A kutya-ember (El Kazovszkij képzőművész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Két állat (mackó és kutya) címmel közösen állítja ki munkáit a Dovin Galériában Kelemen Károly, övé a mackó, és El Kazovszkij, övé a kutya - meg a szó.

Magyar Narancs: Sex Pistols-jelvények a ruhádon: ennyire fontos ez számodra, húsz év után is, amikor a halott Sid Vicious nélkül újra turnézni fog a zenekar?

El Kazovszkij: A jelvények nem a mai turnénak szólnak, az abszolút nem érdekel, semmi köze ahhoz a régi Sex Pistolshoz, ami számomra az egész punkhullámmal, -divattal, összes külső jegyével, belső tartalmával és mögöttes jelentésével együtt végtelenül fontos volt. Engem csak elméletileg érdekelt a divat, egy kordnadrágban jártam végig az egész gimit, de a főiskola elején olyan elementáris erővel hatottak rám az első, punkról olvasott - még szidalmazó - cikkek, illetve a pici fekete-fehér fotók, hogy ma is szeretném fölvenni az összes punk bőrdzsekit, de csakis azt a tipikus punkfazont. Minden esztétikai szempontomnak megfeleltek ezek a képek, máig őrzöm őket: tárgyként és önképként egyaránt szépek voltak, amit egyetlen más divattal kapcsolatban sem mondhatok el. Amikor először voltam hosszabb ideig Párizsban, 1978-ban, hetente elmentem a moziba, ahol a punkegyüttesek koncertfelvételeit vetítették. A Sex Pistols koncertvideója volt életemben az első élmény, amikor kiderült számomra, hogy nemcsak elméletileg érdekel a színház, s hogy megvalósulhat olyan színház, amely - ha létrejön előadó és közönség találkozása - eksztatikus és nem katartikus módon képes hatni. S mindez annak ellenére történt így, hogy kifejezetten klasszikus és régi zenét hallgattam és játszottam. A punk mint színház, mint kép, mint ideológia, közérzet, életérzés is megrázott. És persze a vásári színessége, meg a rengeteg idézőjel, amit használt.

MN: Pedig akkoriban már kinőttél abból a korosztályból, amikor az embert elfogja a rajongás.

EK: Én soha nem lettem felnőtt és soha nem voltam gyerek, pszichésen pont ugyanolyan vagyok most, mint tízévesen, viszont ami a punkot illeti, ez tényleg rajongás. A punk harsány és vállalt agresszivitása, negatív világképe nagyon vonzó volt számomra. A mögöttes rétegben, amit a koncertfelvételen mint színházban láttam, nagyon vonzott az az öngyilkos agresszivitás, ami nem kifelé irányult, hanem intenzív kétségbeesésként, fájdalomként befelé robbant.

MN: Átszivárgott ez a dolog a műveidbe?

EK: Nem, ez egyszerűen azonos volt velem. Nem belém jött, én ilyen voltam. Az enyém volt, én magam voltam az. Semmit nem kellett fölfedeznem, ez egy önmagamra ismerés volt. És még valami, amit címszóként meg kell említenem a punkkal kapcsolatban: a jövő nélküli margó vállalása, különállás, kisemmizettség, kitaszítottság, a resztli, a szemét. Mindig szeméttel dolgoztam, szemétből építkeztem.

MN: Elég fura egy elegáns belvárosi galériában, a kiállításod társasági eseménnyé váló megnyitása előtt kitaszítottságról, kisemmizettségről hallani.

EK: Persze, de a művészet termékeinek működésében ez soha nem meglepő, csak ehhez már általában semmi köze nincs az embernek. A kitaszítottság számomra lételméleti, aztán pszichológiai, fiziológiai kérdés, a létezésem nem stimmelésére vonatkozik, az egész világgal szemben, nem pedig egy adott ország politikai, gazdasági szerkezetével szemben. Ezért mondtam, hogy nem a munkáimban kell ezt keresni, nem is szoktam a festészettel kapcsolatban erről beszélni; csak ha az én helyzetemről, az életemről beszélnénk, akkor derülne ki, hogy semmi másra nincs is lehetőségem, mint erre.

MN: Mi rendelte most egymás mellé a mackót és a kutyát?

EK: Kelemennel együtt végeztünk a főiskolán, nekem szabályosan a kedvenc évfolyamtársam volt, nagyon szeretem a dolgait. Neki mindig óriási tervei voltak, nekem meg fordítva, mindig csak minimálisak: az adott pillanathoz, az adott terephez igazodtak, ha egy padon lehet megvalósítani, akkor ott kell, ha mondjuk a New York-i Metropolitan Museumban, akkor ott. Bőven lehet börtöncellában is: nem ugyanaz lesz a mű, de ugyanannyi lehetősége van az embernek. Körülbelül harmadikos korunk óta akartunk együtt kiállítani, de a terveink méretkülönbségéből fakadóan eddig soha nem jött össze. Legelső és nagyon sokáig élő tervünk egyébként nem is közös kiállítás volt, hanem egy performance formájában megvalósuló beszélgetés: teljesen ellentétes alkatúak vagyunk, amiből érdekes játék alakulhatott volna ki. De mivel Kelemen most épp nincs itthon, nem az igazi ez a kiállítás sem, amit egyébként nem az "állatok" hoztak össze, hanem a Dovin Galéria.

MN: Nem is kommunikálnak egymással a művek?

EK: Nem, az én kutyám önarckép, nem hiszem, hogy az ő mackója az, bár az idők során mégis valamiféle szubjektummá vált. Ez inkább egy próba, és úgy másfél év múlva szeretnék egy olyan közös kiállítást csinálni, amikor valóban lesz majd a képekben egy beépített reflexió. A művek kommunikációja egyébként is mindig a nézőkön keresztül zajlik. A mű, néző nélkül, csak az Isten számára létezik.

MN: Meg a művész számára.

EK: Nem, nekem valójában mint mű nem létezik, mert ezek projekciók; hátul, mögöttük állok.

MN: De létrehoztad őket, a teremtőjük vagy.

EK: Pontosan, létrehoztam egy teljesen önálló világot. Az alkotásban az a legizgalmasabb, hogy a semmiből teremt az ember valami abszolút nem létező dolgot. Ez egy folyamatos rituális végigjátszása a teremtésnek. A néző szemében elölről nyílik meg, nyílik ki a mű, de mivel én hátul állok, nem elölről látom, hanem egy teljesen más nézőpontból; ezt persze nem síkban kell elképzelni.

MN: Előfordult már, hogy egy "hivatásos néző", művészeti író vagy kritikus olyat írt a műveidről, amire magad sem gondoltál, de passzol?

EK: Nem, ilyen még nem volt.

MN: És helytálló megközelítés?

EK: Az igen. Persze nem egyezhet minden, de például Forgács Éva tanulmánya a Holmiban és az Új Művészetben nagyon jó utakat kínál a műveimhez. Babarczy Eszternek is volt egy egészen kitűnő írása szintén a Holmiban, előtte pedig Földényi F. Lászlónak több is. Vele barátok voltunk, közös esztétikai értékrendszert vallottunk, nem véletlen, hogy többet tudott rólam, viszont Forgács Éva és Babarczy Eszter első írásai igazi meglepetésként értek. Nem ismertük előtte egymást. Szerintem jó, ha a kritikus nem ismeri a művészt, viszont ha elemzésében az alkotó személyéről is ír, akkor muszáj (lenne) megkeresnie. Tőlem ez a fajta műkritika áll legtávolabb, de elfogadom, hogy a néző, az olvasó a századelő óta inkább a művész személyére kíváncsi, mint a művére, az jelenik meg a tudatában, hogy a művész élete maga egy mű.

MN: Saját műveidet mennyire szemléled kritikusan? Van, amit jobbnak, rosszabbnak tartasz?

EK: Nem, nem. Ez nem színház, nem egy egyszeri megjelenés. Addig festek egy képet, amíg meg nem áll a szememben, mint egy kristály, amíg nem lehet hozzátenni. Nagyon-nagyon hosszan festek. Abban különbözik a képek születése, hogy akad, amelyik rögtön kikristályosodik, de akad olyan is, hogy kiállított képbe megnyitó után belefestek. Sőt az is előfordult, hogy múzeumi vagy magántulajdonban lévő, kiállításhoz kölcsönadott műbe utólag belefestettem.

MN: Ez nem vet fel jogi problémát?

EK: Teljesen igazad van, mert mi van, ha a tulajdonosnak jobban tetszett úgy, ahogy volt. De nem érdekel. A művészek jogaival is mindenki minden módon visszaél.

MN: Első pillanatra fölismerhető képeket készítesz, ismétlődő motívumokkal: nem érzed néha azt, hogy valami mást kéne csinálni?

EK: Nem, soha. Én ugyanis nem csinálok semmit. Azt olyan ember érezheti csak, aki valamit csinál. Én kényszerpályán mozgok. Az életemmel együtt változnak a képek is, a színviláguk például erősen változik, a ritmusuk viszont - a színek, vonalak, foltok ritmusa - nem, az mindig intenzív, mindig kicsit durva. Annak ellenére, hogy hosszan festek, egyúttal gyorsan és türelmetlenül is, ami meg is jelenik a felületükön. Amíg én én vagyok, addig ez a jelleg rajta lesz a képeken. Ha drasztikusan megváltozna az alkatom, amire még nem volt példa, de elvileg lehetséges, akkor természetesen megváltozna a festésem is. Tehát én nem valamit festek, hanem ez velem azonos. Miközben a kép nem azonos velem mint személyes történettel, de azonos velem mint alkattal.

MN: Elmondható, miről szólnak a képeid?

EK: Ami nekem a legalapvetőbb, és talán mindig jelen van, az egy objektum-szubjektum-viszony. Ez nemcsak a képekre, hanem az installációkra és az összes színházi játékra igaz, amit rendeztem. Ebben a szubjektum, a lélek az az állandóan megjelenő állatalak, ami az önarcképből indul ki és sokszor azzal azonos, de nem mindig. Az objektum pedig az a szintén állandóan szereplő testfigura vagy torzó, ami az emberen kívüli, embernél nagyobb, erősebb erőknek - Istennek, a létnek, a világmindenségnek - a jele, képe; ez a bálvány.

MN: Milyen festészeti problémák foglalkoztatnak?

EK: Nem érdekelnek festészeti problémák. Ebből a szempontból nem vagyok "normális" festő. Persze nagyon erősen hat rám a szín, a látvány, de a szöveg, a szó valószínűleg többet jelent. Verbális eredetűek a képeim is, mondatokból vagy szavakból születnek, s a szín az, ami elemi módon, tulajdonképpen öntudatlanul kerül bele.

MN: Milyen szerepe van ebben annak, hogy a magyar nem anyanyelved?

EK: Valószínűleg azért lettem festő, mert amikor első gimiben idekerültem - édesanyám ide jött férjhez -, akkor tanultam meg magyarul. Mindig írtam és valószínűleg fogok is, de az, amikor jó fél évre nyelv nélkül maradtam, olyan rémületes élmény volt, hogy a nyelvtől a kép felé kanyarodott az aktivitásom. Kilencven százalékban nyelvből állok, és abban az időben elveszítettem kezem, lábam, megrendült a bizalmam a nyelvben. A nyelv addig könnyű volt, mint a levegő, akkor hirtelen súlyossá vált, mint a bazalt, amiben viszont nem lehet úgy élni, mint a levegőben, előbb porrá kell zúzni. Teljesen tudatos emberként úgy tanultam meg magyarul, mint egy csecsemő, de nem csecsemő-, hanem felnőtt nyelven, és közben megváltozott a nyelvhez való elméleti és érzelmi viszonyom: jobban félek tőle, mint a képtől.

MN: Oroszul írsz, vagy magyarul?

EK: Oroszul csak verset, mindent, ami próza, elméleti, esszészerű, azt magyarul.

MN: Magyarul is gondolkozol?

EK: Persze. Mondom, én nem tanultam magyarul, fordítani sem tudok, ez igazi kétnyelvűség, így is álmodok, számolok.

MN: Magyarország a szabadabb világot jelentette?

EK: Innen lehetett továbbutazni, ennyi már elég volt. Gondoltam arra is, hogy továbbálljak, de rájöttem, hogy jobb, ha maradok. Egy nagyon jó hídállapotot találtam Magyarországon, ide mindig visszatérhetek. Ma is állandóan utazom.

MN: Miből telik utazásra?

EK: Szinte minden pénzem erre költöm, nincs semmim, anyámékkal élek, fizetem a lakbér felét, otthon dolgozom, nincs műtermem, a képeimet is csak kiállításon tudom messzebbről megnézni.

MN: Amikor performance-okat, jeleneteket rendezel, mennyit akarsz hogy tudjanak, érezzenek a szereplőid abból, amit velük ki akarsz fejezni?

EK: Semmit nem kell tudniuk. Amikor barátaim vesznek részt benne, ők sokat tudnak, de az új szereplőknek nem kell tudniuk, hogy mit miért csinálnak: nem színészek. Egy színész első kérdése, hogy miért kell ezt csinálnom és mit kell megélnem közben - egy performance szereplőjének nem kell semmit megélnie, csak megjelenítenie. Lépni ide, lépni oda, állni így, nézni úgy, mondani ezt a szöveget, azt a szöveget. De ez persze az elmélet. A valóságban mindig kíváncsiak, minden előadást hosszú beszélgetések előznek meg, sokszor nem is a játék, hanem az ismerkedés érdekében. Előbb velem, aztán egymással. Valószínűleg a rituális játék jelentősebb része maga a megismerkedés.

MN: Az új szereplőket leszólítod az utcán, mint egy fotós, ha jó arcot lát?

EK: Nem, ezt soha nem tudtam csinálni, barátaimat kérem meg, hogy szerezzenek szereplőket. Általában soha nem stimmel minden előadásban minden szereplő. De annyi helyettesítés van egyébként is, a játék egyik témája is ez. A legjobb persze az lenne, ha mint egy filmfelvételhez, igazi válogatást lehetne tartani.

MN: Van konkrét filmterved?

EK: Most nincs. Több is volt, meg is csinálhattam volna a Dzsan-panoptikumot filmen, csak áldozatul esett a tévés átszervezéseknek. De nagyon kellene egy film. Azt másképp kéne rendezni, mint az előadásokat. Nem előadás közben fölvenni, hanem külön rendezésben. Rengeteg videó készült a performance-aimról, az égvilágon semmit sem jelentenek. Szecskává szétvágva talán össze lehetne állítani belőlük valamit. Jó lenne rendezni, de alkatilag képtelen lennék megszervezni, megoldani azt a rengeteg áttételt, amit a filmkészítés jelent. Nekem nem természetes állapotom, hogy embereket mozgatok, még kevésbé, hogy gépeket. De ha egyszer a fejemre esne egy nagy pénz, megpróbálnám.

Szőnyei Tamás

(A kiállítás július 27-ig tart nyitva.)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra