Rupert Murdoch, a News Corporation médiabirodalom vezére például idén májusban kijelentette, hogy a The Wall Street Journal (WSJ) online fizetős modelljének sikeréből kiindulva egy éven belül az irányítása alá tartozó összes weblap - köztük a The New York Post, a brit The Times, a The Sunday Times, a The Sun és a News of the Week - online tartalmait csak regisztrált, fizető felhasználók érhetik majd el. A médiamágnás évek óta küzd az ingyenes tartalom és annak zászlóshajója, a Google ellen. Novemberben Murdoch továbbment, és kilátásba helyezte: amint kialakítják a megfelelő jogi környezetet, a News Co. irányítása alatt futó összes oldalt elérhetetlenné teszi a Google keresőin keresztül. A frusztráció érthető: az újságeladások drámai zuhanása, a televíziós és a nyomtatott média hirdetési bevételeinek csökkenése miatt egy év alatt 3000 dolgozójától volt kénytelen megválni a médiahálózat. (A pusztítás további dimenzióiról lásd Zsugorodás című keretes anyagunkat.) Lionel Barber, a brit The Financial Times főszerkesztője júliusi nyilatkozata alapján egyenesen biztos benne, hogy a következő egy évben az összes nagyobb híroldal valamilyen formában pénzt fog kérni a tartalmaiért.
Nincs más, csak vérszívás
Tény, hogy a The Wall Street Journal a maga több mint egymilliós közönségével a legszélesebb internetes előfizetői körrel rendelkezik. Az évi 120 dolláros regisztrációs díj mellett ez önmagában is tisztes bevétel - és ezt egészítik ki a hirdetési pénzek. Csakhogy, és ezt Murdoch mintha elfelejtené, a WSJ a világ vezető üzleti lapja, s az olvasók (a vállalkozások) nem puszta kedvtelésből, hanem az üzleti tájékozottság kényszeréből olvassák az exkluzív híreket és elemzéseket. Ebből pedig aligha következik, hogy tömegek fizetnének majd a The Sun bulvárhíreiért.
Murdoch nem titkolja: a Google-ra az online média rákfenéjeként tekint, mely hosszú évek óta szisztematikusan építi birodalmát - az ingyenesség jegyében. A Gmail, a YouTube, a legnagyobb blogszolgáltató hálózat, a Blogger, a képmegosztó Picasa és a megannyi egyéb webes szolgáltatás (a Google Map, a Google Docs, a Google Talk) olyan átjárható felhasználói platformot teremtett, melyben az információ és az online alkalmazások díjmentessége természetes. Az online hírpiacon vezető szerepű News Co. számára a legfájdalmasabb döfést mégis a Google News vitte be: a több mint 40 ország híradásait tematikusan rendező, 19 nyelven elérhető híraggregátor megszállta a helyi online hírpiacokat. PageRank nevű hiperlinkelemző algoritmusa segítségével látogatottság szerint szűri és rendezi a lokális és nemzetközi híroldalakat, automatikusan összegyűjti és a rendelkezésünkre bocsátja az online hírpiac termékeit.
Azzal, hogy a legtöbb nyugati országban érvényes doktrína, a fair use alapján elérhetővé teszi őket kereső-, illetve hírszolgáltató felületein, a Google egyszerűen lopja a híreket - állítja Murdoch. (Ez az elv lehetőséget nyújt jogvédett tartalmak részleteinek korlátozott terjedelmű publikálására.) Tény, hogy a kaliforniai mamutcég a nagyobb hírügynökségekkel (az Associated Press-szel, a European Pressphoto Agencyvel) külön megállapodásokra törekszik, és peren kívül egyezett meg a francia AFP-vel is. A Google ezzel olyannyira elhatalmasodott az információs piacon (is), hogy mind az országos, mind a lokális sajtótermékek öldöklő harcot folytatnak a Google News helyi nyitóoldalára kerülésért - hisz számukra ez óriási lehetőség a forgalomgenerálásra. Emellett a Google az Adsense, később a DoubleClick alkalmazások elterjesztésével maga is érdekeltté tette a blogokat, portálokat a forgalomgenerálásban azzal, hogy kattintások után fizet a hirdetői dobozok elhelyezőinek - miközben ő maga is szép pénzt szed a hirdetőktől, akiknek tematika és látogatottság szerint tud felületeket kínálni. A közvetítő tehát tökéletes pénzcsináló gépezetet gyártott.
Ha viszont Murdochnak lesz igaza, az akár az online hírpiac hirdetési modelljének teljes átalakulásához is vezethet. Eszerint nem a kattintások száma lenne a mérvadó a reklámköltések elosztásánál, hanem kisebb, a minőségért áldozni hajlandó közösségek és exkluzív hirdetők finanszíroznák az információs tartalomszolgáltatás költségeit. Ehhez legelőször is arra lenne szükség, hogy a vezető hírügynökségek és szolgáltatók közös döntés nyomán egyszerre állítsanak fel egy új, eleinte költséges és kockázatos struktúrát. Persze nem lehet kizárni, hogy a globális médiabirodalmak összefognak a háttérben, és minőségi tartalmaikat egyik napról a másikra fizetőssé teszik. Csakhogy a weben mindannyian az ingyenesség illúziójában szocializálódtunk. A paidContent online kutatóintézet felmérése szerint a britek 74 százaléka új hírportált keresne magának, ha a jelenlegi kedvenc pénzt kérne a hozzáférésért, és csak 5 százalékuk fizetne azért, hogy ugyanazt megkapja, mint eddig. Ez látszólag kevés, de egy több százezres látogatottságú lapnál, tisztes regisztrációs díj mellett az 5 százalék akár képes lehet az adott szolgáltatás életben tartására is. Jó példa erre a bő egymilliós olvasótáború The Financial Times, amelynek prémium tartalmait több mint százezren olvassák - heti 3,5 euróért. Ugyanakkor a Wall Street Journalhoz hasonlóan felmerül a kérdés: vajon nem pusztán a business-to-business típusú kommunikációnak köszönhe-tő-e mindez? A The New York Times 2007-ben - két év után - megszüntette a TimesSelect néven futó, a napi hírek nagy részét érintő fizetős modelljét, mivel a regisztrációs díjak közel sem fedezték az alacsonyabb látogatottságból adódó reklámbevétel-kiesést (a havi előfizetés 8, az éves 50 dollár körül mozgott). Bár továbbra is kacérkodik a fizetős modell újraindításával, ma a nytimes.com az amerikai nyomtatott média online kiadásai közül a legmagasabb látogatószámmal büszkélkedhet, fizetett, szakértő bloggerei a legolvasottabbak közé tartoznak az Egyesült Államokban. 2007 júliusában a CNN is megszüntette az újságírók által szerkesztett Pipeline videoszolgáltatás fizetős modelljét. A patthelyzetet szemlélteti, hogy amíg - a Forrester kutatóközpont novemberi közvélemény-kutatása szerint - az amerikaiak 80 százaléka nem (lenne) hajlandó fizetni az online tartalmakért, az American Press Institute adatai alapján a vezető amerikai híroldalak 60 százaléka komolyan fontolgatja a fizetős szolgáltatások bevezetését.
A nagy birodalmi háttéralkunál egyelőre életszerűbbnek tűnik az a rövid összegzés, amit az egyik legnépszerűbb francia politikai weblap, a Rue89 szerkesztője, Laurent Mauriac tett közzé: "Egy átmeneti helyzet kellős közepén vagyunk: a hagyományos média már veszít a bevételeiből, miközben az online még nem termel eleget. Ezért egyelőre a szereplők óvatosak: senki nem mer nagyot ugrani."
Ki hisz a bloggernak?
Mint fenti tanmesénkből is kitűnik, a sajtó hagyományos működési módját - miszerint az olvasói (fogyasztói) megvásárolják az általa szolgáltatott tartalmakat, a hirdetők pedig felületet vesznek tőle, s ő ebből a két forrásból fedezi az információ előállításának, szelektálásának, prezentálásának és az olvasóhoz való eljuttatásának a költségeit - az internet számos oldalról támadja. A weben észveszejtő gyorsasággal szaporodó (ingyenes) tartalmak egy pillanat alatt elhalványítják vagy máshol is hozzáférhetővé teszik a intézményes sajtó által pénzért, vérrel és verejtékkel előállított információkat - gyakran úgy, hogy ezeket épp tőle lopják el. A sokasodó felületek elaprózzák továbbá a látogatóközönséget, és vele az internetes reklámköltéseket is.
A jogi tusakodás mindenesetre nem sok perspektívával kecsegtet: az online hírpiac tartalmainak jogi védelmére nincs életszerű megoldás. Hiszen - Murdoch logikáját továbbgondolva - ha a Google lop, akkor mindenki lop. Akkor majdnem az összes, nem közvetlenül teremtett információ lopás; a híraggregátorok, a bloggerek, mindenki tolvaj. Kardos Gábor, az Index ügyvezető igazgatója szerint "vannak példák mind a kimondottan jogellenes, mind pedig a formális jogba nem ütköző, de unfair tartalom- és ötletnyúlásokra. Meg kell persze különböztetni a platformból adódó jelenségeket - Google, Twitter, közösségi tartalomreciklálók - a szorosabb értelemben konkurálni vágyók gyakorlatától. Az unfair tartalomátvételek egy része szankcionálható, más része kevésbé, gyakran pedig az üldözésük egyszerűen nem éri meg a ráfordított energiát. Az Index gyakorlata inkább az előretekintés: sok jó eredeti tartalmat állítunk elő, hogy elsődleges forrásként legyünk értékesek." Be kell látni: a webes média alapvető sajátossága a kannibalizmus; ahogy Hammer Ferenc médiaszociológus rámutatott, "már nem az a kérdés, hogy melyik médium közli előbb a hírt, mert a médiumok többnyire egymásból táplálkoznak". Ennek megfelelően alakulnak a felhasználói szokások is. Évek óta tendencia, hogy a fogyasztók egyre inkább feedolvasó alkalmazások segítségével (Google Reader, Netvibes, Bloglines), több tematikus forrásból szerzik be a mindennapi híreket - azaz saját kezükbe veszik a fogyasztás irányítását. Kardos Gábor ugyanakkor hozzátette: "Ettől függetlenül van kiemelt értékük az eredeti környezetben, szerkesztett struktúrában tálalt tartalmaknak: az fontos része a tartalomszolgáltatásnak, hogy az egyes elemeket a szerkesztők mennyire tekintik fajsúlyosnak, mikor és hogyan prezentálják."
A hírtartalmak beláthatatlan sokasodásával a hitelesség, a folyamatosan és szakszerűen szerkesztett, ellenőrzött információ egyre nagyobb jelentőséget nyer - s nem kétséges, hogy ha van a minőségi sajtó számára kigázolás, akkor az errefelé vezet. A nem intézményes médiumok, a blogok - még ha bizonyos eseményekről gyorsabban, testközelből informálják is olvasóikat - épp a web végtelen és kontrollálhatatlan lehetőségeiből adódó kétségek miatt ezt a megbízhatóságot nem képesek önmagukban megteremteni. (Ettől még persze a szerepük - a közhatalom vagy épp az üzleti világ kordában tartásában - megkérdőjelezhetetlen marad.) Az intézményes médiumok számára a citizen journalism, a "civil" újságírás, a független bloggerek hálózata egyrészt konkurenciát, másrészt lehetőséget jelent: ha legyűrni nem tudják, megkísérlik integrálni őket.
A tendenciát érzékelő vezető portálok nem csak saját, fizetett bloggereket alkalmaznak, de dolgoznak a független blogoszféra amatőr riportereinek bevonásán is. A CNN az iReport beindításával mindenkinek megadja a nagy nyilvánosság lehetőségét, aki minőségi híreket, képeket, videókat publikál - a feltöltött tartalmakat szerkesztők felügyelik, a CNN márkanév pedig rájuk nyomja a szavahihetőség pecsétjét. Hasonlóan jár el az MTI is, amint azt az elnökétől, Vince Mátyástól megtudtuk: bárki küldhet be szöveges vagy képi anyagot, sőt, a hírügynökség a képekért fizet is - de csak a tartalom eredetiségének ellenőrzését követően.
A nagyobb hírügynökségek, bár figyelemmel kísérik őket, nem monitorozzák a nem intézményes média tartalmait hiteles forrásként. Vince szerint az új helyzetben a hírügynökségek talán még az eddiginél is jobban egymásra vannak utalva. "Igaz, hogy az elmúlt hét évben a bevételeink csökkentek, és emiatt számos megszorító intézkedésre kényszerültünk, ám eközben az MTI ügyfeleinek száma megháromszorozódott - zömében helyi rádióknak és internetes oldalaknak köszönhetően" - utal Vince a hiteles információk jelentőségének növekedésére. Az MTI - a European Press Agency, az EPA résztulajdonosaként - egyébiránt szerződésben áll a Google-lal is, amely fizet a megjelenített és felhasznált hírekért az azokat előállító hírügynökségeknek: már akivel sikerült megállapodnia - erősítette meg kérdésünkre a hírügynökség elnöke.
Kardos Gábor is úgy véli, hogy bár a független média jelentősége megkérdőjelezhetetlen, nem lesz képes átvenni a professzionális újságírás szerepét. Az Index ugyanakkor jól érti a blogoszféra jelentőségét: 2006-ban megvásárolta a blog.hu blogszolgáltató hálózatot, majd az Index címlapjára emelte a tartalmait. Így egyszerre tartja szem előtt az információs konkurenciát, ösztönzi a bloggereket a minőségi anyagok előállítására, és jeleníti meg a mainstream hírfolyamon kívül eső eseményeket, véleményeket. Bár a blog.hu a hirdetési bevételek tekintetében meg sem közelíti az Indexet, látogatottságban már a nyakán liheg - de a legfontosabb Kardos szerint az, hogy a két szolgáltatás "egyfajta természetes szimbiózis által" segíti egymást. Pascal Riché és Laurent Mauriac (Rue89) az eurozine.com-on szintén a hivatásszerű és amatőr újságírás egymásra utaltságát emelte ki: a szerkesztői munka, a profi újságírók szakértelme a szerkesztésben épp annyira nélkülözhetetlen, amennyire az amatőr bloggerek által belátható és elérhető végtelen mennyiségű tartalom is az. 'k viszont a szerkesztőségi újságírásra felesleges költségnövelő tényezőként tekintenek, és csak külső (nem fizetett) bloggerek belső (fizetett) szerkesztők által ellenőrzött cikkeit publikálják. Az intézményes és a független média ilyen összefonódását szemlélve a sajtóanarchiát hirdető független bloggergyűjtők - Agoravox, Indymedia, Digitaljournal.com - prognózisa a hivatásszerű újságírás haláláról kicsit elhamarkodottnak tűnik.
Még pénzt: láncold magadhoz!
Ha a megbízhatóság felértékelődése lehetőség is a hagyományos sajtómárkák számára, hogy az online médiában megszilárdítsák pozícióikat, ez még nem oldja meg azt a kérdést, hogy miből tarthatnák el magukat az új világban. A televízióhoz vagy a nemrég még tömegek által olvasott lapokhoz képest a participatív média korában a "nagyközönség" fogalma értelmezhetetlennek tűnik - a hirdetők számára mindenképp.
A stagnáló online hirdetési piacon eddig a közösségi média (social media), mindenekelőtt a Facebook által alkalmazott modell bizonyult sikeresnek, amely - köszönhetően a részletesen megalkotott, valós profilok százmillióinak - célzott hirdetésekkel operál: kor, lakóhely, végzettség, nem és számos egyéb dimenzión keresztül képes szűrni felhasználóit a hirdetői számára. A Facebook a felhasználókra bízza a tartalom-előállítást és közösségalkotást, ő csak a platformot hozza létre, amit a népek ingyen, boldogan és tömegesen raknak tele - ennek eredménye többek közt az is, hogy oldalai (és a reklámok) több mint 70 nyelven elérhetők. A Facebook nemcsak azért kedves a hirdetőknek, mert a felhasználók rengeteg időt töltenek az oldalon (több mint 300 millió aktív felhasználó egyenként naponta átlagosan 25 percet), hanem mert a közösségi média a folyamatos interakciókon keresztül megsokszorozza a reklámok hatékonyságát. A kreativ.hu Facebook-oldalát alig kétszáz felhasználó követi, "esetenként mégis több száz klikkelés érkezik egy-egy, a Facebookra felrakott bejegyzés nyomán" - tette hozzá mindehhez Román Balázs, a kreativ.hu főszerkesztője. Ma a közösségi média minden online hirdetési stratégiában kiemelt helyet követel magának, hisz felhasználói szempontból egy szolgáltatás megbízhatóságát semmi nem biztosítja jobban, mint a közvetlen ismertség. Ily módon nemcsak a Google, de a közösségi média is hozzáteszi a magáét a tartalomszolgáltató média hanyatlásához.
Ez a működési mód ugyanakkor kecsegtető is lehet a minőségi tartalomszolgáltatás számára. Több amerikai infóblog szerint a médiaóriások mellett érdemes az ún. hyperlocal news szolgáltatásokra is odafigyelnünk: ilyenek például az amerikai outside.in vagy a The Washington Post mellékletei. A regionális sajtó online kiadásai kisközösségeknek - kisvárosoknak, kerületeknek - szolgáltanak: a hírgyűjtést és -írást a szerkesztők az olvasóikkal együtt, összehangolt munkában végzik, miközben nem kényszerülnek és nem is akarnak részt venni az univerzális hírversenyben. Míg tehát a vezető, univerzális hírmédiumok egymást gyűrik, a végtelenségig tagolódó online médiában mind nagyobb hangsúly helyeződik az interaktív mikroközösségek szerveződéseire.
Részben e folyamat felismerése alapozza meg a freemiumnak nevezett üzleti modell létjogosultságát: a módszeresen átalakuló gyűjtőoldalak mellett azok a tartalomszolgáltatások maradhatnak nyereségesek, amelyek képesek jól körülírható, szűkebb köröket magukhoz vonzani, a közönségből közösséget teremteni, és tartósan kiszolgálni. Egy jó darabig ingyen, vagy ingyen is. Aztán pénzért. "Az ingyenes tartalom a kapu minden olyan szolgáltatásba és adatbázisba, ahonnan forgalmad lehet, Google, Facebook, Twitter, hírlevél stb." - írja blogjában Dobó Mátyás, alias Doransky, az egyik legolvasottabb webtrendkutató a magyar blogoszférában. Nem véletlenül használja a "kapu" kifejezést: az olvasókat odavonzani a kisebb művészet, az igazi kihívás a megtartásuk. Ehhez folyamatos és minőségi szolgáltatást kell nyújtani - ami idő és befektethető pénz kérdése.
A freemium filozófiájának elődje, a freeconomy, az ingyenes termékértékesítés tulajdonképpen ősrégi marketingstratégia: közgazdasági tanulmányok sora elemzi a 0 és 1 cent közti pszichológiai különbséget. Gyere be a boltba az ingyenajándékért, úgyis vásárolsz mást is. Vidd a mobilkészüléket, és vásárold meg az előfizetést; vedd olcsón a nyomtatót, és fizess a patronért; add ingyen a terméket, és csinálj pénzt a hűségből. A weben a freemium a kisebb közönséget célzó, specifikus szolgáltatásoknak kedvez, alapja pedig a felhasználói bizalmat és érdeklődést megalapozó, minőségi ingyenes szolgáltatás - amelynek rendszeres fogyasztása később költésre sarkall. A szélesebb közönségnek szóló webes szolgáltatások, mint az IMDB filmadatbázisa, a Skype, a képmegosztó Flickr, a tárhelyszolgáltatók, de esetenként a Google is (pl. Google Earth Pro) régóta élnek a prémium hozzáférések, alkalmazások pénzért való értékesítésével. A BBC már 2006-ban próbálkozott on-line oktatókurzusok bevezetésével (BBC Jam), de jogi akadályok miatt elbukott, a The New York Times viszont sikeresen üzemelteti a Knowledge Network néven ismert, húsz különböző témában futó, fizetős interaktív tanfolyamait. A freemium a világmárkák számára többnyire profitkiegészítést, viszont a kevesekhez elérő specifikus szolgáltatásoknak alapvető bevételi forrást jelent. (A jól működő freemium szolgáltatókról lásd Akiknek összejött című keretes anyagunkat.)
A szolgáltatás finanszírozásának másik, a freemium modellhez illeszkedő útja az online közösségeken keresztül való "offline" közösség- és profitteremtés - amit például a kreativ.hu is alkalmaz. Az online korszak előtt évente egy szakmai konferenciát szerveztek, ma már tizenkét tematikus rendezvényt tudnak összehozni egy évben, ami számos alternatív bevételi forrást teremt. A már idézett Riché-Mauriac szerzőpáros elemzésében azt is kiemeli, hogy az online közösségteremtés gyakorlatilag előszobája a személyre szabott, online tanácsadói, információgyűjtő szolgáltatások tömeges elterjedésének - ahol azt kapjuk, amire szükségünk van, azt nem lehet ellopni, és ha a szolgáltatás minőséget képvisel, fizetni is fogunk érte.
Jól hangzik; ám egyelőre ebből is csak az biztos, ami a webtrendek jóslataiból általában. Majd meglátjuk.
Zsugorodás
Több mint 10 százalékkal csökkent az Egyesült Államokban a napilapok április és szeptember között mért átlagos forgalma a tavalyi év azonos időszakához képest - adta hírül idén októberben az MTI. Legalább hét-nyolc, több tucat amerikai regionális újságot és televíziót üzemeltető médiahálózat - köztük a Tribune Company és a The Sun Times Media Group - került csődközeli helyzetbe az elmúlt egy évben. Veszteségeiről nem számoltak be, de a vártnál nagyobb elbocsátásokat jelentett be a brit The Independent, a Daily Mail and General Trust médiahálózat pedig a korábban kalkuláltakhoz képest ezerrel több alkalmazottól volt kénytelen megválni. A legrosszabb statisztikákat a napilapok produkálják - ami persze érthető, esetükben a legmagasabbak az előállítás és kiszállítás költségei, miközben a közölt hírek élettartama a napilapokban a legrövidebb.
Az Editor&Publisher magazin szerint 2001 óta ötödével csökkent a professzionális újságírók száma az Egyesült Államokban - miközben az internetes hirdetésekből befolyt pénzek az újságok bevételeinek mindössze 10-15 százalékát teszik ki. A szerző, Mark Fitzgerald felhívja a figyelmet arra, hogy a Craig's List, a legkiterjedtebb apróhirdetéseket prezentáló weblap sikere hatalmas csapás a nyomtatott sajtóra nézve - korábban egyes regionális lapok a hirdetési bevételeik 70 százalékát apróhirdetésekből gyűjtötték be. Szintén árulkodó adat, hogy az elbocsátott újságírókat számon tartó Paper Cust blog szerint 2007 második felében 2100 újságírói állás szűnt meg, tavaly összesen 16 000; idén egyelőre 15 000 körül tart a body count.
Akiknek összejött
Dobó a freemium egyik iskolapéldájának tekinti a seomoz.com sikerét. Keresőoptimalizálásra szakosodott fejlesztők évek óta vezetik ingyenes blogjukat, praktikus tanácsokkal ellátva az olvasókat, miként kerülhetnek kiemelt helyre a keresőmotorok (főleg a Google) algoritmusai szerint. Szolgáltatásukat hírleveleken, célzott hirdetéseken, fórumokon, a közösségi médián keresztül népszerűsítették, míg masszív olvasótábort toboroztak fejleszteni kívánó, fizetőképes vállalkozókból - és ma már több ezren hajlandóak pénzt adni az alapszolgáltatásként kínált programok professzionális verzióiért, vagy személyre szabott online tanácsadásért. A pár lelkes fiatal által beindított seomoz.com az egyik legismertebb márka lett a keresőoptimalizálók növekvő piacán. De jó példa a Xobni is: a Microsof Outlookra épülő kiegészítő szoftver annyira megkönnyítette a levelezőprogram mindennapos használatát, hogy olvasói számára lényegében nélkülözhetetlenné vált, és már fizetni is hajlandóak a prémium változatért. A Common Craft informatikai oktatóvideók készítésével foglalkozik, ezeket ingyenes blogján és a YouTube-on népszerűsíti - és szép summát tesz zsebre a HD-minőségű, szabadon felhasználható verziók forgalmazásából. De ebből jól látszik az is, hogy csak azok a szolgáltatások életképesek, amelyek az ingyenes tartalom mellé valamilyen értéknövelt terméket vagy információt képesek teremteni. Egyre több, az észt eddig ingyen osztó szakértő kényszerül rá a fizetős modellek bevezetésére, miután a hobbibloggereknek sem idejük, sem energiájuk nincs napi szinten minőséget termelni. Ahogy arról a HVG médiablogja is beszámolt, Steve Rubel, az egyik legismertebb online kommunikációs szakember emiatt zárta be blogját, és a marketing-tanácsadás online mekkája, a Copyblogger.com is létrehozott egy prémium fizetős részleget - azért, hogy kiszolgálhassa exkluzív olvasóit.
