A veszteséges nehézipar 1990 utáni leépítésekor nem csupán az erőltetett szocialista iparosítás azon mamutjait számolták föl, amelyek hajdanán egyik pillanatról a másikra emelkedtek ki a semmiből, de évszázados szerves fejlődés eredményeként kialakult egységeket is. Mint például Borsodnádasdon.
Tibor 49 éves volt, amikor utcára került. Elváltként idős édesanyjánál lakott. A tetterős, megbízható munkaerőnek számító, kellő szaktudású férfi egy pillanatig sem gondolta, hogy nem talál munkát. Aztán egyre keserűbben tapasztalta, hogy pusztán az adminisztráció miatt kell bejárnia a megyeszékhely munkaügyi központjába. Ahová kiközvetítették, szánakozó mosollyal közölték: a fiataloknak sincs hely. Tibor többé nem tudott elhelyezkedni. A költözéshez sem tőkéje, sem kapcsolatai nem voltak. Miután lejárt a munkanélküli-segély ideje, csupán a falusi önkormányzattól kapott jövedelempótló támogatásban részesült. Ennek összege alig haladta meg a tízezer forintot. Ha édesanyja nem támogatja, éhen hal. Borzasztóan szégyellte, ezért alkalmi munkákat vállalt, ha volt mit. Mikor már nem bírta a kilátástalanságot, vagy a pohár, vagy szaxofonja után nyúlt, amin fiatal kora óta jól játszott. Egyik alkalmi munkája során egy Eger környéki szőlőföldön összeesett és meghalt. A boncolóorvosok szerint ha azonnal orvosi segítséget kap, akkor sem lehetett volna megmenteni, ugyanis ez már a sokadik infarktusa volt. Néhány enyhébbet lábon kihordott, de nem tudott róla a környezete, még a családja sem. Soha, senkinek nem panaszkodott.
Borsodnádasd Délnyugat-Borsodban, "zdtól mintegy tizenöt kilométerre délre található, a borsod-gömöri határhegyek egyik mély völgyében. A mintegy 3800 fős kisváros településszerkezetén jól kivehető a kettős alapítás nyoma: egy korai eredetű "falura" és az 1864-ben megnyitott lemezgyár köré épült "telepre" oszlik. A városban meteorológiai állomás üzemel; a hőmérsékleti adatok szerint ez az ország egyik leghidegebb pontja.
A telep főtere a gyárkapu előtti tér. Közepén világháborús katonaszobor. Körötte apró park padokkal. Szemben a gyárkapu, felette az egykori felirat nyoma: Borsodnádasdi Lemezgyár. Mára praktikus kezek csak a Borsodnádasd részt hagyták meg. Az út szélén szocreál kultúrház, átellenben rikító színű diszkó. Az egykori tiszti kaszinó épületében manapság kocsma van. A vakolat több helyen leomolva. A ház mögött kis park, egykori tekézőhellyel (ma gázcseretelep). A terecske valaha szabadtéri színpadként üzemelt. A színpad maga befalazva, szélein még vörös csillagok.
Telep és falu: két külön világ a kezdetektől fogva. A gyárból a telep sokat profitált: olcsó lakások épültek, korszerű városias ellátás minden tekintetben. A telepiek döntően szlovák eredetűek, a falusiak a palócok barkó ágához tartoztak. A gyár csődjével véget ért a gyártelep kiváltságos helyzete, sőt mintha fordult volna a helyzet: ma már a falu prosperál jobban. Az ellentétek egy része azonban megmaradt, még ha erről nem beszél is senki. Pár éve, amikor informatikai központ építésére pályázati pénzt nyert a város, az önkormányzat a modernebb, telepi kultúrházat jelölte ki helyszínnek. Ekkor a "falusiak" aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy akár népszavazásig vigyék az igényüket, miszerint a központnak náluk a helye. Kis híján sor is került a beruházásról szóló többmilliós költségű voksolásra, mire a kedélyek megnyugodtak. A telep ma is balra szavaz a választásokon, míg a falu egyes részei erősen jobbra. A szocializmus éveiben a gyár környéke sokat kapott.
"Nem könnyű itt az élet - véli Sági Tibor alpolgármester, aki egy személyben történelemtanár, zenekörvezető és a helytörténeti gyűjtemény mindenese. - A gyár bezárása kettétörte Borsodnádasd fejlődését." Mint mondja, a településnek sokat jelentett az üzem. "Nem tudok elképzelni olyan nádasdit, akinek érdeke lett volna a gyár bezárása. Pontosan ez a tragédiánk gyökere: leszűkültek a munkahely-lehetőségek, zuhantak az ingatlanárak, óriásivá nőttek az önkormányzat szociális kiadásai. Ez mindenkinek rossz. De nemcsak nekünk, hanem a környező településeknek is. Több mint száz éven át a gyár éltette ezeket a falvakat. Kultúrát, korszerűsödést, biztonságot teremtett. Ma hiába vagyunk város, szinte nincs hozzánk buszjárat sem."
A Nádasdi Lemezgyárnak és jogutódjának, a Borsodnádasdi Lemezgyárnak (BNL) a története a Gömör és Borsod megyei vasipar kezdetéig nyúlik vissza. A gömöri és a bükki hegyek érc- és kőszénkészletei, illetve a környék mezőgazdaságilag kevésbé használható földjein a fokozatosan elszegényedő sokgyermekes palóc családok mint olcsó munkaerő magától értetődően kínáltak lehetőséget az ipartelepítésre. A termelés fokozására a kisebb vállalkozások nagyobb tömörüléseket hoztak létre, majd a két legnagyobb 1852-ben egyesült, létrehozva a Rimamurányi Vasmű Egyesületet. A társaság gazdasági súlya ekkor már országos jelentőségű volt. Az ózdi kohók indulásával nyilvánvalóvá vált, hogy a nyersvasfelesleg feldolgozásához szükség van egy újabb üzemre, egy finomhengerműre. A választás Nádasdra esett, és 1864-ben megkezdték a termelést egy a kor viszonyai szerint modern gyárban.
"A >>Rima>engedély nélkül az Alföldön vállalt munkát néhány napig, ezért távol voltvidéki kisváros, tiszti kaszinóval, olvasóegylettel, több zenekarral, még az első világháború előtt villannyal és mozival. Ebben nagy szerepük volt a betelepülő felvidékieknek. A környező települések is hihetetlenül nagyot ugrottak a fejlődésben. Nemcsak a nyomorból léptek ki, hanem részesültek ebből a prosperitásból. A középkori parasztokból újkori ipari munkásság lett alig pár évtized alatt. A Rima struktúráját vette át a szocialista rendszer is: átnevezték az egyleteket, felfestették a vörös csillagokat, de lényegében minden folytatódott a régi módon. Egymást váltották az ünnepségek, virágzott a sportélet, a művelődési házakban neves színészek léptek fel. A gyár mindent fizetett."
A kocsmában sűrű, lassan gomolygó füst. A falon bársony Szocialista brigád zászló, rátűzve néhány Kiváló Dolgozó jelvény, mel-lette kólareklám. Meghatározhatatlan korú emberek. Mindenki iszik, beszélgetés alig. A pultos szerint van, hogy órákon át nem szólnak egymáshoz.
Robi (nevezzük így nem vállalt valódi neve helyett) az apjával ül egy asztalnál. Negyvenes éveiben jár, apja jó hússzal több lehet. ' segélyen tengődik, apja nyugdíjas. Anyjuk pár évig bírta, aztán elment. A gyárról beszélgetünk. "Legalább lebontották volna, hogy ha arra járunk, ne bámulna a képünkbe." "Meló?" - érdeklődünk. "Néha árkot tisztítunk a segélyért, vagy fát lopunk és eladjuk. De alkalmi munka is mindig akad, csak nem kell okoskodni, és egyből fizetnek." "Nem próbáltátok máshol?" "Ha ide születtél, valószínűleg itt is maradsz. A régi házaknak nincs értékük, hogy eladva költözni lehessen. Mondjuk nyugatra: Pest, Dunántúl." "Hány évig dolgoztál a gyárban?" - kérdjük. "Tizennyolc éves koromtól egész a csődig. A fater, az pedig egész életét ott töltötte, ahogy az apja is."
István 64 éves. "Mi nem Nádasdon laktunk - meséli -, már reggel négykor kelni kellett. Mindig tartottunk a háztájiban malacot, csirkét. Először nekik kellett enni adni. Aztán indultunk a buszokhoz. Csak ebből a faluból három-négy busz vitte a munkásokat a telepre, annyian dolgoztunk ott. Az első órákban alig láttunk az álmosságtól. Pedig oda kellett figyelni: a vörösen izzó lemezdarabok jöttek-mentek mellettünk. Könnyen meg lehetett égni. Én a gyárban kamaszkoromtól kezdve dolgoztam, később pedig a hengerműbe kerültem. A hatalmas csarnokban irtózatos zaj és meleg volt. A kemencék ontották a hőséget, hogy ki lehessen bírni, a csarnokajtók állandóan nyitva voltak. A mellünkre a meleg, a hátunkra - főleg télen - a jéghideg levegő jött. Olyan volt, mint a pokol! De mi otthon voltunk benne. Kemény meló volt, a nehéz lemezeket gyakran kézzel, fogókkal kellett mozgatni, forgatni. Mégis megsirattuk, mikor elküldtek minket. Az volt az életünk. Én öt év kedvezményt kaptam a veszélyes üzem miatt, másik ötöt pedig korkedvezményes nyugdíjasként elengedett az állam. Úgysem tudott volna már velem mit kezdeni. Hová vettek volna fel ilyen idősen? Pedig a pénz miatt is jobb lett volna még ledolgozni azt a tíz évet."
*
A gyárudvaron kosz, por és csendesség. Az egész olyan, mint egy háborús film díszlete. Törmelékkupacok közt lépdelünk, egy romos épületen tábla: "Vigyázz! Vonat jöhet!" Sín már sehol. Az egykori hengerműcsarnoknak csak egy sarka áll, torzón meghagyva egy darunyi retróhangulatot. Épületek, műhelyek betört üveggel, néha egész falszakasznyi hiánnyal. Helyenként a falakon még látszik az egykor vörös festékkel felrótt, munkára biztató feliratok maradványa. Az udvar végén kutya tépi dühösen hosszú pórázát.
"Borzalmas volt megélni a leépülést - állítja Hadháziné, aki bevallása szerint utolsó gyári alkalmazottként őr, portás a területen. - Évtizedekig itt dolgoztam, láttam a fénykorát, itt töltöttem a fiatalságom. Kezdetben bíztam benne, hogy hátha valahogy újraindul, de mára látszik, hogy végleg vége. Most már beletörődött az ember." "Mit őriz?" "Sok érték nincs már itt. Talán a fémek, a téglák. Azt biztos elvinnék. De mintha megállt volna az idő. Nádasdot magára hagyták felülről. Mindig csak "zd folyt még a vízcsapokból is, rólunk elfeledkeztek."
*
A lemezgyár gondjai a nyolcvanas évekre váltak nyilvánvalóvá. Az átlagos dolgozói létszám 1980 és 1988 között mintegy 500 fővel csökkent, amit még 1989-ben is részben a "tervszerű létszámgazdálkodással" indokolt a cégvezetés. Valójában ennél komolyabbak voltak az okok. A BNL nem a legkorszerűbb technológiával - gyakran több évtizedes gépekkel - termelt olyan ipari ágazatban, amely világméretű válsággal küszködött. A drágán előállított lemezárura rohamosan csökkent a kereslet. A magyar állam a raktárra termelő egységeket ekkor már csak nagy nehézségek árán vagy egyáltalán nem volt képes finanszírozni. Ráadásul Nádasdon megszűnőben volt a finom, kiskereskedelmi célú lemeztermékek gyártása is. A vállalat vezetése 1984-től a gazdasági munkaközösségek ösztönzésével próbált úrrá lenni a nehézségeken - hiába. A gondokat ideig-óráig még elfedte az olcsó orosz nyersanyagra épülő arab export, de amikor szinte egy időben véget ért az irak-iráni háború miatti konjunk-túra, a rendszerváltással pedig a szovjet piac is elzárult a BNL elől, a cég menthetetlenné vált.
1991 nyarán a Borsodnádasdi Lemezgyár hivatalos lapja, a Lemez Sajtó egyetlen lapon jelent meg; az egyetlen írásban - Válságban címmel - Béres László igazgató gyakorlatilag bejelentette a gyár csődhelyzetét. Megkezdődtek az elbocsátások, mindenkiben működni kezdtek az önvédelmi ref-lexek: csak a következő listát is megússzam! Minél tovább maradni, akár évtizedes barátságok fel-rúgása árán is. Nádasd és a környező falvak közötti évszázados kötelékek szétszakadtak. A munkanélküliség sokkolta az embereket. Senki nem volt felkészülve, felkészítve arra, ami történt. A 40 felettiek nagy része, főleg a környező falvakban, soha többé nem tudott elhelyezkedni. A társadalom feleslegének érezték magukat egész generációk.
A csőd után homályos a gyár históriája is. Ahogy többen is fogalmaztak a városban: néhányan, akik "tűzközelben" voltak, jól járhattak a privatizációval. De beszélni ezekről senki sem hajlandó, főleg azok nem, akik érdemben tudnának nyilatkozni. Másokban élnek még a régi félelmek, hogy megüthetik a bokájukat, ha kinyitják a szájukat. De többen esküsznek a tisztességes felszámolási eljárásra is. Mindenkinek van elképzelése, véleménye, sejtése. Ami tény: az egységes nagyüzem romjain több kis cég jött létre: az öntödéből a BN 600 Kft., más üzemekből a Promt-Ker Kft., a Lapátgyártó Kft., a ma is működő Ples Rt. és közülük a leg-híresebb, a Kovács Rt. Ez utóbbi vezetőjénél - Kovács Attila volt MLSZ-elnöknél - népszerűtlenebb embert aligha találni ma Borsodnádasdon; talán mert tőle remélték a legtöbbet.
A sors különös fintoraként egy évtized múlva a település városi rangot nyert. Lett okmányiroda, néhány kisebb fejlesztés. De mindezt a helyiek természetesnek veszik, még mindig a lemezgyári időkhöz viszonyítanak.
"Megfelelő kutatási adatok híján nem lehet kijelenteni, hogy az elbocsátott és tartósan munkanélkülivé vált dolgozók között nőtt volna az elhalálozási vagy az alkoholfüggőségi arány - véli Hegedűs Zsuzsanna borsodnádasdi körzeti orvos. - A saját gyakorlatomban ezt nem is tapasztalom. Persze a környező falvakban más lehet a helyzet, hiszen az a néhány utódcég, ami maradt, főleg helyieket alkalmazott és nem bejárókat." Az orvosnő korábban üzemorvosként dolgozott a gyárban. "Nádasd veszélyes munkahely volt, nyilván ezért is járt az öt év kedvezmény a nyugdíjazáskor. De ahhoz képest, hogy közel százéves gépek is előfordultak, nem volt több baleset, mint a hasonló kohászati üzemekben. Akik persze a hengerműben dolgoztak, azok között gyakoriak az ízületi problémák. Az is tény, hogy a gyárbezárás lelkileg nagyon megviselte az embereket." Kérdésünkre, hogy az emberek kaptak-e bármilyen pszichológiai segítséget, hogy kezelni tudják az ismeretlen szituációt, azt válaszolja: "Az ég-világon semmit. Miért? Máshol az országban kaptak?" - kérdez vissza Hegedűs doktornő.
Részben osztja kollégája véleményét egy név nélkül nyilatkozó, vonzáskörzetbeli faluban praktizáló orvos is: "Nincs ilyen kimutatás, és talán nem is lehet közvetlen összefüggést találni a felszámolás és a helyi lakosság egészségügyi állapota között. Elhalálozási adataik nem magasabbak az országos átlagnál. Az okok főleg daganatos, ritkábban érrendszeri betegségek. Az alkohol viszont komoly probléma náluk. Kétségkívül sok az alkoholfüggő köztük. Ezek az emberek még legalább tíz évig aktívak maradtak volna szerencsésebb helyen. Egyszerűen nem tudtak magukkal mit kezdeni munkanélküliként vagy nyugdíjasként. Beültek hát a kocsmába."
A Borsodnádasdi Lemezgyár használaton kívüli részeinek bon-tása 2005 tavaszán felgyorsult. Ahogy Sági Tibor fogalmazott: "Évtizede halott, ideje eltemetni, hogy túllássunk rajta."
