Amint tegnap megírtuk, az országgyűlési választások után ezúttal sem engednek be minket tudósítani a Fidesz eredményvárójára.
A Népszabadság a hírre az itt olvasható közleménnyel reagált, amelynek veleje ez a két mondat: „Szerkesztőségünk ezért ugyanazt teszi, amit akkor. Szolidaritásból és tiltakozásképpen nem tudósít a regisztrációhoz kötött helyszínről.”
Szerkesztőségi kalapunkat megemeljük.
Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.
Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.
A cselekmény kiindulópontja akár egy gonosz mostohát középpontba állító mese kezdete is lehetne.
A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társulataiig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.
A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.
Tavaly ősszel egyetlen, az életművéhez és szellemiségéhez felérő, jelentőségteljes megemlékezés nélkül múlt el Radnóti Miklós meggyilkolásának 80. évfordulója.
