A MIÉP és a kormány viszonya: Országházi nyalomaszád

publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Legutóbb az országos médiatestületek összetétele kapcsán vetõdött fel: ellenzékinek vagy kormánypártinak tekinthetõ-e a Magyar Igazság és Élet Pártja? A kilenc hónap parlamenti munkával eltöltött idõ kellõen hosszú ahhoz, hogy az országházi jelenlét dokumentációja alapján némi következtetéseket vonhassunk le arra nézvést, mivel fizet a MIÉP azért, hogy a Fidesz odavetette neki a közmédiát. És hogy hogyan csinálja a Fidesz sokkal sikeresebben azt, amitõl egy idõ után Antall doktornak is hányingere támadt.

A MIÉP és a kormány viszonya

Kevesen vannak. Maroknyi magyar az idegenszívûek tengerében, rögtön az SZDSZ-frakció mellett: 14-en kezdték, de csak hogy Szabó Lukács tragikus kiválása nyomán 13-an maradjanak. Az egyszerû többséghez nem kell a szavazatuk, a kétharmad meg velük sincs meg, de azért néha jól jön voksuk a kormánypártok számára. A MIÉP és a kormánypártok ambivalens kapcsolatában a rejtélyesebb fél az utóbbi - általában mélyen hallgat e veszélyes viszonyról. Ha megkérdezik tõlük, hogy ez most tényleg a maguk véleménye volna, csak éppen az õ szájukból (ahogy a MIÉP állítja), a kormánypárti frakciók leginkább kussolnak, s maximum arra hivatkoznak, hogy mindenkinek a magánügye, hogyan szavaz, és melyik kormánypárti ötletre bólint rá úgy, hogy reccsen a lefejelt parlamenti pad. A kormány-MIÉP kapcsolattartás mélyen hivatalos jellegû, bár azért az árulkodó, hogy Stumpf fõminiszter az új politikai stílus jegyében (nem betartás, együttmûködés!) eddig kizárólag Csurka Istvánnal bírt találkozni, pedig õt eddig sem próbálták hátulról páros lábbal faultolni; és viszont.

Ehelyett vegyük inkább sorra: mi az, amit a derék MIÉP-esek elmondhatnak és megtehetnek anélkül, hogy kormánypárti politikusok kikérnék maguknak?

Az öndefiniálás, mint tudjuk, nem könnyû feladat, különösen nem a MIÉP számára, amely legfõbb ellenfelének nem a jobboldali koalíciót, hanem elõdjét, a szoclib szövetséget tekintette, s eme vélekedésén nem változtatott a kormányváltás után sem. Csurka István pártvezér már a kormányprogram nyári vitáján is fontosnak tartotta elmondani: a sors iróniája, hogy most az ellenzéki oldalon állnak, ámde ostobának, sõt következetlennek kellene lenniük, ha ragaszkodni akarnának ahhoz a szerephez, amit a sors (valójában a parlamenti konstelláció) rájuk osztott, s nem az általuk igaznak, autentikusnak vélt magatartást követnék. Az õket megilletõ helyet a magyar politikatörténetbõl jól ismert lojális, kormánytámogató ellenzék szerepkörében vélték megtalálni - ahhoz pedig, hogy e sajátos állapot ne vezessen heveny skizofréniához, igyekeztek kiszögezni azon pontokat, ahol találkozik a kormány és a MIÉP elképzelése.

Cuki vagyok

A MIÉP és vezére elõször is nem szûnik hangoztatni messzemenõ önzetlenségét. A kormánytámogatás szép, mert érdek nélkül való - legalábbis Cs. István szerint pártja nem nézi majd, hogy ennek fejében mi jut neki, azaz a nekik juttatott közszolgálatimédia-posztokat (két-két kurátor a rádió- és a televíziótestületbe, ahogyan azt a MIÉP korábban kérte - szemben a "másik" két ellenzéki párt véleményével) zokszó nélkül fogadják. Mindez annál is kevésbé okoz nehézséget, mivel a MIÉP - önértelmezése szerint - szintén a magyarság megmaradásán dolgozik, akárcsak a kormány, s ennek - közös véleményük szerint - csalhatalan jele mindaz, amit a tb és a Postabank államosítása, a családi szempontokat is figyelembe vevõ adóreform, a családtámogatás kiterjesztése, avagy a tandíjmentesség újbóli bevezetése érdekében a kormány megtett vagy legalább beígért. A parlamenti jegyzõkönyvek tanúsága szerint mindez a MIÉP élénk helyeslésével találkozott. A fenti kérdésekrõl szóló törvények tárgyalásánál buzgón támogatták a kormányjavaslatot, és fegyelmezetten igennel is voksoltak, midõn nyomni szólított a Haza.

Azt azonban - õt idézve: koránál fogva - nem engedhette meg Csurka, hogy õt magát is elragadja a kormányt jellemzõ optimizmus: szerinte a világgal (konkretizálva: a nemzetközi pénzügyi rendszerrel) szemben védekezni kell, különben bejön, aztán kimegy, és visz magával mindent. Némi izgalmat kölcsönöz mindennek, hogy a kormánypárti (mind Fidesz-, mind FKGP-) képviselõk a politikus eme megnyilvánulásait tapssal és nem derültséggel fogadják (ismét: a parlamenti jegyzõkönyvek szerint), az obligát MIÉP-es igen szavazatokat pedig legföljebb egy elégedett böfivel nyugtázzák.

A MIÉP fontos ügyekben rendre a kormány oldalán szavazott: ilyen volt a kormányprogram elfogadása, az új kormányzati struktúra, majd az adórendõrség felállítása, avagy a szervezett bûnözés elleni törvénycsomag, nem is szólva a vétkes leegyszerûsítéssel csak drogtörvénynek emlegetett elõterjesztésrõl, a Btk. bizonyos pontjainak módosításáról. Talán kevésbé magától értetõdõ, de a MIÉP azt sem támogatta, hogy napirendre kerüljön ama ellenzéki indítvány, melynek alapján vizsgálat kezdõdhetett volna Simicska APEH-elnök korábbi cégeinek adóügyeirõl. Megjegyzendõ, hogy ezen ügyekben a volt kormánypárti, jelenleg valóban ellenzéki szocialisták és szabaddemokraták rendre a másik oldalra kerültek.

Durci vagyok

A korábban felhõtlennek tûnõ MIÉP-kormány kapcsolat némiképpen hûvösebbé vált, amint a MIÉP képviselõi szembetalálkoztak a korábban mennyekbe emelt (vagy legalábbis jóindulattal kezelt) polgári kormányprogram gazdasági törvényekben megtestesült földi másával. A kiszámítható csalódás nyomán a MIÉP-esek zömében elutasították az 1999-es tb-költségvetést - nem volt nehéz, ez ugyanis tartalmát tekintve (és a beterjesztõ kormány összetételétõl függetlenül) évrõl évre kész röhej, a végszavazáskor nemmel szavaztak a köztársaság 1999-es költségvetésérõl (Csurka szerint inkább megvárják a beígért elsõ igazi, 2000-es álombüdzsét), s nem fogadták el az szja-törvény módosítását sem, amirõl úgy vélték, hogy a meghirdetett kormányprogrammal szemben inkább a gyûlölt "monetarista elit" liberálbolsevik nézeteit tükrözi.

A másik lényeges pont, ahol a Magyar Igazság és Élet Pártja kénytelen megvonni támogatását az általa amúgy kedvelt kormánytól, épp az a terület, ahol a többi pártok között - szavakban legalábbis - teljes a konszenzus: Magyarország nemzetközi integrációja. A MIÉP a magyar izolacionizmus bajnokaként nem gyõzi hangsúlyozni, hogy hazánk eleddig csak bukott azon, ha bárkivel szövetkezni próbált, s ez nemcsak számunkra, de leendõ szövetségeseink számára is intõ jel. Mindennek persze csekély a jelentõsége, elvégre a fenti érvek alapján elvetett ominózus, a NATO-csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosítási csomag amúgy is fennakadt az ellenzéken, s máig sem került vissza a T. Ház elé. Arról már felesleges is szólni, hogy a február 9-i nagy NATO-szavazáskor egyedül a MIÉP-frakció szavazott nemmel, ami 330 igen szavazat mellett vajmi keveset számított, de gesztusnak azért megjárja. A MIÉP szempontjából ellenségesnek számít minden nemzetközi szervezet - nem is szólva a nemzetközi pénztõke hírhedt trójai lovairól. A MIÉP elvetette a magyar kvóta emelését a Világbankban, ami persze nem okozott jelentõs zavart, elvégre e kérdésben egyetértés volt a maradék öt párt között. Ahol viszont nincs szükség a külföldi (lehetõség szerint elegyes izraeli-amerikai) megszállás és a Torontóból irányított nemzetközi szabadkõmûves-financiális alvilág üzelmeinek elfogadására, ott töretlen a MIÉP bizalma, s ha kell, rendkívül rafinált érveket tudnak elõhozni. Amikor például a mindenki szívének kedves populista vitatéma, a "miért nem emeljük a nyugdíjakat 20 százalékkal, ahogyan azt korábban megígértük" került terítékre, a MIÉP-képviselõcsoport erõt vett magán, s igyekezett a kérdést tágabb összefüggéseiben vizsgálni. Gidai Erzsébet, a MIÉP kevesek által értett gazdasági szakértõjének rejtélyes magyarázata szerint az itt a kérdés, hogy miként kerül a költségvetés kiadási oldalára az általa csak "piszkos pénznek" hívott 190 milliárd forintos kamat, amivel állítólag a Nemzeti Bankot finanszírozza a költségvetés, pedig ebbõl be lehetne tömni a sok nyugdíjas száját. A fenti javaslatot kevesen értették ugyan igazából, de taps fogadta, mely a MIÉP és a Fidesz soraiból szállt fel.

Hogy valami baj lehet a MIÉP saját szerepmeghatározása körül, és netalán némi feszültség is lappanghat a vállalt politikai szerep és a tényleges parlamenti és ideológiai pozíció között, azt a MIÉP-es felszólalások sûrûsége és intenzitása is jelezheti. Egy kis pártról ugyanis úgy vélnénk, hogy sûrû, adásidõ alatt elhangzó felszólalásokkal igyekszik felhívni magára a figyelmet, s politikai jelentõségét a nyilvános törvényalkotás eszközével próbálja növelni. A MIÉP esetében errõl szó sincs - képviselõik inkább hallgatnak, és ha szólnak is, az maga a rejtély, amely mögül csak töredékesen bontható ki a párt alapideológiáját képezõ összeesküvés-elmélet. A párt - hívei elõtt - népszerû vezére mintha visszahúzódna a parlamenti szerepléstõl. Az elárvult feladat életre hívja a maga emberét - jelen esetben Rozgonyi Ernõ számviteli szakértõt és egykori pénzügyminisztériumi alkalmazottat, a párt lelkes katonáját, kinek felszólalásaiból rendre kitetszik, hogy hazánk rákfenéje a gyengeáramú elektromosság. ("Közhelyet kell mondanom mindjárt az elején, amikor azt mondom, hogy bonyolult világban élünk. Az információáramlás hihetetlenül felgyorsult, és másodpercek alatt lehet, sõt olykor kell dönteni és lebonyolítani pénzügyi akciókat. Az elektronika mindezt lehetõvé teszi, és ráadásul majdnem mindenki számára. (...) Az elektronika, a mindent maga alá gyûrõ globalizáció, a monetarizmus és ennek egyik követelménye, az egész világon végigsöprõ dereguláció együttes gyermekeként a pénzügyi és gazdasági bûnözés elõtt soha nem látott lehetõségek nyíltak, óriási perspektívák. És éppen az elektronika és a fétissé emelt banktitok szinte lehetetlenné teszik az áttekintést" - szólt hozzá egy ízben R. Ernõ az Országgyûlés 41. vitanapján, a szervezett bûnözés elleni törvénycsomag vitájakor. Amit a MIÉP legott el is fogadott.) Van azonban olyan terület, ahol e kis párt nem ismer kegyelmet - ez pedig a Magyar Nemzeti Bank és vezetõje, Surányi Györgynek az ügye. Csurka István számos parlamenti expozéban bontogatta a témát: az MNB-elnök nem ennek a kormánynak dolgozik, amire kellõ bizonyíték, hogy több esetben dicsérõen szólt a Csurka-féle szótárban immár az ellenforradalmi titulust viselõ Bokros-csomagról. Éppen ezért múlhatatlanul szükséges volna, hogy a kormány - a közíró szavaival szólva - ne áruljon egy gyékényen azokkal, akik az ellenségei, de legalábbis visszadobnák azt a nyavalyás jelentést, ami az MNB 1997. évi tevékenységérõl hord össze tücsköt-bogarat. A jelentést egyedül a MIÉP nem fogadta el - bár a témába vágó Csurka-beszédeket rendre énekszó és taps köszönti a kormánypártok padsoraiból.

Érdekes kérdés, hogy vajon ezt az árat - Surányi menesztését - is megfizetteti-e az országgal a Fidesz-kormány azért, hogy a MIÉP-frakcióhoz fûzõdõ nemes férfibarátsága ne szenvedjen csorbát.

DJ Fehér Tenor

publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra