Siófokon a Kálmán Imre Kulturzentrum előtt egy szem bágyadtan lógó árpádsávos zászló, Tarlós István cementszürke öltönyében nyilatkozik a tévéseknek. Nagy felhajtásra nem számítunk, nyilván minden jó érzésű ember valamely teraszon fröccsözik, a kormány egyébként is húzzon el, nem kell erről senkit külön győzködni. A főszereplővel együtt mi is bemegyünk, a színházterem csaknem tele, a javarészt szépkorúakból álló közönség létszámát háromszáz körülire tippeljük.
A szónokok sorát Balázs Árpád polgármester nyitja. A népszavazási kérdések kétharmada az egészségügyre vonatkozik, így nem is tűnik nagyon távolinak az indítás, amely a megmentett városi kórház és a méhnyakrák ellen közpénzen beoltott helyi lánykák felemlegetésével nyugtázza a városvezetés rátermettségét. "A városban járt Kóka János" - fokozza a hangulatot (sokfelől fütty) -, ám
Kóka titokban, "szinte álnéven",
egy szálloda lesötétített sarkában tárgyalgatott, míg az e helyütt megjelentek - kell-e mondani - rendőri biztosítás és testőrök nélkül merik vállalni a véleményüket. Ugye magáért beszél a különbség? Gyarmati Dezső bácsi lép ezután a pódiumra, a nehezen elülő taps után lelkesítéstechnikai tréninget tart az egybegyűlteknek. A buzdítás és fanatizálás szavakat sűrűn tartalmazó mondatoknak általában nincsen végük, de mindenki érti, miről van szó. És bár ez még mindig a felvezető kör, azért elhangzik az est tételmondata: "Mindenkinek hazafias kötelessége elmenni, mert a népszavazás nem a három igenről szól!" Hanem miről is? Röviden: nem elég, hogy a verseink és a dalaink is szomorúak, továbbra is szomorú sors vár az országra (de ne adjuk fel!), meg kell állítani a rablóhadjáratot, meg kell védeni a tulajdont, a földet (?), különben süllyesztőbe kerül a nemzet. Gyarmati Dezső mesélhetett volna akár vízilabdás sztorikat is, a teremben tapintani lehet a mindent felülíró tiszteletet.
És jön a politika. A KDNP népjóléti kabinetét vezető Soltész Miklós szörnyű számokkal sokkol. Hárommillió létminimum alatt élő, ugyanennyi nyugdíjas, 600 ezer fogyatékos, 274 ezer gyerek, akiknek munkanélküliek a szülei. Megnyugtat, ezeket nem lehet csak úgy öszszeadni, de a nyomor így is rettenetes. Kezd a szeánsz leülni, így a jól bevált módszerhez folyamodik, neveket mond. Horváth Ágnesre és a Helikopteres Kókára a közönség különféle hangjelenségek kíséretében szinte egy emberként emelkedik meg kissé a székében, ehhez képest az Eörsi Mátyás hangsor csak röhögést vált ki. Lassan eljutunk a lényeghez is, miszerint az SZDSZ volna a mumus, az MSZP pusztán cinkos, mert néma. Leépített közerkölcsök, összeugrasztott korosztályok, népcsoportok, orvosok, betegek.
Az üdén színpadra perdülő Tarlós István pannon pumázással nyit, érezhető, kampánykörútja 85. állomásán már nem tud hibázni. Balatoni nyaralásait felidézve bújik be a szívekbe, Gyurcsány-nyilatkozatokat interpretál sajátosan, a rendszerváltásnak nem túl nagy ívű, de akár éjfélkor is fogyasztható értelmezését adja (kábé: ezek mindent szétloptak). A népszavazási kérdések is csak-csak előkerülnek, és biz' isten, ha a maga módján is, de érvel. Szemöldökét összerántva mondja: amit a kormány elvett a háziorvosoktól (valamit: nem tudjuk meg, mit), azt pofátlanság a betegekkel megfizettetni. Hiába hivatkoznak arra - na, ki hivatkozik, hát a Kajla Kóka, általános derültség -, hogy a csehek is bevezetik a vizitdíjat, amikor ott sokkal kisebbek az adók, járulékok. "Itt senki semmit nem kapott ingyen, ezért alanyi jogon jár az ellátás" - adja meg a társadalombiztosítás egy speciális definícióját, de hát az ilyesmire már tényleg csak bólogatni lehet.
A közvélemény-kutatások szerint a tandíj óhajtása/elvetése a vizitdíjénál bonyolultabb megoszlást mutat, és az előadáson akár szó nélkül is lehetne hagyni, a fergeteges hangulatban talán fel sem tűnne. A közönséget eddig példásan érző Tarlós azonban mellényúl, esetleg a következetessége áldozata lesz. Az még rendben volna, hogy a nyugat-európai példákat elveti, hiszen ott az egyhavi minimálbérből irgalmatlanul sok tandíj kifutja, míg nálunk alig félévnyi, ugye. Ám ekkor egy általa egyszerűnek mondott levezetésbe kezd ("Műszaki ember vagyok, de nem voltam matematikából nagy tehetség"), mely azonban tartalmazza az áfa, az oktatók személyi jövedelemadója és a költségvetési törvény kifejezéseket, szerepel benne kivonás és osztás, a végeredmény dimenziója pedig a nem feltétlenül triviális átlagos család által befizetett éves személyi jövedelemadó per egyetemista. Az egész teljességgel érthetetlen, kínos csend a hallgatóság soraiban. Ekkor gyorsan a bolognai rendszer hevenyészett ismertetésébe kezd, közli, mi akkor erőltetjük, mikor mások már kifelé jönnek belőle, szörnyű. Semmi. Az európai elitképzésről értekezik. Mintha mindenki betette volna a füldugót. A kiutat végül a Dávid asszony szópár jelenti, ekkor végre mindenki gúnyosan, jóllehet hálásan és felszabadultan kacag.
Innentől minden rendben, kórházi széf, kormányzati tájékoztatás (alapdíjas telefonvonalon, mikor még az APEH-feljelentés is zöld számon megy), Szonda Ipsos-felmérés ("Ezek szerint ők máshol élnek, mint én"). A korrekten demagóg műsorhoz méltatlan a befejezés: nem zárja ki a választási csalásokat sem. Nem tudni, hány halott nevét tartalmazza a választási névjegyzék, és akik a szavazás napján akarják magukat felvetetni, meg fognak lepődni, hogy a jogszabály-változás miatt már nem tehetik meg. "A gyermekeinkről, az unokáinkról van szó!" - búcsúzik.
Az első műsorból okulunk, s miután a fotós kolléga ügyesen belepillant Tarlós fesztiválmenetrendjébe,
Kaposváron
a polgármester és a közönség felizgatásáért felelős többi szakmunkás beszédét átugorva rögtön a főszereplőnél kapcsolódunk be. A Kapos Hotel bálterme az előzőnél kisebb befogadóképességű, ezért sokan az előtérbe szorulnak, a túlfűtött helyiségben a pamlagokon néhányan elszundikálnak. Pedig benn elragadó a hangulat, több a középkorú érdeklődő, sőt a fiatal is, néhányan közvetítik az eseményeket a kívül maradottaknak. A népszavazás szellemisége még azt is megengedi, hogy a kabátokat a fogason őrizetlenül hagyják. Tarlós itt még jobban hangsúlyozza aggodalmát a becsapott baloldali szavazók miatt - elvégre abban a városban vagyunk, amelyik 2006 tavaszán két szocialista politikust juttatott az Országgyűlésbe -, és azon búsong, hogy Horn Gyula még mert baloldali lenni. Nehéz elképzelni, hogy a teremben kormánypárti szavazók is volnának, de a rétor semmit nem bíz a véletlenre: az áldozatokat, azaz a szocialista szavazókat feloldozza, hiszen jobb sorsra érdemes pártjukat időlegesen foglyul ejtette az SZDSZ. Profi mókamester, minden mondatában szerepel az eszdéesz. A tandíjas rész megvan, sőt még olyanokat is mond, hogy ellátórendszer, de hamar túljutunk rajta. Jöhet a Kajla Kóka - vinnyogás. Pannon puma - őrület. Tarlós fürdik a sikerben, a csúcsponton viccet mesél! Hruscsov és Kennedy versenyt futnak; mindenki gurgulázva nevet. Ekkor már az is belefér, hogy az MDF-en számon kéri a koherens gazdasági programot. "Mindenkire szükség van a népszavazáson, az Isten áldja meg önöket!"
