pulóverben és sapkában ül egy széken a terem egyik sarkában, forró teát iszik. Alig másfél órája érkezett a barabási pontra a menyével és az unokájával, aki már az önkéntesekkel színez a játékokkal megrakott asztalnál. Nadia és családja Dnyipropetrovszk megyéből, egy Kamjanszke nevű településről menekült el, bombatámadások közepette. Először Lvivbe mentek, majd onnan jöttek Magyarországra, a határról Budapestre mennek tovább. „Jön értünk az unokám, aki már egy ideje Magyarországon dolgozik egy gyárban, elvisz minket magához” – mondja Nadia. A városából rengetegen elmenekültek, nem is ismer olyat, aki ott maradt volna. „Aki tudott, az összepakolt és útnak indult. Aggódok, hogy mi lesz a házammal, mindenemet hátra kellett hagynom. De legalább a családom itt van, együtt vagyunk, az a legnagyobb kincs.”
„Az elmúlt napokban rengeteg elcsigázott embert láttunk – meséli a barabási Katalin. – Volt, aki a bőröndjére ráborulva ült, kóma közeli állapotban volt a hosszú és stresszes úttól, úgy kellett belediktálni egy kis vizet meg csokit. Volt, aki a cipőjét alig bírta levenni, úgy bedagadt a lába, segítettünk neki, adtunk neki nedves törlőkendőt, hogy kicsit tisztálkodni tudjon.” Katalin azt mondja,
jó látni, hogy ennyien megmozdultak és segítenek, de nehéz nap, mint nap ezekkel a sorsokkal találkozni.
„Az egyik nap egy nagynéni érkezett egy kilencéves kislánnyal. A kislány édesapja meghalt, édesanyja a hadseregben szolgál, így a testvérére bízta a gyereket. A kislánynak van egy húszéves testvére, aki Romániában él, ő jött érte, hogy magához vegye, a nagynéni pedig ment tovább Krakkóba, az ismerőseihez.” Katalin azt mondja, az elmúlt napokban sokat gondolkodik azon, ő vajon mit tenne egy hasonló helyzetben. „Mit szednék össze, mit vinnék magammal? Mit raknék bele abba az egyetlen táskába, amit magammal vinnék? Nem tudom. Sokat gondolkodok rajta, de nem tudom. Hogy férhet bele egy egész élet egy bőröndbe?”
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
