Magyar Narancs: Funkcionál-e ma Magyarországon a gyermekvédelmi intézményrendszer?
Herzog Mária: Úgy, mint minden egyéb, magán hordja az átmenet sajátos jegyeit. Ma már például senki nem tartja szerencsés dolognak, hogy a gyerekek nevelőotthonban élnek. Ráadásul ennek a következményeit lényegében soha senki nem kutatta - nem tudjuk, hogy mi lesz a gyerekekkel, mi a végeredmény. A nevelőszülő-rendszer ugyanakkor olcsóbb, mint az intézményes ellátás. Azt az infrastruktúrát azonban, amit a nevelőszülői ellátás igényelne, a legtöbb megye nem valósítja meg. Nincsenek jól felkészült szakemberek sem, akikkel a dolog sikerre vihető volna. Magyarországon elfogadott az is, hogy súlyosan bántalmazott, lelkileg sérült, szexuális abúzust szenvedett gyerekek bekerülnek a rendszerbe - akár nevelőszülőhöz, akár intézménybe -, és senki nem foglalkozik korábbi problémáikkal. Nem működik jól a rendszer. Van egy elfogadott, bár homályosan körvonalazott terv a korszerűsítésre, de sokszor a közegellenállással is meg kell küzdeni.
MN: Mire gondol?
HM: Ott, ahol egyes közösségek az úgynevezett lakásotthonos, családi házas elhelyezési formákat akarják, a környezet azonnal tiltakozik, hogy oda ne költöztessenek semmiféle problémás, hangos, cigány, iskolázatlan, "bűnelkövetésre termett" állami gondozottat. Magyarországon, szemben Nyugat-Európával vagy az Egyesült Államokkal, nincsen kultúrája annak, hogy ilyen alkalommal az adott közösség előtt bemutassák a gyerekeket. Marketing-, illetve PR-tevékenységet kellene folytatni ennek érdekében. Nálunk igen nehéz eladni a gyerekvédelmet, miközben itt abszolút "gyerekcentrikus" társadalom van, politikusok sora harcol szavakban a magyar nép fogyása ellen. Csak, a jelek szerint, az már senkit nem érdekel, hogy a megszületett gyermek ne legyen veszélyeztetett. Magyarországon ma körülbelül 23 ezer az állami gondozottak, illetve körülbelül 400 ezer a veszélyeztetett gyermekek száma.
MN: Hogyan definiálják a veszélyeztetettség fogalmát?
HM: Nincsen egységesen elfogadott definíció. Az adott intézmény vagy az illetékes gyámügyes dönti el, hogy kit tart veszélyeztetettnek. Van olyan település, ahol az elvált szülők gyerekét veszélyeztetettnek tartják, s van olyan, ahol az óvodába naponta kékre-zöldre verten érkező kisfiút nem tekintik annak.
MN: Kit vehetnek hivatalosan állami gondozásba?
HM: Erre sincsenek szakmai szabályok, bármennyire képtelenül hangzik is. A gyámügyesek egynegyede rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Azok nagy része viszont, akik érdemben döntést hoznak az állami gondozásról, nem kellően szakképzett. A gyámügyi dolgozó nemegyszer a saját tapasztalata, embersége és napi hangulata alapján dönti el, hogy egy gyereket állami gondoskodásba vesznek-e, vagy sem, mivel sokszor nem állnak rendelkezésére pedagógiai, pszichológiai, szakmai vélemények. Többségük heroikus erőfeszítéseket tesz, mert tudja, hogy az állami gondozás nem jó. A települési önkormányzatnak viszont az az érdeke, hogy a gyerek állami gondozásba kerüljön, és tartok tőle, hogy a törvény ezen nem fog változtatni. Abban a pillanatban, hogy a problémás gyereket állami gondozásba vették, egy fillérjébe nem kerül többé az önkormányzatnak. Ezért sok helyen a polgármester és a képviselő ezt a megoldást szorgalmazza. Itt van például Ugatós Bercike (akit a szülei a kutyákkal együtt tartottak), akinek az otthon maradása tisztességes módon megoldható lett volna. Ehhez képest már a második nevelőszülőnél van, az anyja pedig felfüggesztett börtönbüntetést kapott, szerintem jogosulatlanul. Egy vagyont költött el a megyei költségvetés, miközben sem a jegyzőt, sem a helyi ellátót nem vonták felelősségre azért, hogy négy éven keresztül semmit nem tettek az ügyben.
MN: Mi az új gyermekvédelmi törvénytervezet célja?
HM: 1901-ben született az első és máig utolsó gyerekvédelmi törvény Magyarországon. Magyarország 1993-ban ratifikálta az ENSZ gyermekvédelmi törvényét, a parlament jóváhagyta. Aztán a családügyi törvényt úgy módosították tavaly, hogy nem harmonizálták a készülő gyerekvédelmi törvénnyel. Ez utóbbi törvénytervezet rettentő sok energia, jó szándék, naivitás közepette készül. Szakemberek százai dolgoztak rajta, aztán az egyeztetéseknél kiderült, hogy egyik-másik ágazati minisztérium nem hajlandó elfogadni azt, amit a népjóléti tárca javasol. A fő akadály persze a pénzügyi korlát. Az is szomorú, hogy nem készült hatásvizsgálat, sem részfelmérés arról, hogy valójában miről szól ez a törvénytervezet.
MN: Mondana példát?
HM: Nagyon fontos változás volna az, hogy gyereket anyagi okokból ne lehessen kiemelni a családjából. Ma a gyerekek közel 60 százalékát szociális okok miatt viszik el otthonról, mert a szülők nem tudják kifizetni a villanyszámlát meg az óvodai térítést. A másik fontos feladat volna azt a gyámüggyel kapcsolatos anomáliát feloldani, hogy hatósági döntés csak szakmai előkészítés után születhessen meg, és hogy az számon kérhető legyen. Sokakkal együtt én is szerencsésnek tartottam volna, ha fölállítják a családbíróságokat. Természetesen nem a mai magyarországi gyakorlatnak megfelelően, ahol három-négy év is beletelik, míg elintéznek valamit. Ez a világ mérvadó országaiban 24 órát jelent, jól előkészített anyaggal. Ezt nem sikerült elérni. Azt is feltétlenül meg kell említeni, hogy a gyerekekkel foglalkozókat nem becsülik meg. Ezért van az, hogy a képzett dolgozók kevesebb, mint 10 százaléka látja el ezt a feladatot önálló munkakörként, a többség minden egyebet is csinál az önkormányzaton belül. Így viszont előfordul az is, hogy 8 általánost végzett emberek döntenek naponta a gyerek sorsáról. Amit a törvény mindenképpen szeretne, az az, hogy az ENSZ-egyezmény szellemében biztosítva legyen a gyermek családban élési joga, és ha kell, kapjon szociális támogatást a család. Így talán nyolc-tíz év alatt el lehetne érni, hogy az a közvélekedés, amit pillanatnyilag, sajnos, a sajtó is terjeszt, megváltozzék. Gondolok itt például a nemrégiben éhen halt zuglói kisgyerek esetére: azonnal a szülőt tartják hibásnak. Az angol sajtóban ilyenkor elsőként a szakembert, a hivatalt vonják felelősségre. A laikus is észreveheti, milyen vicces az, hogy nálunk mindenki kioktathatja a szülőt: az orvos, a tanár, bárki, hiszen ő nem kompetens, de ha arról van szó, hogy elkövetett bármiféle nevelési hibát, abban a pillanatban ő a bűnös. Ha egy gyerek csontváz soványan meghal, akkor felvetődik a kérdés, hogy a szülőnek miért nincs fogalma a felszívódási rendellenességekről, hogy köteles-e ismeretekkel rendelkezni a gyógyszerbeadásról, vagy ha mindent megcsinál, amit az orvos mond, és a gyerek mégis meghal, akkor is ő-e a felelős. Remélhetőleg egyszer erre is gondol majd a jog. Azt várnám a törvénytől, hogy alapvetően szemléletet váltson, nevezetesen: elfogadja azt, hogy a szülők abszolút felelősek a gyerekeikért, de ahhoz, hogy valóban jó szülők lehessenek, minden segítséget meg kell adni.
MN: Elég kaotikusnak tűnik az örökbefogadási rendszer.
HM: A magyar örökbefogadási rendszer olyan, mint az egész gyerekvédelmi rendszer. Néhány alapvető dolgot végig kéne gondolni. Magyarországon az örökbefogadást még mindig a terméketlen házaspárok szempontjából ítélik meg. Aki örökbe fogadni akar, az viszonylag jó érdekérvényesítő pozícióban van, hiszen mindenki nagy szimpátiával figyeli. Kell nekik szerezni egy pólyást, szőke, kék szemű, egészséges újszülöttet, az lenne a legjobb, ha lombikban születne, mert nem is akarnak hallani róla, kik voltak a felmenői. Ezzel szemben a világban az elmúlt évtizedekben az a gyakorlat erősödik, és jó volna, ha nálunk is így lenne, hogy a szüleik által föl nem nevelhető gyerekeknek megkeresik a lehető legoptimálisabb elhelyezést. Az örökbefogadást el kell távolítani a konzumálási megközelítéstől, attól, hogy ahogyan egy videót, házat megszerzek, úgy fogadok örökbe egy gyereket, aki pedig a világra hozta, azt lehetőleg letörlöm a színről. Az a fajta titkosság, amit a magyar örökbefogadási rendszer erősít, a világon sehol nem elegáns. Új-Zélandon például meg kell ismerni a vér szerinti szülőket, és eddig ebből semmi tragédia nem származott. Mi ezzel szemben azt támogatjuk, hogy a megszületett vagy a még meg nem született gyermeket minél előbb átpasszoljuk a gyerekre várókra. Az örökbefogadók egy része szerintem nincs is tisztában azzal, mire vállalkozik. Nincs kötelező örökbefogadási felkészítésünk. Az előzetes vizsgálat arra terjed ki csupán, hogy milyen a szülők anyagi helyzete és hogy nem elmebetegek-e. Magyarországon visszaadható a gyerek, fölbontható az örökbefogadási szerződés. Ha hibás a termék, visszaviszem. Ez viszonylag kevés esetben történik meg, de minden évben előfordul.
MN: Mi a helyzet a más etnikumú gyerekek örökbefogadásával?
HM: Az ENSZ-egyezmény előírja, hogy lehetőleg azonos kultúrájú gyerek kerüljön be az örökbe fogadó családba. Mi nemcsak hogy hallgattunk, hanem kifejezetten örültünk annak, ha cigány gyereket elfogadnak az örökbefogadók, noha ilyen esetben a gyerek valószínűleg küszködni fog az identitásával. Sok példát tudok rá, mit jelent akár egy felvilágosult, értelmiségi környezetben is cigány gyereket örökbefogadóként nevelni, és mit jelent így élni a gyereknek. Elhallgatások, álszenteskedések. Ám senki nem beszél arról, hogy akik a gyerekeiket örökbe adják, azokat hihetetlen megvetés, előítélet sújtja. A világ más részein ma már ismert az örökbe adó szülő, általában az anya. Így időnként kiderül, hogy nem feltétlenül nemtörődömségből adja oda a gyerekét. Szeretettel, pénzzel nem lehet feldolgozni azt az alapveszteséget, hogy valakit nem vállalt a biológiai szülője. Erről kommunikálni kell. Nem jó, ha a gyerek abban a tudatban él, hogy az, aki a világra hozta, egy szörnyeteg volt. Ezeket a dolgokat finoman kéne kezelni, sokkal több munkát és pénzt érdemelne.
MN: Az örökbefogadás belekerül ebbe a törvénybe?
HM: Nem. A gyerekvédelmi törvény nem foglalkozik az örökbefogadással. Ezzel a családjogi törvény foglalkozik, és azt tavaly már konzervatív és rossz módon újraszabályozták. A családjogi törvény megpróbálta az örökbefogadást szigorúbbra venni, s ennek vannak jó oldalai is. Egyfelől azért, mert az elmúlt években nagyon nagy volt a felháborodás a nemzetközi örökbefogadások miatt. A hágai konvencióban sok ország kötelezettséget vállalt, hogy a nemzetközi örökbefogadás szabályait szigorúan betartja. Ennek a lényege, hogy gyereket csak akkor lehet külföldre örökbe adni, ha nem oldható meg az anyaországban és amennyiben a gyerek érdekeit szolgálja. A másik dolog, hogy beindult a gyerekkereskedelem, komoly cégek szerveződtek erre. Egy ennél is szörnyűbb jelenség, amikor szervátültetés érdekében gyereket rabolnak el. A jobbik eset, amikor csak az egyik veséjét veszik ki, aztán szabadon engedik. A gyerekkereskedelemnek ez is része, nem beszélve a gyerekprostitúcióról, ami hihetetlen méreteket öltött. Az örökbefogadás megszigorítása elsősorban arra irányul a világban, hogy mindezt kizárja. Magyarországon voltak és vannak kétes ügyek, amelyek nem bizonyítottak, de mindenki tudja például, hogy vidéken melyek azok a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetek (GYIVI), amelyeknek homályos üzleti kapcsolataik vannak. Vannak olyan kórházak, ahol a szüléskor "véletlenül" ott van egy azonnali örökbefogadó. Nem zárható ki, hogy ilyenkor nem kis pénzek cserélnek gazdát, és valószínűleg nem a gyerekéről lemondó anya kapja a pénzt, hanem a közvetítést végző személy.
MN: Mi a véleménye a béranyaságról?
HM: Ezt a "nagyon speciális" örökbefogadási formát én gusztustalannak érzem. Visszatérve az örökbefogadással kapcsolatos családjogi törvénymódosításra: nem értek egyet azzal, hogy elsikkadt a nyílt örökbefogadások megerősítése.
MN: Nálunk nincs is ilyen típusú örökbefogadás?
HM: Van, amikor az örökbe adó szülő ismeri azt, akinek örökbe adja a gyerekét, és a gyámhatóság képviselője előtt nyilatkozik, hogy X. Y. javára lemond gyermekéről. Ha ez a hivatalon keresztül történik, akkor a titkosság kötelező, és ez később sem oldható fel. Erre akkor sincs lehetőség, ha a felek egyetértenek a feloldásban. Sajnálatos módon az ezzel kapcsolatos szakmai vitákat sem folytatták le.
Szilágyi Szilvia
