Interjú

„A miértre nincs olyan válasz, ami megnyugtat”

Markovics Zsolt miskolci főrabbi a holokauszt okainak megválaszolhatatlanságáról

Belpol

Több évtizedes olvasás és tanulmányozás, megannyi beszélgetés és önemésztő gondolkodás után arra jutott Markovics Zsolt, hogy nincs valódi válasz arra, miért történhetett meg a holokauszt. Úgy véli, minden magyarázat újabb kérdéseket hoz magával.

 

Magyar Narancs: „Nyolcvan éve válaszokat keresünk, és a kérdésünk mindig ugyanaz: miért? Bármennyire is fáj, bármennyire is érthetetlen, nyolcvan év távlatából ki kell mondani: a miértre nincs válasz” – mondta nemrég a gyulai izraelita temetőben arra emlékezve, hogy nyolcvan évvel ezelőtt hurcolták el innen a haláltáborokba a helyi zsidókat, gyerekeket, öregeket, férfiakat, nőket, több száz békés magyar polgárt. Ön szerint miért nincs a történtekre válasz?

Markovics Zsolt: Mindannyian keressük a válaszokat, méghozzá mindenféle szempontból. S bár rengetegféle választ hallhatunk, olvashatunk, a miértre nincs olyan válasz, ami megnyugtat bennünket. Legalábbis engem semmiképp sem.

MN: Milyen utak és zsákutcák szegélyezték azt a szellemi és lélektani utat, amíg eljutott idáig?

MZS: Másodgenerációs holokauszt-túlélő vagyok, és rengeteget olvastam, tanultam a témában. Találkoztam túlélőkkel, előadásokat tartottam gyerekeknek és felnőtteknek, beszélgettem sokakkal, nagyon sokszor. Kisgyerekkorom óta keresem a választ, bár korántsem volt ez egyenes vonalú út az életemben. Először nem egészen értettem, hogy nekem miért nincs nagybácsim, nagynénim, hová tűnt a rokonságom. Számomra világos, hogy a megértés útja mindenkinél más és más. A Kádár-rendszerben iskolásként alig foglalkoztam a történtekkel, hiszen az én generációmnak nem tanítottak semmit a holokausztról. Tabunak számított. Később a zsidó gimnáziumban, majd a rabbiképzőben jöttek az első felismerések, majd a mélyebb ismeretek. Aztán a kérdések, amelyekre csak különböző válaszkísérletek születtek.

MN: Gyulai emlékbeszédében megrázóan idézte fel tágabb családja holokauszttörténetét: 1944. április 16-án 56 családtagját vitték el az egyik kárpátaljai gettóba, majd onnan Auschwitzba, ahonnan néhányukat még más helyekre is továbbszállítottak. A szikár, számszerű tények így összegezhetők: 53-an nem tértek haza, megölték, elpusztították őket. Ez – a közvetlen túlélőknek, illetve leszármazottaiknak – ép ésszel mennyire felfogható és feldolgozható?

MZS: Szerintem mindez feldolgozhatatlan, érthetetlen. Nem csak nekem, ezt senki nem tudja megérteni vagy ép ésszel felfogni.

MN: A három túlélőhöz hogyan kapcsolódik a saját élete és a sorsa?

MZS: A nagybácsimat nem ismertem, mert még gyerek voltam, amikor utoljára Magyar­országon járt. Ma már nem él. Nagymamám több mint ötven évvel ezelőtt, 1970-ben meghalt, amikor hároméves voltam. A nagyapám soha nem beszélt velem erről. Nem is tehette, hiszen egy öt-hat éves kisgyerekkel nem lehet erről beszélni. Alig voltam kilencéves, amikor sajnos meghalt.

MN: A szülei sorsában volt-e valami egyedi vagy olyan, ami az ön életét befolyásolta vagy meghatározta?

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Szövet

A németországi muszlimok különböző, olykor egymással ellenséges viszonyban álló közösségei a nyugati értékrend elutasításában mélységesen egyetértenek.

Nietzsche halott

Korunk erős realizmuskényszere olykor egészen elfeledteti velünk, hogy bármit csinálhatunk, s csak akkor szab határt a józan ész, ha hagyjuk.