Ha az elmúlt hetekben valaki a Kossuth Lajos téren megfordult és ott figyelmesen szétnézett, meglehetősen különös dolgokat tapasztalhatott. Például azt, hogy a tüntetők a Parlament előtti reprezentatív terünk - enyhén szólva - "nem rendeltetésszerű" igénybevételekor milyen aszimmetrikusan helyezkedtek el. Míg ugyanis a tér jobb oldalán a Kossuth-szobor előtti térséget szinte teljesen üresen hagyták, és a járókelőkön kívül (nemzetiszínű zászlók alatt) legfeljebb a Bramag-károsultak vonultak fel, addig baloldalt, közvetlenül II. Rákóczi Ferenc lovas szobra előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Itt ütötték fel a tüntetők sátraikat, a szobortól balra állították fel asztalaikat az alkalmi árusok, közvetlenül a szobor közelében étkeztek, tisztálkodtak stb. Ráadásul az emelvényre lépő szónokok meg is szólították a Nagyságos Fejedelem szobrát, s felé fordulva mintegy hozzá beszéltek. Hogy miért történt így, erre próbálunk az alábbiakban válaszolni.
Az újratemetés
A választ alighanem egy száz évvel ezelőtti eseménynél, Rákóczinak és bujdosótársainak 1906-os újratemetésénél kell kezdeni. Annál a "fölülről", nagy állami pompával megrendezett temetésnél, amelyet a Függetlenségi Párt, illetve Thaly Kálmán irányított, s amelynek középpontjában voltaképpen nem is a Habsburg-ellenes szabadságharc és a fejedelem, hanem a "dicső jelen" politikai eseményei és szereplői álltak. E hamis Rákóczi-ravatalnál kuruc jelmezben őrt álló heroldok láttán írta Ady, hogy "még hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállták, hogy nem férkőzhettünk hozzá. (...) Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket." Az ellenforradalmi korszakban Rákóczinak, aki - egy korabeli vers szerint - "rég elhagyta sírját, s ma Horthynak hívják", "méltó örökösévé" Horthyt tették meg.
A mind erőteljesebben kibontakozó és nyíltan revizionista célokat szolgáló Rákóczi-kultusz akkor vett újabb fordulatot, amikor 1926-ban, "az elernyedt magyar társadalom erős nemzeti öntudattal való áthatására" megalakult az Országos Rákóczi Szövetség, amelynek szerte az országban Rákóczi-emlékművek létesítése is a feladatai közé tartozott. Mivel Budapesten a fejedelemnek még nem volt szobra, a szövetség számos beadványt és kérvényt intézett előbb a fővárosi tanácshoz, utóbb Gömbös Gyula miniszterelnökhöz. Ennek eredményeként aztán 1934 augusztusában Horthy kormányzó elrendelte a Rákóczi-szobor felállítását.
A szoboravatás
Pásztor János művét, "a magyar eszme, a magyar öncélúság oltárát" 1937. május 2-án avatták föl. Az ebből az alkalomból írt cikkekben a szövetség néhány prominense megindult hangon vallott arról, hogy íme "egyszer csak a ma, a fekete magyar napok hallgató méhe - hol gyűlik a fájás szíve alatt a csonka Anyának - megérleli gyümölcsét és újszülött büszke erőnek harsona hangja bejárja Kárpát bércét, Kolozsvár tornyait, a Bánság rónáit, Lajta völgyét és egybeolvasztja győztes csaták diadalmas örömsikolyában a Rákóczi-induló mindent elsöprő förgeteges hangorkánjában Édesanyánk testét: Nagymagyarországot."
Amikor aztán a hatalmas lovas szobrot a kormányzó leleplezte, nem kis feltűnést keltett, hogy az Országos Rákóczi Szövetség, jóllehet vitathatatlanul a legtöbbet tette az ügy érdekében, nem helyezhette el saját koszorúját a talapzaton. Kiderült ugyanis, hogy a kormány, feltehetően külpolitikai okokból (tehát a fölösleges diplomáciai bonyodalmakat elkerülendő), megtiltotta, hogy az állami szertartáson politikai pártok, illetve egyesületek is koszorúzhassanak.
Ez a diszkrimináció természetesen mélyen sértő volt. És nemcsak az Országos Rákóczi Szövetségnek, hanem más, hasonló szervezeteknek is. Ezért - az Országos Rákóczi Szövetséghez hasonlóan, amely a központi ünnepségekkel azonos napon, de nem a Rákóczi-szobornál, hanem a Halászbástyánál tartotta megemlékezését - más pártok és szervezetek mintegy tiltakozásul úgyszintén megrendezték a maguk külön Rákóczi-ünnepségét.
Így a turáni istenhívők, akik a korabeli lapok szerint (például Új Magyarország, 1937. szeptember 10.) más pogány szervezetekkel együtt a pilisvörösvári Aranyhegyen lévő Pogánytoronynál szervezték meg ünnepségüket. A főváros különböző részeiből érkező szektatagok ugyan már kora reggel útnak indultak, de amikor megérkeztek, Virrasztó Koppány és az általa vezetett, Tiszántúlról érkezett pogányok már mind ott voltak, és várták őket. Az Országos Rákóczi Szövetség rokonszervezeteinek rendezvénye az Új Magyarország tudósítója szerint egyébként a következő módon zajlott le. Fehér Ferenc engedély nélküli utcai árus pogányindulója elhangzása után Kémeri Nagy Imre, a magát a lázadó Vatta vezér oldalági rokonának nevező pogányvezető, illetve Virrasztó Koppány és Balatoni Levente, a Nemzeti Front rohamosztagának parancsnoka kért szót. Virrasztó Koppány (Vatta vezér "oldalági rokona") elsősorban a magyarság "igazi arisztokráciájának", ti. a kubikosoknak a történeti szerepéről és küldetéséről beszélt, mondván: egyedül ők, a honszerzők egyenes ági leszármazottai hivatottak arra, hogy a nemzetet haladéktalanul megtisztítsák az idegen bevándorlóktól, legfőképpen pedig az idegen eszméktől. Balatoni Levente, a Nemzeti Front rohamosztagának parancsnoka (neve egy szilveszteri Abbázia-féle bűzbombás merénylet kapcsán a sajtóban korábban már sűrűn felbukkant) az ünnepségen jelen lévő turáni istenhívőket Koppány egyenes ágú leszármazottainak nevezte, s a nemzetnek a lézengő "ritterek" utódaitól való megtisztítását sürgette.
A rendkívül lelkes, forró hangulatú Rákóczi-ünnepség végén dr. Márton Jenő főtáltos megáldotta a jelenlévőket, s egyúttal kifejezte reményét, hogy a Kelenhegyen Gellért püspök szobra helyett hamarosan Vattának és Levente királyfinak a lovas szobrát fogják az elsatnyult ivadékok számára örök mementóul felállítani.
Miután tehát a kormány a Kossuth téri Rákóczi-ünnepségeknél sem az Országos Rákóczi Szövetség, sem a turáni pogányszervezetek jelenlétét nem tartotta kívánatosnak, a nevezett szervezetek arra kényszerültek, hogy a következő években se Pásztor János lovas szobra előtt rendezzék meg - nem is burkolt revíziós célokat szolgáló - politikai szeánszaikat. Ezért döntött az "elernyedt magyar társadalmat erős nemzeti öntudattal" áthatni kívánó és "faji erényeink fokozásán" fáradozó Országos Rákóczi Szövetség is úgy, hogy összefogva a Társadalmi Egyesületek Szövetségével, a Magyar Élet és a Magyar Élet Keresztény Közösségi Pártjával, a Magyar Világnézet Szövetséggel, a Nemzetpolitikai Szolgálattal és más jobboldali, szélsőjobboldali pártokkal, szervezetekkel hol az Ereklyés Országzászló, hol más monumentum előtt rendezi meg a trianoni békeszerződés revízióját sürgető tiltakozó gyűléseit.
A Kossuth téri lovas szobor előtt celebrált koszorúzások - akárcsak maguk az Országos Rákóczi Szövetséghez hasonló szélsőjobboldali pártok és egyesületek - a háború után meg is szűntek. Ám a rendszerváltás után, amikor a határon túli magyarság "nemzeti identitásának megőrzésére" Rákóczi Szövetség néven új egyesület alakult, sok minden megváltozott. Az új szövetség ugyanis a Fidesz Magyar Polgári Szövetséggel, a Polgári Körök különböző tagozataival, a Horthy Miklós Társasággal, az Országos Trianon Társasággal, a Jobbik Magyarországgal, a Magyar Földvédő Mozgalommal, illetve a Kisgazda Párttal és más jobboldali pártokkal együtt újra koszorúzni kezdett. Azért, hogy "a nemzeti búcsújáró helyre minél több magyar elzarándokoljon", napjainkban is rendszeresen megkoszorúzzák a sátoraljaújhelyi Magyar Kálvária emlékművet, a trianoni békeszerződésre emlékezve koszorút helyeznek el a Szabó Ervin téri Rothermere-kútnál, az egykor a Szabadság téren állt Ereklyés Országzászló helyén stb., és - 1937-ben történt felavatása óta ezekben az években először, mintegy a hivatalos állami rendezvények sorába illeszkedve - a Kossuth téri Rákóczi-szobornál.
Szeptemberi táltosok
Az idén szeptemberben aztán a szobornál mind nagyobb számban jelentek meg olyan, addig ismeretlen vagy kevéssé ismert szélsőséges csoportok, mint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a Magyar Nemzeti Rend, a Rendpárti Egyesület, az Élhető Magyarországért Párt, a Szabad Magyarországért Mozgalom, a Polgárok és Polgármesterek Szövetsége stb., amelyeknek politikai célkitűzései nagyban megegyeznek a harmincas évek radikális szektaszervezeteinek elgondolásaival.
Miután pedig az egyik politikai szervezet - nyilván az 1956-os forradalom kisajátítása céljából - a Nagyságos Fejedelem szobra előtt egy szimbolikus sírhelyet is elhelyezett, egyértelművé vált, hogy Pásztor János emlékműve immár nem elsősorban köztéri szobor, hanem a kultuszhely szerepét tölti be. Mint egykor a Pogánytoronynál, ezúttal is megjelentek az engedély nélküli utcai árusok, akik nemcsak saját szerzeményű pogányindulóikat adták elő, de sebtében összetákolt, rozoga asztalaikon felkínálták a szélsőjobboldali mozgalmak szinte teljes jelképtárát.
Mint egykor, a szónokok most is arról beszéltek, hogy a nemzetet a lézengő "ritterek" utódaitól éppúgy meg kell tisztítani, mint az idegen eszméktől, legfőképpen pedig a zsidóktól; a Nemzeti Front rohamosztagának parancsnokához hasonlóan több tüntető köztörvényes bűnöző volt; a szobor előtt összesereglett pártok és szervezetek vezetői szenvedélyes hangon a kormány megdöntését, a miniszterelnök megbuktatását, és az alkotmányozó nemzetgyűlés mielőbbi összehívását követelték, hasonlóan a turáni istenhívők főtáltosához; az egybegyűlteket most is párhuzamosan táltosok és keresztény papok áldották meg; az egykori szektaszervezetek tagjaihoz hasonlóan a számos tüntető ma is "ősmagyar", turáni ruhát viselt stb.
Ha valaki a közeli napokban is kilátogat a Kossuth térre, meglepődve veheti észre, hogy miután a tüntetőket eltávolították és a Parlament előtti teret bekerítették, a tér szimmetrikus rendje helyreállt. Ám a nyugalom mintha ismét megszűnni látszana. Több szervezet is bejelentette, hogy a kuruc vezér hamvai hazahozatalának századik évfordulója alkalmából koszorúzást kíván tartani és a szobor elé mécseseket kihelyezni. A tervezett rendezvényhez, jóllehet nem engedélyezték, jó néhány tüntető is csatlakozott. Tehát többszöri szétoszlatásuk után sem adták fel, és mindenféle ürüggyel újra és újra megkísérlik, hogy ismét összegyűljenek az emlékműnél. Hiszen számukra az nem szobor, hanem kultuszhely.
