A svéd, aki nem jött be - Richard Swartz újságíró és a kádárista kémelhárítás – 2. rész

Hogyan zárta le a titkosszolgálat a Swartzcal szembeni akcióját? Hogyan tekint vissza a vele történtekre a svéd újságíró? Nádas Péter pedig arról is beszél, hogyan próbálták beszervezni.

A magyar állambiztonsági szolgálat bő évtizeden át megfigyelés alatt tartotta Richard Swartzot, a Svenska Dagbladet című hetilap bécsi tudósítóját. Múlt heti írásunkban (A svéd, aki bejött) bemutattuk, hogy a titkosszolgálatok miként indították az újságíró megfigyelését, kik jelentettek róla, és hogyan próbált a szerv Swartz magyarországi ismerősei között nyelvet találni.

Miután Nádas Péterrel kudarcot vallott, az állambiztonság beletörődött, hogy a svéd újság­író egyetlen közeli ismerősével sem jutott semmire, mivel „erősen kötődtek” Swartzhoz, ezért „beszervezésük megkísérlése dekonspirációs veszélyt jelentett volna a bizalmas nyomozásra nézve, az ésszerű kockázattal nem állt arányban.”

Poloskás szobák

Az ésszerűnek nevezett kockázatba viszont belefért, hogy valahányszor értesültek Richard Swartz látogatási szándékáról, igyekeztek elintézni, hogy „betechnikázott” hotelszobát kapjon. Telefonja lehallgatása szükséges volt, hogy megtudják, kivel, hol, mikor találkozik, hogy felkészülhessenek a beszélgetés lehallgatására.

Az állambiztonság Swartzról vezetett „Sütő”-dossziéja tanúsítja: a jobb budapesti szállodákban rendszerszerűen üzemeltek poloskás szobák. Következésképp e helyeken megfelelő pozíciókkal rendelkezett az állambiztonsági szolgálat (igazgatóság, recepció? – a dosszié nem nevesíti őket). Ezért kapta meg 1978 novemberében a Hotel Gellért 323-as szobáját, így kérhettek számára „megfelelő” szobát 1980 novemberében a Duna InterContinentalban, 1981 márciusában pedig a Thermalban. 1982 februárjában a Forumban még nem volt üzemképes a készülék – júliusban már igen, viszont akkor a 623-as helyett „a postai szakember nem jó szobát kapcsolt be, ezért ezen a vonalon más személyek hangja, beszélgetései voltak érzékelhetők”. Forum-szobájának lehallgatására 1983 szeptemberében, 1985 márciusában és novemberében is intézkedtek. Beépített embereik adatot gyűjtöttek a szállodákon belüli mozgásáról, találkozásairól, telefonhívásairól, telexüzeneteiről is.

Swartz 2015-ben

 

1981. március 25-én, 13–14 óra között, a margitszigeti Thermal 609-es szobájában rumli fogadta a behatoló csoportot, az akció parancsnokát, Molnár József őrnagyot, Ágoston László hadnagyot és az „1 fő technikus elvtárs”-at. A szanaszét szórt iratok közül kiválasztottakat lefotózták, majd mindent visszatettek oda, ahol találták. Az akciót négyen biztosították. Swartz és felesége „kivonását” a külügy sajtófőosztályán dolgozó D–27-es alezredes oldotta meg, aki előző év novemberében a Nemzeti Galériában egy fogadáson ismerkedett meg a svéd újságíróval: ebédre látta vendégül őket az Országház étteremben, a Várban. Amint asztalhoz ültek, ment a telefon a szálloda 614-es szobájában kialakított bázisra (ahol a fotózásra szolgáló „szöcskét” is felállították), hogy kezdődhet az akció. Minden rendben zajlott.

Hasonlóan kutatták át Atrium szállóbeli szobáját 1983. január 20-án, 12–13 óra között. Megtalálták Dalos György kéziratát (az Űrutazásom nehézségei már megvolt a III/III-nak, ráadásul az évben meg is jelent Előtörténetek című kötetében, a Magvetőnél), a Szabad Európa német nyelvű kiadványait (bennük „magyar vonatkozású ellenzéki írások”), lefotózták „Sütő” két telefonkönyvét (bennük magyar, NDK-s, lengyel és jugoszláv nevek, címek), s mintát vettek négy kulcsáról (feltételezhetően bécsi lakásához).

1984. június 18-án a Hotel Forum éttermében magnóra vették Swartz, a szintén kémgyanús újságíróként kezelt Eric Bourne (a Chris­tian Science Monitor tudósítója) és meg nem nevezett magyar ebédvendégük beszélgetését. A lefoglalt asztalon elhelyezett preparált váza segítségével három kazetta telt meg jó minőségű, de olykor erősen zajos hanganyaggal.

Mivel feltételezték, hogy Nádas Péter Richard Swartzon keresztül „a nyugati hírszerzés látókörébe került”, a berlini magyar rezidentúra és „a baráti áb-szervek” segítségével szerették volna ellenőrizni az ő tevékenységét is. Az eredmény: semmi. A keletnémet, lengyel, csehszlovák és bolgár kollégákkal történő információcsere nagyjából abban merült ki, hogy láthatták: számos nyelven beszélő, felkészült svéd újság­íróval állnak szemben, aki „a rendszereknek gondot okozó ellenzéki értelmiség szinte egészét képes átlátni” (ismerősei között volt Stefan Heym, Stephan Hermlin, Lech Wałęsa, Adam Michnik, Jacek Kuroń, Pavel Kohout, Ludvík Vaculík, például). Bécsben alig sikerült információt gyűjteni Swartzról, leszámítva a lakása környékének leírását: előkelő diplomatanegyed. A hatékonyságra jellemző, hogy 1987-ben március elejétől június elejéig tartott, mire Bécsben kiderítették, hogy átköltözött Párizsba.

Swartz beutazólapja

 

A nyomozás vége

1983 júniusában Ágoston főhadnagy átadta „Sütő” ügyét Bukács főhadnagynak. 1984 márciusában ő tett javaslatot a bizalmas nyomozás megszüntetésére. A felgyülemlett adattengerből leszűrte a lényeget: Richard Swartz a Magyar Népköztársaságra nézve potenciálisan ellenséges tevékenységet folytat azáltal, hogy támogatja az ellenzékieket, és a tőlük kapott információkon is alapuló tudósításaival a nyugati hírszerző szervek érdekeinek megfelelően hozzájárul a fellazító politikához, azonban mindez az újságírószakma keretein belül marad. Klasszikus hírszerző tevékenységére utaló adat nem keletkezett, ténykedésének ellenséges jellege nem dokumentálható eléggé ahhoz, hogy nyílt eljárást kezdeményezhetnének ellene.

De nem akarták itt látni. A III/III-4-a alosztályról Horváth József ezredes és Esvégh Miklós százados már 1978 októberében azt kérte a III/II-10 osztályt vezető Veress János alezredestől, hogy a Külügyminisztérium sajtófőosztályán figyelmeztessék a svéd újságírót: a jövőben „csak a hivatalosan engedélyezett személyekkel készíthet interjúkat”, és „a valóságnak megfelelően tájékoztassa a kinti közvéleményt, mert ellenkező esetben korlátozni kényszerülünk hazánkba történő beutazását”. Nem tették hozzá: ahogyan a csehszlovákok is kitiltották.

A külügyes sajtósok azonban nem blamálták magukat efféle barátságtalansággal (Swartz emlékeiről lásd „Nemigen figyeltem arra, mit tesznek” című keretes írásunkat). Bármikor jöhetett, azzal beszélt, akivel akart. Újságíróként nyíltan tette a dolgát, de – mint 1983-ban megállapították – „magatartásában konspirált elemek voltak felfedezhetők”. Az állambiztonsági szervek véget akartak vetni ennek. Azonban nem akartak nemzetközi botrányt egy megalapozatlan ügyben. Márpedig az iratanyag megismerése után, 1984 októberében dr. Bertók Mihály, a jogi véleményadásra is hivatott BM III/1. osztály századosa – Bukács főhadnagy márciusi álláspontjával egybehangzóan – leszögezte: nem áll rendelkezésre „büntetőjogilag releváns” ellenséges tevékenységre utaló adat. Ő is a bizalmas nyomozás megszüntetését javasolta, ráadásként pedig a beutazóvízum megtagadását.

Eljárást nem indítottak Richard Swartz ellen, ki nem utasították, beutazási tilalmat sem róttak ki rá, viszont 1985 márciusában „kombinációs operatív tervet” készítettek a lejáratására. A századossá előlépett Bukács Vilmos javaslatainak végrehajtását Horváth József ezredes és Rédei Miklós vezérőrnagy engedélyezte. Richard Swartz hitelének aláásására rossz hírét akarták kelteni, hogy ismerősei megszakítsák vele a kapcsolatot vagy kezdjenek távolságot tartani tőle. Fölmerült, hogy ellenzéki személyek rendőrségi kihallgatásain rá nézve kompromittáló megjegyzéseket ejtenek el, s hogy Bécsből és Lengyelországból róla szóló álhíreket juttatnak vissza Budapestre. Hogy ebből mi valósult meg, nem derül ki a dossziéból, csupán egy lépés van dokumentálva: Szelőczei István őrnagy és Kazai Zoltán százados közölte a Magyar PEN Club főtitkárával, Bart Istvánnal, hogy Hans-Henning Paetzke műfordítót azért helyezték tiltólistára, mert segítette az ellenzéket, ezzel szemben mások szabadon beutazhatnak, mert tevékenységük „e vonatkozásban pozitívan értékelhető”. Barttól azt várták, hogy ezt elpletykálja Paetzkének, tőle meg majd visszapattan a pesti ellenzékhez, hogy a BM-ben nyilván nem véletlenül kedvelik Swartzot, tehát jó lesz vigyázni vele.

Richard Swartz 1985-ben háromszor járt itt: az MSZMP XIII. kongresszusa, az országgyűlési választás és az Európai Kulturális Fórum alkalmával. Cikkei ezúttal sem nyerték el a BM tetszését. Folytatták a bizalmas nyomozást, továbbra is feltételezték, hogy „összekötői feladatokat lát el”, méghozzá valamely „nyugati speciális szerv irányításával” e szerv és a szocialista országok belső ellenzéke között, ezért végre hozzá akartak látni a kiszorításához. Részletek nincsenek a dossziéjában, csak annyi, hogy a lejáratási terv „különböző részintézkedésekkel valósult meg”. Észlelték, hogy norvég kollégájával, a szintén megfigyelt Dag Halvorsennel együtt „lehangoltan” értékelte a kulturális fórum magánlakáson lezajlott ellenrendezvényét, „lelkesedése rövid időn belül megtört”, egyre ritkábban jött és találkozott ismerőseivel, majd el is költözött Bécsből. Úgy ítélte meg a kémelhárítás, hogy hosszabb távon nem várható a beutazása, ezért Bukács százados ismételten javasolta a bizalmas nyomozás megszüntetését. Ezúttal így is történt, „Sütő” dossziéját 1987. július 15-én lezárták.

Mindezt olvasva az az érzésünk támadhat, mintha kimondatlanul is saját eredményüknek tudnák be az újságíró kiábrándulását, hol­ott Richard Swartz – mint könyvében írta – „Kelet-Európa elől” menekült Párizsba: „Elegem lett a depressziókból és abból, hogy semmi sem történt, egyszerűen a bőrömet mentettem.”

„Nemigen figyeltem arra, mit tesznek”

A „Sütő”-dosszié tartalmáról ímélben értesítettem Richard Swartzot, s néhány kérdést feltéve kértem, írja meg, miként emlékszik ma arra az időszakra, amikor Bécsből átjárva az állambiztonsági szolgálat kitüntető figyelmében részesült.

„Eszerint a magyar szolgálatok aktívabbak voltak, mint gondoltam. Ismertem más szocialista országok rendőrségeinek tevékenységét – a Szovjetunió kivételével mindegyikükről tudósítottam –, gyakran észleltem is a személyem iránti érdeklődésüket, de az akkori Magyarország »nyugis« légkörében nemigen figyeltem arra, mit tesznek, leszámítva a magyar partnereim védelmében tett óvintézkedéseket. Úgy gondolom, ez működött is; egyebek mellett megszerveztem Haraszti Miklós második könyvének Nyugatra csempészését, és okkal hiszem, hogy a szolgálatoknak fogalmuk sem volt erről. Egy jó barátom svéd diplomataként szolgált Belgrádban. Őt értesítettem, hogy ki kéne vinni a kéziratot Magyarországról, miután Miklós megkért rá. A barátom elég kalandvágyó volt ahhoz – diplomaták között ritkaság! –, hogy nyári szabadságra hazafelé autózva érintse Budapestet, és találkozzon Miklóssal (életében először), akitől átvette a kéziratot. Tökéletesen működött a dolog; még Hitchcock is büszke lehetett volna rájuk (ránk).”

Haraszti Miklós megerősíti, hogy a Belvárosi kávéház emeletén találkoztak, ahol minden asztalnál sakkoztak a vendégek, komoly játszmákba merülve, sakkórával: „Elég sok nyugati kulturális és politikai »turistával«, jó baráttal beszéltem A cenzúra esztétikája kicsempészéséről, de könyv végül abból a példányból lett, amelyet Hans Magnus Enzensberger vitt ki: saját kiadójában jelentette meg, Heinrich Böll előszavával.”

„A külügyminisztériumi sajtóosztályt udvariasságból fölkereste az ember, amikor hivatalos kérései voltak, ha nem, akkor nem – folytatja Richard Swartz. – Egy ilyen alkalommal régi kedves kollégámmal és barátommal, Eric Bourne-nal együtt mentünk, hátha a lapjaink együttes súlya segít, hogy megszervezzenek egy találkozót egy magas rangú tisztségviselővel, már nem emlékszem, hogy kivel. Eric a spanyol polgárháború óta enyhén baloldali volt, már a feltételezés is abszurd, hogy egy titkos­szolgálatnak dolgozott volna. A sajtóosztályon soha nem kommentálták az írásaimat, és ha kaptak is »ötleteket« a rendőrségtől, nekem nem továbbították azokat. Egyszerűbb volt »kedvesnek lenni« velem szemben, a rendőrségnek pedig bármikor hazudhatták, hogy figyelmeztettek. A prágai kiutasításom előtt nem kaptam figyelmeztetést. Ez csak Kelet-Berlinben történt meg. Expressis verbis megmondták, hogy az engedélyük nélkül nem készíthetek interjút NDK-állampolgárral és nem utaz­gathatok az országban. Ezt kereken visszautasítottam, mondván, összeegyeztethetetlen a hivatásommal. Tartottam is magam ehhez, ők pedig nem tettek intézkedéseket ellenem.

A magyar rendőrség szakmailag nem volt túl jól képzett és a munkája iránt elkötelezett. Fontos, hogy ne démonizáljuk a titkosrendőrséget; persze, épp elég kellemetlenséget tudtak okozni, ugyanakkor igencsak inkompetensek is voltak, és az esetek nagy részében leginkább »a terv teljesítése«, azaz a jelenté­sek megírása érdekelte őket. Mindaz, ami papíron talán jól mutatott, de nagyon kevés köze volt a valósághoz, amelyben többnyire rendesen el is voltak tévedve. De jelentéseket könnyen produkálhattak, ezek nyomán forrásokhoz juthattak, elégedettséggel telhettek el, és parancsnoki dicséretben részesülhettek. Rutinfeladat volt a részükről, hogy megpróbálják lejáratni az embert. Jó okuk volt ellenségeket »teremteni«, mindenhol veszélyt szimatolni és különböző »akciókat« tervezni, amelyekben maguk sem hittek, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsák, mennyire fontosak és eredményesek. Nagyon fontos, hogy ezt megértsük.”

„Nem sikerült megragadniuk”

A „Sütő”-dossziéból egy bőséges válogatást készítettem másolatban Nádas Péter számára. Szerinte az állambiztonsági szolgálat teljesen félreismerte Richard Swartzot.

„Félreviszi őket a saját paranoiájuk, amelynek semmi köze az úgynevezett célszemélyhez, sem az életéhez, sem az életviteléhez, sem a filozófiájához. A szellemi állaghoz, ami ő. Ezek mindenütt CIA-ügynököket látnak. A valóban létező CIA-ügynököket kellene kiszűrniük és elkülöníteniük a saját paranoiá­juk gyártotta CIA-ügynököktől, de mindenben mellényúlnak.

Abszolút félreismerték. Semmilyen formában nem sikerült megragadniuk a valóságos tulajdonságait. Két pillantással föl kellett volna mérniük, hogy ennek a nagyon művelt, kulturált, nagypolgár fiatalembernek nem a kémkedés a dolga, nem ez a hivatása. Az írás a hivatása.

Richard atipikus újságíró. Ilyen újságíró gyakorlatilag nincs. Nem adatokat gyűjt, nem eseményekre kíváncsi, hanem emberekre. Ha képesek voltak átkutatni a szállodai szobáit, és megállapították, hogy milyen nagy rendetlenség uralkodik nála, akkor azt is észrevehették volna, hogy a Múzeum körúti antikváriumban vásárolt német, francia és angol könyveit halmozza fel maga körül, napszámra ki nem mozdul a szobából, a titkosszolgálat számára teljesen érdektelen olvasnivalók kötik le a figyelmét, és hosszú telefonbeszélgetéseket folytat különböző emberekkel, akiket »édesem« és »drágám« megszólítással illet. Látniuk kellett volna, hogy ez egy könyvmoly, egy embervadász, minden iránt érdeklődik, ami emberi mozgás, psziché, érzelem. Mindent szeret előhívni, kipróbálni, kiprovokálni, megnézni közelebbről – de ugyanakkor mindentől távolságot tartani.

Richardon kívül más nyugati újságírók számára is információs forrás voltam. Tudták, hogy nem vagyok betagozódva sem a demokratikus ellenzékbe, sem az establishmentbe, de mindenfelől jó hírforrásaim voltak, különösebb elfogultság nélkül tudtam értelmezni az eseményeket, mintegy rajtam ellenőriztethették az értesüléseiket. Mindez számomra is élményt jelentett. Mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy hiába igyekszem kiegyensúlyozott információt adni, ők kiszemezgetik belőle a számukra éppen megfelelőt. A többségüket ezért le is építettem. Tulajdonképpen Richard maradt egyedül, mert ő egészen másra volt kíváncsi – irodalmi, kulturális, szellemi javakra, ahogyan én is. Őrületes mennyiségeket olvasott. Ismail Kadare-tól Ottlik Gézáig – aki a jelentéssel ellentétben, tudtommal íróként és emberként egyaránt valósággal lenyűgözte – mindent, de mindent. Abból, hogy ő mint ember került hozzám közel, abból a titkosszolgálat az égvilágon semmit sem érzékelt, csak azt, hogy sokszor keres, ha pedig nem talál otthon, mert többnyire Kisorosziban dolgoztam, akkor Magda veszi át az üzeneteket.”

Nádas Péter Kisorosziban bérelt szobát, aztán felépített egy faházat, itt kezdte írni az Emlékiratok könyvét, és került barátságba a „Kutyás” fedőnéven megfigyelés alatt álló Mészöly Miklóssal – állambiztonsági nyelven ez úgy hangzik, hogy tagja lett a „fiatal költőket, írókat, szociológusokat, kritikusokat” magába foglaló „intellektuális baráti kör”-nek, amelyet Mészöly törekedett kialakítani „revizionista, erősen szovjet- és szocialistaellenes eszméinek, gazdasági és kulturális reformok terén képviselt ellenzéki gondolatai kifejtésére”. Egyébként kutyája nem volt. Nádas szerint kettejük kapcsolatát is félreértelmezték:

„Tévedésben voltak. Mészöly az idősebb, tekintélyesebb, tehát én vagyok az ő kapcsolata, mintegy a leágazása. Hierarchikusan fogtak fel valamit, ami a valóságban inkább mellérendelő vagy kétirányú volt. Sokat konspiráltunk Miklóssal, valószínűleg részben feleslegesen. De senkit nem akartunk zavarba hozni. Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy az égvilágon semmi titkolnivalónk nincs, minden teljesen nyilvános, úgyis hallják az esti beszélgetéseinket Beckettről, Genet-ről, bármiről. Letartóztathatnak, csinálhatnak akármit, kinyalhatják a seggünket. Szabad emberként akarunk élni és meghalni. Tudjuk, hogy nem vagyunk szabadok, de akkor is. Szabadon beszélünk, aki akarja, jelenti, aki nem, az nem jelenti, a gondolkodásunkat nem fogjuk miattatok megerőszakolni azzal, hogy ebbe a fölösleges bújócskába belemegyünk.

A dezinformációval szemben is az volt az alapvető viselkedési szabály, hogy nem szabad tudomást venni róla. Annál ocsmányabbat nehéz elképzelni, mint hogy valakiről a titkosszolgák elkezdenek sugalmazni valamit, a hírek forrása megfoghatatlan, a szemét és szenny lassan terjed, és mindenkit ellep. Magam is többször a határán álltam annak, hogy keresni kezdjem a dezinformációk valóságtartalmát. Ilyenkor azt kellett mondani, hogy nem érdekel. S ha engem érdekelni kezd, akkor a barátomnak kell rám dörrennie, hogy álljak már le. Mert abban a pillanatban, ha azt mondtad, hogy érdekel, akkor belekerültél a rendszerbe, amiből éppen ki akartál maradni.”

Nádas Péter beszervezésének gondolata nem Richard Swartz ügyében merült fel első ízben. Abban, hogy ekkor már el sem jutottak a konkrét próbálkozáshoz, szerepe lehetett egy évekkel korábbi kísérlet kudarcának is.

„Akkor még nem ismertem Richardot. 1972-ben lehetett. Rómába készültem, Magda elsőszülött fiával találkozni, aki disszidált, és Amerikából átjött Európába, de nem tudta, mit kezdjen az életével. Útlevelet kértem. Behívtak az útlevélosztályra az Andrássy (akkor Népköztársaság) útra. Kulcsra zárták az ajtót. Egy férfi ült az asztalnál, egy másik mögöttem. Kettős zsarolást alkalmaztak. Velem szemben ült a pozitív ember, hátam mögött a negatív, aki mindig rám dörrent. Ahogy a titkosszolgálatok nagykönyvében meg van írva. Egyenes közvetítést kaptam a módszereikből, de közben ott ültem szereplőként is. Az előttem ülő, szimpatikus arcú fiatalember hízelgett, el volt ragadtatva az írásművészetemtől, csak hát, tette hozzá, már régóta nem jelennek meg az írásaim. De ők tudnának ezen segíteni, és azon is lesznek, hogy megjelenjek. 1969, a második kötetem óta tényleg nem jelenhettek meg az írásaim, de azt találtam mondani, hogy én nem is tudok erről. Három éve tartott az informális tiltás, de hát állásom sem volt.

Ekkor jött a negatív zsarolás. Ha nem publikálok, akkor ki tart el? Szerintük a feleségem. Ami nem volt igaz, bár biztonságot adott, hogy neki legalább állása van. Hivatalosan akkor még nem is volt a feleségem, de együtt éltünk 1962 óta. Tehát egy nő tart el. Se állásom, se lakásom. No de ők ismerik az én szerelmi levelezésemet, és ezt meg fogják mutatni neki. Fel is olvastak a leveleimből, nagyon rossz fordításban, minthogy ezek német nyelven íródott levelek voltak. Így hozták tudomásomra, hogy a leveleimet felbontották. Majdnem jól volt kitalálva ez a zsarolási szcéna. Egyetlen dolog hibázott: a nő, akinél ezzel eredményt akartak volna elérni, ismerte a szerelmi történetet. Különben sem volt zsarolható.

Olyasvalakinek kellett volna ott ülnie helyettem is, aki beszarik attól, hogy a nőnek, aki eltartja őt, egy ilyen nagy titkot most elmondanak. Csak hát én ültem ott. Felháborodtam, hogy belenéznek a leveleimbe, amit a postatörvény megtilt.

De hát ők csak azt szeretnék tőlem hallani, hogy Rómában, Münchenben és Hamburgban, ahová készülök, kivel találkozom és miről beszélgetünk. Amiből kiderült, hogy a leveleimből meg a lehallgatott telefonokból pontosan tudják, ki mindenkivel készülök találkozni Rómában, Münchenben és Hamburgban. Erre lennének kíváncsiak. Ez igazán nem nagy dolog. Valami olyasmit válaszoltam, hogy ez valóban nem nagy dolog, de én amúgy is mindent megírok az életemről, ezt amúgy is publikálom, s így mindenki rendelkezésére áll. A mögöttem ülő megfenyegetett: ha nem vállalom, nemcsak nem kapok útlevelet, hanem elvágják az életlehetőségeimet. Akkor nyugalmat tettetve, bár nyugodt éppen nem voltam, félig hátrafordulva, azt mondtam neki, hogy erre semmiféle jogalapjuk nincs, és ne gondolja, hogy nincs lehetőségem arra, hogy a fenyegetéseit ellensúlyozzam. Erre a másik, aki az asztalnál ült, a kezével rábaszott a dossziémra, és azt mondta, azt hiszem, itt vége. Ettől igazán megijedtem, nem tudtam, mi lesz. Fölállt, kinyitotta az ajtót, kimehettem. Nem kaptam útlevelet 1977-ig. De akkoriban öt év utazási tilalom nem számított súlyos büntetésnek. Ennyi történt. Meg még az, hogy figyelmeztettek, hogy erről soha senkinek nem beszélhetek. Azt válaszoltam, hogy ezt természetesen nem tudom megígérni. Az épületből kilépve át is mentem az út túloldalára, mert állt ott egy telefonfülke, fölhívtam Mészölyt, elmondtam neki, hol voltam és mit akartak tőlem, arra számítva, hogy ezt nála úgyis rögzítik. Hogy teljesen biztosra menjek, még aznap fölhívtam Elek Juditot is, és neki is elmondtam. Másként nem lehet védekezni ellenük, a szabályokat, amelyeket fölállítanak, az első pillanatban meg kell szegni.”