1974 decemberében Budapesten zajlott az európai kommunista pártok értekezletének elõkészítése. A munkáért a házigazda MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztálya felelt, melyet 1982-ig Berecz János késõbbi fõ-pártpropagandista vezetett. A tervezett közös nyilatkozat szerkesztõbizottságába a KISZ KB-tól kért kölcsön néhány munkatársat, akiknek a (nem felhõtlen viszonyban lévõ) szovjet tömbbeli és nyugati kommunista pártok álláspontjának összefoglalása volt a feladata. A "kölcsönvettek" egyike volt Kovács László, akit a KISZ akkori elsõ titkára "lusta és nem tud írni" jellemzéssel adott át további felhasználásra a kérelmezõnek. Ám lízingelõire jobb benyomást tehetett, hiszen 1975-tõl több mint tíz éven át a KB külügyi osztályának munkatársa, alosztályvezetõje, majd 1983-tól helyettes vezetõje lett. Ez utóbbi minõségében feladata a "tõkés" országokkal foglalkozó referensek munkájának összehangolása volt.
A kollégái által adott jellemzés jó néhány eleme visszatért az õt késõbbrõl ismerõknél, így tanulékonysága és szorgalma, de az is, hogy "született primadonnaként nem tud csapatban dolgozni, minden munkát maga alá gyűjt, kilószámra hevernek szobájában az elintézetlen ügyek iratai". Pályáját végigkísérõ jellemzõje a nõi nem képviselõi iránti érdeklõdése, mely minden forrásunk szerint (a hetvenes évektõl az ezredfordulóig) kölcsönösnek bizonyult. Már a külügyi osztályon feltûnt "képlékeny, konfliktuskerülõ egyénisége", melynek köszönhetõen "minden munkahelyén sokáig, talán túl sokáig maradt", és amelynek döntõ szerepe lehetett a Horn Gyulával kialakított "érdekes közösségében". "Horn intuitív zsenije és áttörõ képessége kiegészítette Kovács szorgalmát, eszét és alkalmazkodó egyéniségét" - emlékezett nyolcvanas évekbeli kapcsolatuk egy ismerõje. Együttmûködésük 1986 után a Külügyminisztériumban folytatódott, ahol Kovács miniszterhelyettesként, 1989-90-ben pedig államtitkárként dolgozott. A Külügyminisztérium 1987 nyarától, Grósz Károly miniszterelnökségétõl kezdve szabadult ki a KB külügyi osztályának gyámsága alól és vette át a kezdeményezést a magyar külpolitika alakításában, Horn 1989-90-es minisztersége alatt hozzájárulva a Németh-kabinet "szakértõi" imázsának megteremtéséhez.
Kovács 1989-ben az MSZP alapító tagja, ám 1998-ig általános megítélés szerint "nem belpolitikai szereplõ". Ennek okát egyik ismerõse abban látja, hogy "Horn szabad kezet adott neki a külpolitikában, viszont elvárta, hogy az MSZP-n belüli játszmáitól tartsa távol magát". Kovács így is tett, és az 1994-es választási gyõzelem után útja törvényszerûen vezetett a külügyi tárca élére. A Horn-kormány egy tagjának visszaemlékezése szerint a következõ években olyannyira nem ártotta bele magát belpolitikai kérdésekbe, hogy "ha kormányüléseken nem hangzott el egy, az õ szakterületét érintõ hívószó, egyszerûen nem figyelt a körülötte zajló eseményekre". 1994 és 1998 közötti tevékenységét a szlovák-magyar és román-magyar alapszerzõdések megkötése, a NATO-csatlakozási tárgyalások lezárása és az EU-integrációs sorozat megkezdése fémjelezte, miniszteri mûködését a legnépszerûbb kormánytagként zárta.
Az ellenzéki pártelnök
1998 elejére megszerzett tekintélye felvetette egy Horn-Kovács pártelnöki és/vagy miniszterelnök-jelölti váltás lehetõségét, amit tudomásunk szerint Kósáné Kovács Magda akkori MSZP-ügyvezetõ alelnök és Kiss Péter munkaügyi miniszter forszírozott; az elképzelést Baja Ferenc választmányi elnök is támogatta. Horn Gyulán ekkoriban úrrá lett a közvélemény-kutatási adatokból táplálkozó magabiztosság, és ámokfutásával (vízlépcsõ-remix, koalíciós belháború) hónapról hónapra hozta fel a Fideszt az MSZP nyakára. "Gyula jól teljesített, amikor nehéz helyzetben volt, ám amint elmúlt a veszély, próbálgatni kezdte lehetõségei határait, és jöttek a bajok" - emlékszik MSZP-s forrásunk, aki szerint a kezdeményezés célja épp Horn veszélyérzetének felkeltése volt. Ám a márciusi kongresszus elõtt maga Kovács "fúrta meg" a készülõdést. "Döbbenettel néztük, ahogy a küldöttcsoportoknál agitál a váltás ellen" - emlékszik az egyik kezdeményezõ, aki szerint Kovács a konfrontációtól való alaptalan félelme, míg mások úgy vélik, a Horn iránti túlzott lojalitása miatt zárkózott el a kérdés napirendre tűzésétõl.
Az 1998-as választási vereség után mégis az elnöki szék várományosává lépett elõ, különösen miután Gál Zoltán, Kósáné, valamint Nagy Sándor támogatásával (a pártbéli riválisok szerint puccsszerûen) a frissen megalakult frakció vezetõjévé választották. Szeptember elején (Nagy Sándor ellenében) váltotta Horn Gyulát az elnöki poszton. Megjelenése kritikusai szerint is "européer arcélt kölcsönzött az MSZP-nek", ám "mivel nem volt mondanivalója a magyar baloldal jövõjérõl, az MSZP a vezetése alatt csak anti-Fideszként volt képes meghatározni önmagát". Informátoraink 1998 és 2000 közötti elsõ elnöki periódusát tekintik a "vegytiszta Kovács-korszaknak", amikor a fõvárosi pártapparátusra és értelmiségre épülõ homogén csapat élén, Kiss Péter ügyvezetõ alelnökre és Lendvai Ildikó budapesti elnökre támaszkodva vezette az MSZP-t, holdudvarának tagjai pedig a Fidesszel szemben álló véleményformálók közül kerültek ki (errõl a körrõl lásd A holdudvar címû keretes írásunkat). Igazi közege ebben az idõszakban a média volt. Élvezettel szerepelt, több kritikusa szerint "ha meglátott egy ipari kamerát, rögtön nyilatkozni kezdett". A baloldali és liberális sajtó a tenyerén hordozta, amihez az is hozzájárulhatott, hogy telefonszáma máig ismert újságírókörökben, õ maga pedig bármikor elérhetõ.
Ám megítélése saját pártjában korántsem volt egyértelmû, vezetõi képességeit kezdettõl többen kétségbe vonták. Igazi ellenzéke a vidéki szervezetekben alakult ki, melyek vezetõre is leltek a hazatéré-sét 1999 augusztusában bejelen-tõ Németh Miklós személyében. Németh bázisa elsõsorban a bor-sodi MSZP volt, támogatói között feltûntek a párt "baloldali" és "népnemzeti" politikusai (Jánosi György, Katona Béla, Tabajdi Csaba és Keller László), valamint a vidéki, negyven körül járó vezetõk (így Juhász Ferenc Szabolcsból és Szili Katalin Baranyából). Végül az exkormányfõ összeférhetetlen természete miatt tábora 2000 májusa és októbere között szétszéledt.
A harcban Kovács elsõsorban évtizedes apparátusi tapasztalatait kamatoztatta. Némethet több mint egy éven át tartó halogatással sikerült kihoznia a sodrából; végül az exkormányfõ a 2000. õszi tisztújító kongresszus elõtt bejelentette, hogy semmilyen tisztséget nem vállal az MSZP-ben. Kovácsot a 2000. novemberi kongresszus ellenjelölt nélkül választotta újra, ám a pártvezetést, élén a bûnbak Kiss Péterrel, szinte teljesen lecserélték. Szili Katalin befutott a Németh Miklós számára létesített elnökhelyettesi tisztségre, Jánosi György elhódította a választmányi elnökséget, az utolsó pillanatban a feltörekvõkhöz csatlakozó Lendvai mellett Juhász Ferenc lett a másik alelnök. A pénztárnokként tovább dolgozó Puch Lászlóval és a pártigazgatónak felkért Baja Ferenccel Szili és Juhász két patrónusa lett a pártszervezés és -finanszírozás kulcsfigurája.
Ám az MSZP hiába vezetett 2000 végén 15 százalékkal a Fidesz elõtt, az ellenfél 2001 elejétõl, miután Orbán kiakolbólította Torgyánt a kormányból, új erõre kapott. Az MSZP-n ismét úrrá lett a pánik, aminek egyre többen mielõbbi kormányfõjelölt-választással vetettek volna véget. Kovácsnak frissen újraválasztott elnökként elvben "járt" volna a jelöltség, ám õ ezúttal is hezitált, s azt mondogatta, hogy "az lesz az MSZP miniszterelnök-jelöltje, akivel a legnagyobb az esély a 2002-es gyõzelemre". Pedig támogatói április 21-ére nagygyûlést is szerveztek neki, ahol Ferge Zsuzsa, Lengyel László, Petschnig Mária Zita, Nagy Sándor és Szili Katalin felvezetésével hirdethetett volna kormányfõjelölti programot. Ám õ ekkor is retirált; Medgyessy Péter kormányfõjelölti kampánya viszont már több mint egy hónapja zajlott. Medgyessy (bármilyen meglepõ) elsõsorban nyerni akarásával, határozott (de Némethtõl eltérõen nem erõszakos) fellépésével hódította meg az MSZP-t. "A szocialisták azt hitték, hogy Medgyessyben erõs kezû, rendet tartani és mozgósítani képes vezetõre lelnek, õ viszont lojális, már-már szeretetteljes közegnek látta az MSZP-t. Mindkettõ súlyos hiba volt" - hangzik egy szemtanú értékelése. 2001. május 21-én Kovács hivatalosan is visszalépett a jelöltségtõl, és június 9-én az MSZP kongresszusa Medgyessy Pétert jelölte kormányfõnek.
Másodhegedûsként a topon
A 2002-es kampányban Medgyessy és Kovács sikeresen mûködött együtt, a pártelnök kemény vitastílusa jól kiegészítette a kormányfõjelölt pozitív üzenetekre épülõ mondandóját. A kampány, különösen a Pokorni Zoltán ellenében megnyert pártelnöki vita és a két forduló közötti idõszak forrásaink többsége szerint Kovács pályafutásának csúcsa, annak ellenére, hogy a kampány kidolgozásában nem volt érdemi szerepe. Az MSZP-t a Medgyessy, Juhász és Baja vezette választási bizottság, a kampányt pedig a Gyurcsány Ferenc által mûködtetett tanácsadó testület irányította. "Laci többé-kevésbé fegyelmezetten azt tette, amit mondtunk neki" - idézi föl Kovács szerepét egy vezetõ szocialista. Többen mégis úgy vélik, hogy a pártelnökben kialakult az "én nyertem meg a választást Medgyessynek" érzése, ráadásul Fidesz-döngölõ szerepébõl késõbb külügyminiszterként sem tudott kilépni. Az ellenszenv nem volt egyoldalú: a jobboldalon sokáig tartotta magát az a (téves) vélelem, miszerint a párton kívüli Medgyessyt Kovács démoni figurája mozgatja a háttérbõl.
A valóság ennél prózaibb: Medgyessy 2001-tõl Kovács fölébe kerekedett. Az új kormány megalakulásával hõsünk a miniszterelnök beosztottja lett. Egy MSZP-s forrásunk szerint kiléphetett volna ebbõl a csapdából, ha "választani mer a pártelnöki és a külügyminiszteri poszt között", de "mivel nem tudta sem eléggé akarni, sem elengedni a hatalmat", végérvényesen Medgyessy árnyékába került. Az utolsó pillanat, amikor még kiléphetett volna mögüle, a D-209-es ügy volt (lásd keretes írásunkat), ami paradox módon az MSZP és a Medgyessy-kormány 2002-2003-as sikerszériájának kezdete lett. Az elsõ száz nap intézkedései és Medgyessy váratlanul meggyõzõ kormányfõi fellépése lehengerlõ szocialista gyõzelmet hozott az októberi önkormányzati választáson. Kovács viszont, bár az önkormányzati kampányból is kivette a részét, több forrásunk szerint "beleszürkült" a kormányba, a baloldalt a közvélemény elõtt egyértelmûen Medgyessy jelenítette meg.
A miniszterelnököt környezete ez idõ tájt megpróbálta rávenni arra, hogy lépjen be a pártba, és vegye át annak elnöki tisztségét, ám az MSZP belsõ viszonyaitól ekkor már rettegõ kormányfõ erre nem vállalkozott. Dominanciája ennek ellenére - épp a Kovácsot újjáválasztó 2003. márciusi kongresszuson - nyilvánvaló lett. Az ellenjelölt nélkül újjáválasztott Kovács és Szili enerváltnak és szürkének mutatkozott a rendezvényen, ahol (élete valószínûleg legjobb alakításával) Medgyessy, valamint az alelnökké választott Hiller István volt a sztár, a sajtó pedig leginkább a két hónappal korábban az országos választmányba beválasztott Gyurcsány Ferenc megjelenésével volt elfoglalva. Egy hónappal késõbb a miniszterelnök érvényesítette erõfölényét: kirúgta a kabinetbõl Jánosi Györgyöt; a párt korábbi erõs emberei, Nagy Sándor, Baráth Etele és Baja Ferenc kevéssé jegyzett szak- és tárca nélküli miniszterek felügyelete alá kerültek; az SZDSZ pedig a puccsszerû Kóródi-Persányi-váltás miatt érezhette magát megszégyenítve. Sem Kovács, sem Kuncze nem tett ellenvetést.
Együtt lefelé
Az MSZP sikerszériája 2003 júniusában, a K&H-ügy kirobbanásával véget ért. A koalíció vélt és valós ügyei mellett a nyáron a kormány és a jegybank által közösen elõidézett forintmizéria borzolta a kedélyeket; mindezek következtében elõbb az MSZP, majd a kormány, végül a miniszterelnök megítélése kezdett romlani. A pártvezetés eleinte a Pénzügyminisztérium (PM), utóbb a kormány kommunikációját okolta a történtekért. A frakció szeptember eleji tapolcai ülésén kitört a több mint egy évig tartó és Kovács László teljes vereségével (vagy inkább kettõs lelép-tetéssel) végzõdõ szocialista bel-háború.
A rendezvény a kormány "Medgyessy-kádereivel" való leszámolásként indult. László Csaba pénzügyminisztert a költségvetési egyensúlyzavarok, míg Gyurcsány Ferencet a balatonõszödi üdülõ kilencvenes évekbeli megvásárlása miatt tervezte felelõsségre vonni a képviselõk egy része. Utóbbihoz Szili Katalin néhány nappal korábbi Hír Tv-beli nómenklatúrázásával adta meg az alaphangot. Ám Medgyessy kiállt miniszterei mellett. A vitában Horn Gyula hozzászólása hozott fordulatot, aki elõbb kevéssé szofisztikált stílben szidalmazta a PM munkáját; aztán megvédte Medgyessyt és Gyurcsányt bírálóikkal - elsõsorban Szilivel - szemben, végül tüzet nyitott Kovácsra és Szilire, akiket távozásra szólított fel a párt élérõl. A nem egészen fél éve újraválasztott MSZP-vezetõk helyzete egy csapásra ingataggá vált; az utódlási harc megkezdõdött.
A Fidesz elõretörése és az MSZP-vezetés szétforgácsolódása nyomán október végén Medgyessy és Kovács megállapodtak abban, hogy 2005 tavaszáig nem bolygatják a párton belüli leosztást. Jelen voltak: Hiller, Juhász, Kiss, Lamperth Mónika és Lendvai Ildikó. Egyikük ma úgy véli, a megállapodás "Kovács feltétel nélküli kapitulációja" volt, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy a pártelnök csak a kormányfõ segítségével képes úgy-ahogy pacifikálni az MSZP-t. Ekkor lett Medgyessy a párt tényleges elnöke; a következõ hónapok belharcaiban Kovács csak mellékszerepet játszott - minden jel szerint saját jövõjét szerette volna biztosítani (lásd Egérutak címû keretes anyagunkat). Amikor mégis beavatkozott az áttekinthetetlen harcba, vereséget szenvedett: februárban például képtelen volt megakadályozni, hogy Gyurcsány Ferencet Gyõr-Moson-Sopron megyei pártelnökké válasszák.
Az MSZP márciusi szegedi kongresszusa és az EP-választás közti három hónapban valóban alábbhagyott a forrongás, s a pártelnök-listavezetõ helyzete stabilizálódni látszott. Nem sok idõre. Az MSZP márciusban visszahívta Ron Werbert, s ez Kovács, Lendvai és Kiss Péter szándékait tükrözte; ám az EP-kampány hamar kínos irányt vett. A hazugsággyáras hadjárat, a pártelnök kirohanása a Werber visszatérésérõl tudósító Index ellen, eszmefuttatásai a rendszerváltást demokratikus elkötelezettségbõl elõmozdító reformkommunistákról és hatalomvágyuk hajtotta egykori ellenzékiekrõl a realitásoktól és a választóktól elszakadt pártvezetés képét sugározta. A felelõsség az EP-választási vereségért logikusan hullott vissza Kovács fejére. Nem teljesen magától, szó se róla: mind a kormányzati hibák firtatását elodázni akaró Medgyessynek, mind a pártelnöki székre pályázóknak elemi érdekük volt, hogy Kovács három napon belül a hóna alá csapja és elvigye a balhét (lásd: Sokk utáni terápia, Magyar Narancs, 2004. június 24.).
Kovács a maga részérõl tartózkodott attól, hogy Medgyessyt vagy a kormányt okolja a kudarcért. Miután a lázongó "népi" baloldal (lásd: Saját kebel, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.) pedzegetni kezdte a miniszterelnök felelõsségét, majd a 2005-ös költségvetés ügyében kirobbant Medgyessy-Gyurcsány- és Medgyessy-Bárándy-vita nyomán a kormány is megrendült (lásd: Visszahívást kér, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5. és Szétlövés, 2004. augusztus 12.), az MSZP vezetõi Kováccsal az élen felsorakoztak Medgyessy mögé. Talán az aggasztotta õket, hogy ha a júniustól ügyvezetõként mûködõ pártvezetés után a kormány is meginog, az MSZP-n belüli elégedetlenség átrendezheti az erõviszonyokat. Kovácsék Medgyessytõl, a kormányfõ Szili Katalin pártelnökségétõl remélte a rend fenntartását. Egy napra rá, hogy a párt vezérkara látványosan kiállt Medgyessy mellett, a kormányfõ EU-biztosnak jelölte külügyminiszterét - a közvetlen elõzmények alapján aligha "büntetésrõl", inkább Kovács június 13-a utáni és az októberi tisztújításig remélt támogatá-sának viszonzásáról lehetett szó. Ám ha létezett is ilyen alku, azt az SZDSZ Medgyessyvel szembeni bizalmatlansága augusztus közepén érvénytelenítette.
Sajnálattal és megértéssel
Kovácsnak a Medgyessy Péter bukásában játszott szerepe egyszerûbbnek tûnik ma, mint augusztus második felében. Az MSZP elnökségére a döntõ pillanatban befolyással bíró négyes (Kovács, Szili, Kiss és Lendvai) ugyanúgy a status quo megõrzésére törekedett, mint amikor két héttel korábban Medgyessy mögé álltak; és ugyanazzal a hatalomtechnikai módszerrel operáltak, ami 1990 óta meghatározta az MSZP mûködését. Miután az SZDSZ eltökélte magát a kormányátalakítás õket érintõ részének megtorpedózására, való-ságos pánik lett úrrá e befolyásos szocialista vezetõkön. Elsõ - alaptalan - félelemük a Fidesz (államfõi segédlettel történõ) visszatérését, a másik - a racionális, bár nyíltan ki nem mondott - az MSZP-tagság lázadását és Gyurcsány Ferenc felemelkedését vizionálta. A rettegést Mádltól maga Medgyessy táplálta, aki mindkét koalíciós pártot figyelmeztette az államfõ állítólagos rosszhiszemûségének következményeire. A pártvezetés Gyurcsány-fóbiájának viszont volt alapja. A pártszervezést (Horn Gyula figyelmeztetései ellenére) hanyagoló vezetõk hónapok óta tudtak arról, hogy a késõbbi kormányfõ hetente több napot tölt vidéki szocialista szervezetek látogatásával. A még mindig outsiderként kezelt Gyurcsány nemcsak ledolgozta hátrányát a pártot tizenöt éve irányító vetélytársaival szemben, de komoly és azonnal mozgósítható bázist épített ki magának. Az egyik elnökségi tag szerint a Medgyessy mögüli kihátrálással és Kiss Péter rapid jelölésével a pártvezetés az utolsó esélyt igyekezett megragadni a túlélésre. Ezzel együtt az elnökség kevés jó döntéseinek egyikét hozta meg, amikor "sajnálattal és megértéssel" tudomásul vette Medgyessy távozási szándékát. S nem lehetett nem észrevenni a sietséget, amivel a látszatát is elkerülték annak, hogy megvárják Medgyessy ultimátumának lejártát - Kovács bejelentése 10 perccel az SZDSZ-nek adott határidõ elõtt hangzott el.
H
Kovács László pártelnökségének zárófejezetére, a Medgyessy bukásától Gyurcsány, majd Hiller gyõzelméig tartó néhány hétre a fantáziátlanság, a fûhöz-fához kapkodás nyomta rá a bélyegét; meg a rettegés a tagságtól és a változástól. E végjáték az esszenciáját adta mindannak, amit Kovács László - korábbi érdemeitõl függetlenül - pártelnöki pályafutása alatt megjelenített. S e kép a szocialista párt legrosszabb profilját mutatta. A változó körülményekhez alkalmazkodni igyekvõ, ám utódpárti komplexusoktól szenvedõ, ideológia helyett az apparátusi rutint és az igazgatási tapasztalatot a zászlajára tûzõ szervezetét, amely úgy vált a rendszerváltás utáni "modernizáció" motorjává, hogy soha nem volt tiszta képe sem annak céljáról, sem pedig saját magáról.
Gavra Gábor
A holdudvar
Forrásaink Kéri László politológust és feleségét, Petschnig Mária Zitát, Galló Béla politológust, Mészáros Tamás publicistát, Avar János, Aczél Endre és Bolgár György újságírókat, Németh Pétert, a Magyar Hírlap egykori és a Népszava mai fõszerkesztõjét, de mindenekelõtt Lengyel Lászlót, a Pénzügykutató Rt. elnökét sorolták azok közé, akik Kovács Lászlót a kilencvenes évek második felétõl tanácsokkal látták el. Több MSZP-s politikus szerint tevékenységére máig rányomja a bélyegét, hogy ezt a kört tekinti referenciacsoportjának. "Az értelmiség azokat a politikusokat szereti, akik nem ambicionálják, legfeljebb beletörõdõ mosollyal tudomásul veszik a sikert, amiért nem a választóiknak, hanem az õket >>kitalálógyszer sem lett az MSZP miniszterelnök-jelöltje".
A D-209-es ügy
Arra, hogy Kovács milyen szerepet játszott a D-209-es ügyben, még az MSZP-frakció sorsdöntõ ülésein jelen lévõ forrásaink is gyökeresen ellentétesen emlékeznek. A vele szimpatizálók szerint a pártelnök-külügyminiszter kiállt Medgyessy mellett. A vele és Medgyessyvel szemben is szkeptikus szocialisták viszont úgy emlékeznek, hogy Kovács hallgatása élesen szemben állt a "megdöbbentõen egységes" frakció forrongásával. Medgyessysta informátorunk szerint viszont a pártelnök (miután Kuncze Gábor megérkezett az SZDSZ bizalmi válságot sejtetõ álláspontjának hírével) megszólalt, és a koalíciós partner érzékenységének akceptálására figyelmeztetett. Hívei szerint Kovács elutasította az SZDSZ-es tapogatózásokat, melyek kormányfõvé avanzsálását erõltették volna; ám szabaddemokrata forrásaink semmi ilyesmirõl nem tudnak. Ami az ügy kirobbanásának körülményeit illeti, a Magyar Nemzetbõl származó információink nem támasztják alá sem a Fidesz, sem az MSZP vezetésének aktív közremûködését. Az inkriminált iratot egy, a korábbi átvilágításban szerepet játszó személy juttatta el a napilaphoz. Más kérdés, hogy több MSZP-s forrásunk úgy tudja, néhány egykori szocialista már Medgyessy kormányfõjelöltté válása elõtt pártvezetõknél "házalt" a dossziéval, melynek egy darabja 2002-ben a Magyar Nemzetnél landolt.
Káderdûlõ
A külügyi tárca és az MSZP belsõ viszonyait ismerõ forrásaink szerint Kovács László Horn Gyulához hasonlóan "senkit nem hagyott maga mellé fölnõni". Külügyi osztályos kollégája emlékei szerint "jó képességû embereket gyûjtött maga mellé, de mivel egyikükben sem bízott igazán, az önállóan gondolkodók hamar lekoptak, és maradtak a többé-kevésbé tehetséges rabszolgák".
Bár 1998 után Kovács az MSZP-ben sokáig nem alkalmazta a potenciális kihívók egymás elleni kijátszásának Horn Gyula által magas szinten ûzött módszerét (hiszen Németh Miklóson kívül 2002-2003-ig senki nem veszélyeztette elnöki posztját, így Medgyessy sem), 2002 õszétõl egyre gyakrabban élt ezzel az eszközzel. Ekkor jelentette be, hogy már csak egy ciklusra vállalja pártja vezetését, amivel elindította az általa megnevezett utódjelöltek (Hiller, Juhász Ferenc, Kiss Péter, Lamperth, Lendvai és Szili) versengését. Juhász volt az egyetlen, aki két éve nyíltan "bejelentkezett" a megüresedõ pártelnöki tisztségre, amitõl 2003 végi villaügye ütötte el; a botrányt a potenciális rivális Szili Katalin kommentárja színesítette, aki az MSZP-n belüli "zsákmánypárt" veszélyeirõl értekezett.
Egérutak
A Népszabadság 2004. február 28-án közölte Kovács bejelentését, miszerint az MSZP 2005. márciusi kongresszusa egyszerre választ új pártvezetést, továbbá államfõ- és miniszterelnök-jelöltet. Több forrásunk szerint Kovács a közvetlen államfõválasztásra vonatkozó Medgyessy-javaslattól függetlenül a köztársasági elnöki tisztet nézte ki magának a pártelnökség utánra; a másik lehetséges menekülési útvonalként már ekkor az uniós biztosságot emlegették külügyi forrásaink (lásd: Ballagás elõtt, Magyar Narancs, 2004. február 26.). Márciusban az SZDSZ egyértelmûvé tette, hogy nem támogatja sem a közvetlen elnökválasztást, sem Kovács államfõjelöltségét. Három héttel késõbb Kovács nehezen félreérthetõ utalást tett arra, hogy 2005 tavaszán ismét ringbe szállna a pártelnöki posztért (Népszabadság, 2004. március 20.), az élezõdõ hatalmi harcnak azonban ezzel már nem tudott gátat vetni. Medgyessy pedig tudomásunk szerint a vesztes EP-választás éjszakáján tett le végleg a közvetlen államfõválasztásról.
Uniós biztosjelöltként Kovács László hivatalosan augusztus eleje óta szerepel a nyilvánosság elõtt. A helyzetét stabilizálni igyekvõ Medgyessy forrásaink szerint ezzel a gesztussal biztosította volna a távozó pártelnök támogatását az októberi MSZP-kongresszuson az általa lojálisnak tartott Szili Katalin megválasztásához. Az augusztusi fordulat után az MSZP-ben nem kérdõjelezõdött meg Kovács biztosi jelölése, amit a megkérdezettek annak tudnak be, hogy Gyurcsány Ferenc gyõzelme után "nem kívánta megalázni régi ellenfelét", ráadásul a leköszönõ pártelnök brüsszeli munkája öt évre lehetetlenné teszi, hogy "egy újabb Horn Gyulával gazdagodjanak a szocialisták". Energiaügyi meghallgatása mindenesetre jelzi: Kovács László még mindig az MSZP és a Fidesszel elmérgesedett viszonyának foglya. Kérdés, mennyiben befolyásolja ez adóügyi meghallgatását és ténykedését.
