Meghalt Wojciech Jaruzelski

90 éves volt. 1997-ben beszéltünk vele. Április elején múlt nyolc éve annak, hogy megszületett az első kelet-európai megállapodás a békés hatalomátadásról a kommunisták és a kommunisták ellenzéke között. A lengyel Kerekasztal sikerében múlhatatlan érdemeket szerzett az akkori lengyel államelnök, Wojciech Jaruzelski. Aki nem sokkal az első, 1989. júliusi, részben szabad választások után nyomtalanul eltűnt a lengyel politikából, és ma nyugdíjas államelnökként morzsolja napjait szűk irodájában az Aleje Jerozolimskién, egy baromi ronda varsói irodaház első emeletén. És ha a tábornok a rendszerváltás egyes eseményeit, fogalmazzunk így, furcsa megvilágításban látja is, az tény marad, hogy 1988-ban igazi választás előtt állt. A rendszerváltás nem csak úgy lett: az ő döntésén is múlt. Úgy, ahogy az 1981-es szükségállapot sem csak úgy lett. Azt bizony ő vezette be, és nem a Történelmi Szükségszerűség.

 

Fotó: MTI

Magyar Narancs: Mikor értette meg, hogy le kell ülni tárgyalni az ellenzékkel?

Wojciech Jaruzelski: Ez folyamat volt, aminek az első lépései még 1981-ben történtek. Akkor a kísérlet kudarccal, a hadiállapottal végződött. Ezt a kudarcot azonban tárgyalások előzték meg. 1981. december 4-én az én kezdeményezésemre hármas találkozó jött létre Glemp bíboros, Lech Walesa és énköztem, amin javaslatot tettem a Nemzeti Megegyezés Tanácsának összehívására, amiben részt vettek volna az ország vezető politikai erői, így természetesen a Szolidaritás is. Ennek az intézménynek a célja a koordináció, a konfliktusok megelőzése lett volna, esetleg egy új választási törvény kidolgozása és bizonyos értelemben a hatalom megosztása. Természetesen nem a hatalom átadása, hiszen akkor senki ilyesmire nem gondolt, de ettől még a Tanács forradalmi újításnak számított volna. Az akkori szövetségeseink, elsősorban a Szovjetunió, kifejezett ellenszenvvel is fogadták az ötletet, Brezsnyev például egy november 21-i üzenetében óva intett tőle. Ám sajnos itt a Szolidaritás támasztott teljesíthetetlen követeléseket. A Szolidaritás ekkor annyira erősnek érezte magát, hogy úgy vélte, a hatalom az utcán hever, és így is, úgy is megszerzi. Természetesen nem akarom a kudarcért kizárólag a Szolidaritást hibáztatni, ez tisztességtelen lenne a részemről: a párt konzervatív körei sem nézték jó szemmel ezt a próbálkozást. Az idő még nem érett meg ekkor erre. Ahogy a prágai tavasz is megelőzte a korát, úgy a lengyel ősz is túl korán jött ahhoz, hogy ilyen bátran, ilyen nagyra törően meg lehessen oldani az akkori konfliktusokat.

MN: A Jalta utáni világpolitikai berendezkedés ekkor még túl erősen tartotta magát?

WJ: Ez volt a kulcsmozzanat. Ez a rendszer nem adott megfelelő mozgásteret ahhoz, hogy túl sok engedményt tegyünk az ellenzéknek. Nem is annyira Lengyelország belső berendezkedése miatt, hanem azért, mert az általános vélemény szerint ez az egész tömb számára fertőző lett volna. A másik ok az ország egyfajta belső éretlensége volt. Aztán a hadiállapot bevezetése után hosszú ideig szó sem lehetett a tárgyalásos rendezésről. A lehetőség csak a nyolcvanas évek második felében merült fel ismét. Ennek az okát egyrészt a megteremtett gazdasági és politikai stabilitásban kell keresnünk, valamint Gorbacsov és a peresztrojka megjelenésében. Az országban 1986-ban már nem volt egyetlen politikai fogoly sem, és megindult egy nagy kísérlet, amiről azóta sem esik sok dicsérő szó, de amit én mégis rendkívül fontos elemnek tartok a rendszerváltásban. Létrehoztam az elnöki konzultációs tanácsot, amelynek tagjai között számos ismert ellenzéki személyiség is részt vett, Lech Walesa egykori tanácsadói vagy az egyház képviselői például. A tanács ajánlásait mindenféle cenzúra nélkül közzétettük. De ennél is fontosabb volt, hogy a résztvevők kijárhatták a tárgyalás, a dialógus iskoláját. Aztán kétségtelen tény az is, hogy a nyolcvanas évek második felében gazdasági nehézségek jelentkeztek: sem az árakat, sem a béreket nem tudtuk kordában tartani, és 1988 elejére beindult az inflációs spirál.

MN: Egészen pontosan fogalmazva a gazdaság a teljes csőd szélére került.

WJ: Ez a kép teljesen hamis. 1982 és 1988 között a gazdaság elérte azt a szintet, amelyen 1981 előtt volt, és amely a sztrájkok következtében radikálisan visszaesett. Olyan gazdasági reformokat kezdeményeztünk, amelyek ugyan nem a kapitalizmus felé mutattak, mégis a piacgazdaság elemeit hordozták. Ha valaki megnézi, hogy mikor keletkezett a lengyel business, a legnagyobb mai gazdasági vállalkozások, kiderül, hogy a nagytőkések 90 százaléka a 80-as években kezdte a működését. Bizonyos mutatók rendkívül kedvezők voltak, például a lakásépítés terén, csakhogy erről ma senki sem beszél. Ennek ellenére a gazdaság persze ellenállt a piacgazdaságnak, mi pedig nem rendelkeztünk elég politikai erővel ahhoz, hogy ezeket a beidegződéseket és mechanizmusokat megváltoztassuk.

MN: Azaz ön szerint a politikai legitimitás hiányzott ahhoz, hogy a gazdasági reformokat rá tudják erőltetni a társadalomra?

WJ: Igen. A Balcerowicz-reform nem valami különleges csodaszer volt, hogy mást ne mondjak, számos diktatúra is alkalmazza. Keményen megfogták a béreket, szabadon engedték az árakat, és a polcok megteltek. Ehhez persze hozzájött a külföld segítsége, a valutapiac rendbetétele és még sok más. De a legfontosabb a változások miatti eufória volt, ami afféle narkózisként hatott. A társadalom elviselte a műtéti beavatkozás miatti fájdalmakat. A rendszer megváltozott, és ez óriási elégedettséggel töltötte el az embereket. Visszakerültünk a nyugati világba, bizonyos értelemben szuverénné váltunk. Az egyház minderre áldását adta. Mindezt olyan emberek végezték el, akiket a lengyelek saját maguk választottak meg. És ha őket választották, akkor a megoldásaikat is el kellett hogy fogadják. Mi ezt a hátteret a rendszer, a demokrácia hiánya, a doktrinális, politikai korlátok miatt nem tudtuk biztosítani.

MN: Mik voltak a közvetlen motivációk a tárgyalások megkezdésére a döntő, 1988-as esztendőben?

WJ: A Szolidaritás ismét tevékenykedett, igaz, ekkor még nem legálisan. De mivel politikai foglyok ekkor már nem voltak, és mi úgy döntöttünk, hogy nem is lesznek, a Szolidaritás lényegében nyilvánosan működött, még ha formális legitimáció nélkül is. Paradox módon működött a másik, hivatalos szakszervezet is, amely érezte a Szolidaritás forró leheletét a nyakán, és komoly követelésekkel lépett fel. A kormány kettős nyomás alatt állt. A Szolidaritás ebben a helyzetben döntött 1988 májusában a sztrájkok mellett, amelyek a Tengermelléken és Sziléziában kezdődtek. Ám ezek a sztrájkok egy idő után maguktól kihunytak. Ugyanez megismétlődött augusztusban: végül már csak néhány sziléziai bányában, illetve a szczecini és gdanski hajógyárban állt a munka. Ekkor éreztem én úgy, hogy itt a döntő pillanat. És hadd tulajdonítsak magamnak ebben, minden álszerénység nélkül, valamiféle előrelátást vagy érdemeket. Végső soron mégiscsak katona vagyok, és tisztában vagyok az erőviszonyok jelentőségével. Nincs autentikus megegyezés, autentikus kompromisszum a legyőzött és a győztes között. Kompromisszum csak két, magát egyenrangúnak gondoló fél között lehetséges. A Szolidaritás 1988. augusztus végén nem érezhette magát győztesnek, de a kormány sem. És emiatt vált lehetségessé az, hogy nekiálljunk az érintkezési pontok keresésének. Augusztus 27-én a Politikai Bizottság viharos ülést tartott, amelynek során nekem nagyon erőteljesen fel kellett lépnem a tárgyalások szükségessége mellett. Amellett kardoskodtam, hogy Kiszczak tábornok, a belügyminiszter szabad kezet kapjon a Walesával folytatott tárgyalásokhoz. Kiszczak személyét nem véletlenül javasoltam. A párt dogmatikus köreiben erős volt az ellenállás, amire én azt mondtam: ne aggódjatok. Mi a tárgyalásokra - anélkül, hogy Kiszczakot meg akarnám sérteni - a rendőrünket küldjük el. Aki már személyében garancia arra, hogy ne szülessenek veszélyes, felforgató megoldások. Ugyanakkor a Szolidaritás is tudni fogja, hogy megbízható partnert kapnak, hogy amit ő mond, az úgy is lesz. Kiszczak csak ennek a felhatalmazásnak a birtokában ülhetett le aztán Walesával. Ezután következtek azok a több hónapos előkészítő, aprólékos megbeszélések, amelyek során mindkét oldalon sok ellenérzés és fenntartás került felszínre. Ezeket a kormány oldalán csak 1989 januárjában sikerült megtörni. Mégpedig úgy, hogy zsaroltam a PB-t: kijelentettem, hogy ha nem kerül sor a Kerekasztalra, lemondok.

 

Fotó: MTI

MN: Nem azért ültek le végül konkrétumokról is tárgyalni 1989 februárjában a Szolidaritással, mert tartottak attól, hogy a Szolidaritás bojkottálni fogja az 1989-re tervezett választásokat, és ezzel tovább gyengíti a rezsim legitimitását?

WJ: Ettől nem féltünk. Az 1985 után megtartott választások tanulsága az volt, hogy a Szolidaritás bojkottja nem volt hatékony. És egyes objektív vizsgálatok is azt bizonyították, hogy a Szolidaritás már nem olyan erős ekkor. A Szolidaritás korántsem régi formájában, a 9 milliós szervezetként született újjá 1988-ban. Erre akár az 1990. júniusi választások eredményei is bizonyítékul szolgálhatnak. Ha az arányos és nem a többségi elvet alkalmazta volna a választási törvény, a szenátusban a helyek 20-30 százalékát a hatalmi párt kapja. A Szolidaritás csak formális értelemben mért megsemmisítő vereséget a hatalomra. A tények azt mutatták, hogy a Szolidaritás egyáltalán nem mindenható, hogy nem tud olyan nagyszabású akciókat végrehajtani, mint azelőtt. Nem véletlen, hogy a Szolidaritás leült a tárgyalóasztalhoz. Ha biztos lett volna abban, hogy a hatalom megbukik, akkor miért ült volna le? Számukra is egy esély adódott. Megértették, hogy gyengék, mi is megértettük, hogy gyengék vagyunk. Akkor hát üljünk le, és tárgyaljunk egymással. Ez volt a közös bölcsességünk.

MN: Milyen elképzelésekkel ült le tárgyalni a hatalom? Az ellenzék legelőször is a Szolidaritás legalizálását szerette volna elérni, amiért cserébe a politikai életben való részvételt ajánlották, azt, hogy legalább valamit pótolnak a hatalom hiányzó legitimitásából. A hatalom teljes elvesztése benne volt-e a pakliban?

WJ: Ez egyik oldal elképzelései között sem szerepelt. Erre a legjobb bizonyíték az, hogy a Szolidaritás bizonyos kérdésekben még a kormánynál is baloldalibb volt. A követeléseik a jövőbeni ellenzék szerepét tételezték fel, és úgy tűnt, hogy ebben a szakaszban nem képesek a kormányzás feladatait ellátni. A programjukban számos olyan populista elem volt, amit a valós hatalomra törekvő erők ép ésszel nem fogalmazhatnak meg, mert teljesíthetetlenek. Mi a magunk részéről azt gondoltuk, hogy a Kerekasztal jó esély lehet a politikai és ezzel a gazdasági front kiszélesítésére. A választások - amiről mi azt gondoltuk, hogy sokkal jobb eredményeket hoznak számunkra - a Szolidaritást a konstruktív parlamenti ellenzék szerepéhez juttatják, ami után egy széles koalíció segítségével tudjuk majd megvalósítani a reformokat. Ez a koalíció aztán létre is jött, amennyiben a választások után én mint a régi erők képviselője államelnök maradtam, és az új kormányban négy miniszter, köztük a bel- és a hadügy vezetője szintén a LEMP-et képviselte. Sokan, különösen külföldön, úgy gondolják, hogy a Szolidaritás 1989-ben megszerezte a hatalmat, hogy békés forradalom ment végbe, és hogy egy új korszak kezdődött. Én azt mondom, hogy ez egy folyamat volt, és hogy ezen a fordulóponton a régi rend erői még nagyon erősek voltak. Az átmeneti, szerződéses szejm nagyon fontos, mind a mai napig érvényes gazdasági törvényeket fogadott el. A régi és az új rend erői ekkor még sokáig együttműködtek, és ez a lengyel helyzet egyik specifikuma. És ennek a következménye a nagyobb hatékonyság volt.

MN: Amikor tehát 1988-ban a tárgyalásokat szorgalmazta az ellenzékkel, ön sem sejtette, hogy a hatalomátadás a tét?

WJ: Nagyon kevesen voltak olyanok, akik ezt tudták. Én még emlékszem arra, hogy azok közül, akik most azt állítják magukról, hogy akkor reformerek voltak, hányan voltak valóban azok. Nagyon kevesen. A reformok akkor hatalmas ellenállással találkoztak a párton belül. Mindannyiunk esetében meg kellett érnünk erre az eseményre. Úgy gondoltuk, hogy a Szolidaritás részt vesz a hatalom bizonyos struktúráiban, és segít meghozni a népszerűtlen intézkedéseket - de a tónust az az erő adja meg, amelyik káderekkel, kormányzási tapasztalattal, akkor még erős nemzetközi támogatottsággal rendelkezik. Engem gyakran kísértettek ekkor az 1981-es események, amikor mint miniszterelnök teljesen tehetetlen voltam a gazdaságban eluralkodó káosszal szemben. És ezt akartam elkerülni mindenáron. Legyenek ott a szejmben, a szenátusban, legyenek a kormányban, ez a kevésbé fontos, annál is inkább, mert egyre inkább a piacgazdaság felé haladunk - de az anarchiát a gazdaságban mindenképpen el kell kerülni. Legyen hatalommegosztás - no nem hatalomátadás, csak megosztás -, ez még mindig kevésbé kockázatos, mint ha a Szolidaritás széles fronton behatol a munkahelyekre, és megismétlődik 1981.

MN: A szabad választások gondolatával tehát ön is csak a Kerekasztal során barátkozott meg?

WJ: Én a szakszervezeti pluralizmus kérdésében hajlottam az engedményre. Tudtam, hogy a Szolidaritást legalizálni kell. Ami a politikai hatalommegosztást illeti, épp a Kerekasztal során döntöttük el, hogy az 1989-es után következő választások teljesen szabadok lesznek. Ami arról tanúskodik, hogy igenis volt víziónk arról a Lengyelországról, amelyben a demokratikus normák teljes mértékben funkcionálni fognak. De abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy ezalatt az átmeneti időszak alatt megerősödünk, visszaszerezzük a bizalmat, jó pályára állítjuk a gazdaságot, és nem kényszerülünk majd a teljes hatalomátadásra. És még egyszer aláhúznám, hogy az első másfél év során nem is adtuk át teljesen a hatalmat, hogy mégiscsak hatalommegosztás volt, jóllehet a Szolidaritás volt a hatalom fő birtokosa.

MN: Akkor nem történt más, mint amit a Kerekasztal előre látott.

WJ: Nem egészen. A Kerekasztalnál csak az elvet dolgoztuk ki. És mi azt gondoltuk, hogy a választások után mi alakítunk koalíciós kormányt, és mi emeljük be a Szolidaritást. Történt is erre kísérlet: Kiszczak próbálkozott a kormányalakítással, de hiába. Ekkor állt elő Adam Michnik a híres jelszavával: a mi miniszterelnökünk, a ti elnökötök. Erről a Kerekasztalnál nem volt szó.

MN: De a döntő szó, hogy a párt elfogadja-e Michnik ajánlatát, az öné volt.

WJ: Ezt akkoriban az én akaratom ellenére nem lehetett volna megtenni. Tárgyaltam erről Walesával, Geremekkel, a szövetséges pártjainkkal, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a megoldás optimális lehet, feltéve, ha olyan miniszterek is részt vesznek ebben a kormányban, akik garantálni tudják az állam stabilitását.

MN: Tájékoztatta-e arról a szovjet pártvezetést, hogy mi történik a Kerekasztalnál? Kellett-e az ő beleegyezésük ahhoz, ami történt?

WJ: Gorbacsov formátuma, intellektusa, víziója nem tette ezt szükségessé. Gorbacsov kora új fejezetet nyitott a két ország kapcsolataiban. Ráadásul én különösen jó kapcsolatban álltam vele, hogy mást ne mondjak, az emlékirataiban külön fejezetet szentelt nekem. És én úgy éreztem, hogy anélkül is bízhatok a támogatásában, hogy részletesen beszámolnék neki az általam hozott döntésekről. Gorbacsov úgy kezelte Lengyelországot, mint afféle laboratóriumot, kifejezetten kíváncsi volt a tapasztalataimra. A szovjet vezetés nem szólt bele a tárgyalások menetébe.

MN: Milyen volt a személyes kapcsolata az akkori ellenzékkel? Sokak szerint az ön igazi partnerei a túloldalon, a Szolidaritás táborában voltak, és nem a saját pártjában.

WJ: Az 1988 előtti kapcsolataim az ellenzékkel szórványosak voltak. A kulcsfontosságú mozzanat a Kerekasztal megkezdése volt, amelyen ugyan személyesen nem vettem részt, de az alapvető döntésekre nagy hatással voltam. Az ellenzék nézeteit pontosan ismertem, és egyre közelebb kerültem hozzájuk. Itt külön meg kell említenem Michniket és Jacek Kuront, akik sokáig nagyon kritikusak, sokszor igaztalanul is kritikusak voltak, de akiket most nagyon nagyra becsülök, sőt Michniket a barátomnak tekintem. Közvetlen kapcsolatba csak a Kerekasztal végén kerültem velük, ekkor kezdtünk el beszélgetni. Az addig leküzdhetetlennek tűnt nézetkülönbségek egyszeriben áthághatóvá váltak.

MN: Miért nem töltötte ki végig az elnöki megbízatását?

WJ: A saját szerepemet az állam külső és belső stabilitásának az őreként láttam. Kellettek bizonyos garanciák arra, hogy a változások külső és belső ellenségei ne gátolhassák meg a folyamatokat. Az én legfontosabb feladatom abban állt, hogy az új erőkkel együtt, a hadsereg és Gorbacsov támogatását élvezve, biztosítsam a változásokat. És ennek a feladatnak meg is feleltem. Ugyanakkor egy idő után érezhetővé vált Walesa türelmetlensége. Én meg elfáradtam, és úgy gondoltam, hogy a küldetésem a végéhez közeledik. A legnehezebb korszakban, akkor, amikor a jövendő Lengyelországról volt szó, az első vonalban harcoltam. De 1990 őszén úgy éreztem, hogy a helyzet stabilizálódott, és hogy a terv, velem vagy nélkülem, de teljesül. És 1990 szeptemberében bejelentettem, hogy hajlandó vagyok lemondani, jóllehet sokan marasztaltak volna. És nagyon örülök annak, hogy mindez kulturáltan, perpatvar és megrázkódtatások nélkül zajlott le. Sajnálkozás nélkül gondolok ma erre. És boldog vagyok, hogy hozzájárulhattam a rendszer lebontásához.