Magyar Narancs: A rendszerváltás utáni jobboldali publicisztikában Károlyi rendkívül szerény képességû politikusként jelenik meg, akinek az ország kétharmadának elvesztését köszönhetjük. Ez az értékelés különbözik bármiben is a Horthy-korszak történetírásának kliséitõl?
Litván György: A világon semmiben. Egyszerûen folytatják azt a bûnbakképzõ rágalomhadjáratot, amely rögtön '19 után megindult a köreikben. Annak is a legalpáribb, legszínvonaltalanabb vonulatát. Az akkori történészeknek legalább személyes emlékeik voltak az események valódi menetérõl, ma viszont már az alapvetõ tényeket sem ismerik, így marad ez a minden elemében hamis és hazug értelmezés. Ezek az emberek egyszerûen nem olvasnak. Négy vastag kötetet adtunk ki eddig Károlyi levelezésébõl, ezekbõl kiderül, hogy õ elég mûvelt és fõleg: tájékozott ember volt, aki mindig is érdeklõdött a filozófia, a történelem és a gazdaság iránt. Barátainak és ellenfeleinek írt leveleibõl az is látszik, hogy a nyugati politikai irodalmat is jól ismerte. Kossuth Lajos fiának, Ferencnek a halála után õt választották meg az Egyesült Függetlenségi Párt elnökévé - egy ilyen hagyományú párt nem valószínû, hogy egy tehetségtelen idiótát tett volna meg elsõ emberévé. Károlyi a háború végén vált hallatlanul népszerûvé, amikor már érezhetõ, sõt látható volt, hogy Magyarország a vesztes oldalon van. Az ország megváltójának szerepébe került, ez volt tragédiájának is a forrása. Azoknak a hazug legendáknak, hogy õ elveszejtette volna az országot, az volt a tömeglélektani alapja, hogy tõle várták az emberek az ország megmentését egy katasztrofális helyzetben. ' ugyanis olyannak tûnt, akiben bízik az antant, ezért mindenki azt várta, hogy a személye miatt majd kesztyûs kézzel bánnak Magyarországgal. Ebben a tévhitben Károlyi maga is osztozott - ezért volt az õ és a közvélemény számára is óriási csalódás, hogy '18 novemberében Belgrádban az antant keleti hadseregeinek parancsnoka csupán a legyõzöttek egyikeként bánt vele, és a párizsi béketárgyalásokra sem kapott meghívást a kormányból senki. Tegyük hozzá, ehhez a gyõztesek hideg kíméletlensége is kellett. Károlyi tehát egy teljesen irreális várakozásnak nem tudott megfelelni.
MN: Ha nemzetáruló nem is, de mindenképpen naiv volt, amennyiben komolyan vette a wilsoni pontokat az igazságos békérõl és a nemzeti önrendelkezésrõl.
LGY: Ebben van igazság, de Amerika már akkor a világ legnagyobb hatalma volt, Károlyi tehát komolyan vehette Wilsont, és nem láthatta elõre Clemenceau felülkerekedését.
MN: Ahogyan egyesek kapcsolatot próbálnak teremteni Károlyi ténykedése és Trianon között, az igencsak hasonlít az I. világháború utáni német jobboldal retorikájára is.
LGY: Valóban, a nácik azzal a szöveggel söpörték le annak idején a szociáldemokratákat, hogy forradalmaik hátba döfték a hadsereget, és ezért omlott össze a második birodalom. Az ilyen beszédmód tette népszerûtlenné a weimari köztársaságot is. De hogy Károlyi okozta volna Trianont - ez teljes képtelenség! Ferenc József és Tisza politikája okozta, akik belevitték az országot egy, az érdekeivel ellentétes háborúba, Tisza benn tartotta az utolsó pillanatig, még '17-ben sem engedte kiugrani.
MN: A jobboldali kánon alaphangját Gratz Gusztáv legitimista történész adta meg a Forradalmak kora címû munkájával. Ebben azt állítja, hogy Károlyit a személyes sérelmei - például a Tisza iránt érzett gyûlölet - vezették politikájában, és nem az elvek.
LGY: Az emigráns Károlyiról már valóban elmondható, hogy mélységes sértõdöttsége is vezérelte, de máskülönben ez sem igaz. Tisza és közte valóban személyes ellentét is volt, de ez a politikai különbségeken alapult. Vitathatatlan, hogy Tiszában volt emberi nagyság, jellemerõ, de ettõl még szörnyû politikát képviselt. Tisza testesítette meg a régi Magyarországot; a Monarchia melletti feltétlen kitartást képviselte, és a politikai jogok bõvítésének legtudatosabb ellenzõje volt. Amikor '17-ben IV. Károly választójogot akart adni a népnek, Tisza a legnagyobb ellenzéki párt vezéreként a leghatározottabban ellenezte ezt, csakúgy, mint a háborúból való kiugrás gondolatát. ' azt vallotta, hogy az utolsó emberig ki kell tartanunk Németország mellett. '18 októberében Tisza fölállt a parlamentben, és õ maga mondta ki, hogy Károlyinak igaza volt; a háborút elvesztettük.
MN: A Horthy-korszak legkiemelkedõbb publicistája, a Magyar Nemzet alapítója, Pethõ Sándor úgy fogalmazott Világostól - Trianonig címû könyvében, hogy Károlyi nem volt ugyan tudatos nemzetáruló, de az, hogy úgy tolta elõtérbe magát, hogy a személyes ambíciói felülmúlták képességeit, gyakor-latilag a hazaárulással tekinthetõ egyenértékûnek. Ön az imént csodavárásról beszélt - ezek szerint vannak hasonlóságok is a két értelmezési hagyományban?
LGY: A különbségek sokkal fontosabbak. Károlyi a helyzetét és a nyugati hatalmak belátóképességét becsülte túl, nem az egyéni ambícióiról volt tehát szó. Bár a viták Károlyi személyérõl szólnak, való-jában az õszirózsás forradalom természetérõl kellene beszélnünk. '18-ban egy igazi nemzeti demokratikus forradalom zajlott le, a liberálisok, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták részvételével - és ez az, amit a jobboldal le akar tagadni és ki akar törölni a nemzeti emlékezetbõl. Csak azért, mert idõben az ország megcsonkításához közel történt. Károlyi eredetileg szocialista kormányt akart létre-hozni '19 márciusában, Kunfi Zsigmondot kívánta miniszterelnökké kinevezni, csak éppen a háta mögött a szocialisták összeálltak a kommunistákkal, és õt kész helyzet elé állították. Károlyi nemhogy feláldozta volna az ország integritását, hanem éppen azt akarta megvédeni. Miután a Nyugatban nem talált partnerre, Kelethez fordult. Azt remélte, hogy a szocialisták és a kommunisták, így együtt, a munkáshadsereg fölállításával és a Kárpátok felé közeledõ orosz Vörös Hadsereg támogatásával megvédhetnek majd minket a kegyetlen Nyugattól. De ettõl még nem lehet Kun Bélát és a Tanácsköztársaságot összemosni az õszirózsás forradalommal és Károlyival.
MN: Ebben az összemosásban azért a kommunista történetírás is ludas, nem? Hisz elõszeretettel hangsúlyozták a kettõ közti szerves kapcsolatot.
LGY: Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy mindkét oldal történészei egyetértenek abban, hogy a '18-as forradalom csak egy lépcsõfok volt, a különbség annak megítélésében van, hogy fölfelé vagy lefelé. Holott ez nem átmenet volt, hanem egy önálló, demokratikus, nemzeti jellegû megmozdulás. Olyan célokkal, mint a Habsburgoktól való elszakadás, a politikai jogok kiteljesítése, szavazati és gyülekezési jog és önkormányzatok létrehozása. Károlyi Mihály gróf létére "földosztó" miniszterelnökként került be a történelembe, ez is mutatja, hogy nagyon is komolyan gondolta az egészet. Tessék mondani, Tisza mikor osztotta föl a saját földjeit? Ebben az értelemben Károlyi valóban naiv volt. Egyszersmind õ volt a magyar történelem utolsó romantikus politikusa is, aki eszményi célokat próbált megvalósítani. Éveken át készült minderre, és õ lehetett volna az, akinek a nevét majdan összekapcsolják a modern Magyarország születésével. Ezért rohantak hozzá '18-ban hûségesküt tenni. Még József fõherceg is ott volt, továbbá kormánytisztviselõk és az arisztokraták jó része is. Néhány pillanatra hatalmas nemzeti egység alakult ki, amely aztán nagyon hamar széthullott. Amikor Károlyi '46-ban hazajött Nagy-Britanniából, a parlamentben valamennyi párt a magyar demokrácia megalapozójaként üdvözölte, a kommunista párt részérõl éppen Rajk méltatta. A történelmi folytonosság miatt kézenfekvõ lett volna, hogy '46-ban ismét õ legyen a köztársasági elnök, a kommunisták mégis inkább a puha, gyenge Tildy Zoltánt támogatták, mert õ kezelhetõbbnek tûnt. Károlyitól viszont erõs egyénisége miatt tartottak. Végül párizsi magyar követ lett.
MN: A Rajk-per idején aztán - lemondásával - õ maga határolódott el a kommunista rezsimtõl.
LGY: Egy furcsa kettõsség jellemezte õt akkoriban; a kommunista módszerek sem tetszettek neki, ugyanakkor a reakciót is túl erõsnek érezte. Mindszentyrõl ugyan meglehetõsen rossz véleménnyel volt, igazi reakciós fõpapnak tartotta, de azt követelte, hogy engedjék ki õt Rómába, és ne állítsák bíróság elé. Követként viszont, kifelé, a hivatalos magyar álláspontot kellett képviselnie. Egy ideig lojális maradt még, de a Rajk-ügy hallatán már nyilvánosan szakított a rendszerrel, mert eszement õrültségnek tartotta az egészet. Rákosit utálta, de Rajkot nagyra becsülte, ez kettejük gyönyörû levelezésébõl világosan látszik. Rajk egy helyen azt írja Károlyinak: "én hozzád képest gyerek-ember vagyok". Látszik, hogy akik ma a jobboldalon magyaráznak Károlyiról, semmit nem olvastak azokból az évekbõl. Lemondása után Károlyi úgy fogalmazott, hogy tudatosan két szék közé esett, mert ez az egyetlen méltó hely, amit elfoglalhat. Az imperialista-ellenességét - fõleg Amerikával szemben - ugyanis nem adta fel, hisz '19 óta nem tudott megbocsátani a Nyugatnak. Ezzel magyarázható a Szovjetunió iránti, sokáig tartó túlzott rokonszenve, igazi ellenerõt csak bennük látott. Aztán a moszkvai perek következtében bennük is megrendült a bizalma.
MN: Mégis, miután '62-ben hazahozták Károlyi holttestét, a Kerepesi úton egy mauzóleumot is kapott, sõt '75-ben még szobrot is állítottak neki Kádárék a Duna-parton. Miért tartották egyszerre csak fontosnak rehabilitálni õt?
LGY: Az enyhülõ Kádár-rendszernek szüksége volt történelmi hagyományokra, hogy a létét igazolja. Kun Bélával nem lehetett dicsekedni. Akkor találtak rá a kommunista-barát Károlyi figurájára, aki "vörös grófként" romantikus alak is volt egyben. Már a 60-as években elkezdték kiadni egyes mûveit, persze gondos válogatás után. '68-ban én állítottam össze fiatalkori képviselõházi beszédeibõl egy kötetet, nekem az akkoriban nagy dolog volt, hisz börtönbõl szabadultam. Aztán kiadták az emlékiratait (Egy egész világ ellen), az 1975-ös centenárium pedig alkalmat adott a szoborállításra is. Mivel azonban ez egyben demokratikus hagyomány is volt, a Kádár-rendszer ezzel önmagát is bomlasztotta. Károlyi "farvizén" becsordogált a köztudatba például Jászi Oszkár is - akkor már róla is beszélni kellett. A Népszabadság tõlem kért évfordulós cikket Jásziról, pedig õt '48-tól kezdve Amerika-bérenc propagandistának bélyegezték. Persze a Károlyi-reneszánsz során sokan túlzásokba is estek.
MN: Kovács András filmje, a Vörös grófnõ is igencsak idealizált módon ábrázolja õt. Bács Ferencet egy fess arisztokrata szerepében látjuk, miközben Károlyinak nyúlszája volt, és erõsen raccsolt.
LGY: Majdnem minden arisztokrata raccsolt, ettõl függetlenül Károlyinak még a szónoklataiban is volt valami erõteljesség. Kétségtelen, hogy nem volt ideális néptribun, de igazi vezéregyéniség volt, aki 25 évi emigrációjában jelkép tudott maradni. A körülötte kialakult kultusz viszont már egyértelmûen az enyhülést jelezte; beszivárgott a nyugati irodalom, megtörtént a szociáldemokrácia újrafelfedezése, és egyáltalán: részben neki köszönhetõen kezdett újjászületni a demokratikus gondolkodásmód a 70-es, 80-as évek fordulóján. De fontos hangsúlyozni; abból, hogy a Kádár-korszak is magáénak vallotta Károlyit, még nem következik, hogy õ maga antidemokratikus figura volna. Én fordítottam le az öregkori emlékiratait (Hit - illúziók nélkül), amelyek eredetileg Londonban jelentek meg, angolul. Ez progresszív baloldali hitvallás volt, a Magvetõ akkori igazgatója, Kardos György rendesen meg is cenzúrázta a szöveget. Kihagyták belõle a Tanácsköztársaságra és a Szovjetunióra vonatkozó kritikus megjegyzéseket. A Kádár-korszak tehát még a legprogresszívebb idõszakában is csak egy kisajátított Károlyival tudott azonosulni.
MN: A jobboldal kurrens Károlyi-értelmezésérõl már beszéltünk, de mi az oka annak, hogy a rendszerváltás után a demokratikus baloldal mostanáig nemigen emlegette õt?
LGY: Éppen a már említett Kádár-kori kultusz miatt úgy érezhették, hogy kínos Károlyi Mihály személyével elõhozakodni. De nemcsak róla van szó, hanem a század eleji progresszió olyan alakjairól is, mint Szabó Ervin vagy a már említett Jászi. Utóbbi is végig következetesen küzdött jobb- és balfelé egyaránt, és sosem adta be a derekát, a nemzetiségi egyenjogúsítás programját pedig már 1917-ben vallotta, amikor jó barátságba került Károlyival. Ezért örültem nagyon annak, hogy az MSZP felelevenítette ezt a gondolati tradíciót. Mármint a nyilvánosság elõtt - teszem hozzá, ugyanis korábban már mind a szocialisták, mind a szabaddemokraták tartottak olyan rendezvényeket, vitafórumokat, ahol 1918 volt a téma. Ezeken Vitányi Iván és én is megszólaltunk. Ma már a történettudományi háttér is rendelkezésre áll ahhoz, hogy világosan lássunk. Rengeteg kötet jelent meg, bár két rész a Károlyi-levelezésbõl még várat magára, és még tavaly is kerültek elõ olyan dokumentumok a Külügyminisztériumból, amelyek a párizsi követségi idõszakot segítenek megérteni. Lehet vitatni, hogy Károlyi Mihály nagy államférfi volt-e, lehet beszélni a hibáiról, tévedéseirõl, de nem lehet kiiktatni õt a nemzeti történelembõl, és nem lehet a jelenkori magyar demokrácia gyökereit kizárólag a XIX. században, Kossuth és Deák környékén keresni. Károlyi a maga korában a magyar demokrácia szimbóluma volt, és a mai magyar demokráciánk sem létezhetne e tradíció nélkül.
Bugyinszki György
