Dresch Dudás Mihály: Soha nem akartam megtagadni, hogy itt születtem, és itt élek: ezt tekintem a sorsomnak, amit hol örömmel, hol bánattal élek meg. Azt az életet élem, amit ez az ország fel tud kínálni, együtt a jó és a rossz hagyományaival. És ennek a népnek megvan a maga zenekultúrája, ugyan az aranykor, amit az erdélyi muzsikusok valamelyest még őriznek, már mulandóban van. De akkor is, az a fajta lelkület, ami a magyar népzenét jellemzi, az egy nagyon fontos lelkület, és én erre szeretném a zenémet építeni, ezért merem óvatosan kijelenteni, hogy magyar dzsesszt játszom.
MN: Ez azt jelenti, hogy a magyar népzene elemeire épülnek a darabjaid?
DDM: Igen, tetten lehet érni majdnem minden darabban. Ha nem is hangról hangra, de bizonyos dallamtípusok azért kerültek a zenémbe, mert megérintették az érzékeimet.
MN: A népzenén keresztül jutottál a dzsesszhez, vagy fordítva?
DDM: Gyermekkoromban vidéken nevelkedtem, és a keresztanyám főzött a lakodalmakban. Abban az alföldi falucskában nem a születésnapokat, hanem a névnapokat ünnepelik, és a névnapok során általában zenészt fogadtak. Talán még most is, bár nem hiszem. Gyerekkoromban sokat hallgattam, és bár nem tisztán népzene volt, az, ahogyan az emberek élték ezeket a nótákat, az számomra népzenei gyökerű. Annyira természetes volt az a közeg, és annyira szerettem visszajárni a nagyszüleimhez, hogy bennem így maradt meg.
Annak, hogy a nagyszüleimnél nevelkedtem, az volt az oka, hogy amikor a szüleim fiatalon összeházasodtak, nem volt lakásuk, mindketten dolgoztak, és nem tudtak rám vigyázni. De iskolába Pesten jártam, és akkoriban már tudtam, hogy zenész akarok lenni. Éreztem, hogy a gépipari szakközépiskola nem fog kielégíteni egész életemre, és megkértem az apámat, hogy vegyen nekem egy bendzsót, mert nap mint nap, amikor fölébredtem, és anyám készítette a reggelit, ilyen bendzsózenék szóltak a rádióban, és nagyon tetszettek nekem. Ezen keresztül jutottam el a dzsesszhez, aztán amikor tizenhét éves koromban meghallottam Johnny Griffin tenorszaxofonos királyt, teljesen a hatalmába kerített.
MN: Akkoriban éltek még benned a népzenéhez fűződő emlékeid?
DDM: Nem, az teljesen leállt. Korábban sem kimondottan amiatt mentem a lagzikba, de amikor meghallottam Johnny Griffint, csak az volt a zene.
MN: Abban, hogy a népzene és a dzsessz találkozott, mekkora szerepe volt a Szabados Györggyel való munkakapcsolatodnak? Ha jól tudom, ő az elsők között foglalkozott ezzel tudatosan.
DDM: Igen, az első volt, és óriási hatással volt rám a munkássága, de előtte még elvégeztem a dzsessz tanszakot, és az évek során rádöbbentem, az nem megy, hogy hallgatom, mit játszanak a fekete mesterek, aztán én is előveszem a szaxofont, és lejátszom ugyanazt. Rájöttem, hogy a zene egész embert kíván, beleértve, hogy honnan jön, kiktől jön, milyen körülmények között él. Az fog a hangszeren megszólalni. Rájöttem, hogy én soha nem fogok tudni ugyanabból az indíttatásból muzsikálni, mint Coltrane, Griffin vagy a többi nagy mester. Így támadt arra igény, hogy önmagamat, a saját élményeimet játsszam. Tudniillik gyakorlás közben feltűnt, hogy miközben az első kis darabjaim létrejöttek, a nagyszüleimre gondoltam. Azóta is fontos ez az irány. Hogy az én szeretteim mindig ott legyenek a lelkemben. Nagy vonalakban ez a motivációja a muzsikámnak.
MN: Míg a dzsessz jobbára improvizatív, spontán muzsika, a népzene szeret egy közösség igényeihez, szokásaihoz kötődni. Hogyan fér össze ez a két egymás ellen játszó tendencia?
DDM: Megtalálni a kötöttségnek és a szabadságnak az arányát, az a legnehezebb feladat. Hogy a lelkiállapotom ne csapjon át olyan muzsikálásba, ami teljesen improvizatív, mert ha az alapvető bázis kicsúszik alólam, akkor nem az jelenik meg, amit szeretnék. Éppen a hétvégén voltam egy népzenei felvételen. A brácsás Császár Attila és a bőgős Bankó Sanyi egy erdélyi faluból hívott egy prímást, akit engedtek szabadon játszani, mert tudták, hogy nála az egyik dalból következik a másik, és a srácok mentek utána, noha nem lehetett tudni, hogy melyik nóta fogja követni a másikat. Ily módon a népzenében is van improvizáció. Csak másképp; sokkal nagyobb léptékben. Ezt gyakran megélem, hiszen magam is furulyázok gyimesi zenét. Arra álltam rá. Minden tájegységnek megvan a maga szűken vett jellegzetessége. A gyimesi zenét azért szeretem, mert ott furulyáznak, így ahhoz, fúvós lévén, több közöm van. És már én is képes vagyok olyan szinten művelni, hogy miközben játszom, érzem, jön a másik nóta. Hogy azt fogom játszani.
MN: A Csík zenekar tagjaként tradicionális népzenét adsz elő. Más habitust kíván, mint a dzsessz?
DDM: Igen, egy kicsit. De most már összeért annyira a saját muzsikám, hogy ez ne legyen nagyon megerőltető. Bár ha mainstream dzsesszt játszom, egy kicsit az is megerőltető, akkor is másképp kell játszanom, hiszen az is egy olyan kultúra, amit állandóan ápolni kell. Érdemben csak akkor tud az ember jelen lenni, ha ismeri minden porcikáját.
MN: Amikor a Csík zenekarral láttalak, azt gondoltam: ez a pasas a kellő alázattal szolgálja a produkciót, de mintha nem lenne vele tetőtől talpig azonos.
DDM: Ezt részben aláírom, mert van benne igazság - megmondom, mi. Az, amit előbb a dzsesszről mondtam. Éppen úgy, állandóan játszani kell a népzenét is, hiszen, mint mondtam, az összes tájegységnek megvan a maga jellegzetessége, és ha belemélyed az ember, a nüansznyi különbségek óriásivá dagadnak, és attól kezdve képtelenség valamennyi tájegység zenéjét pontosan reprodukálni. Erdély zenéjét nem lehet, egy ember élete arra nem elég. Van, aki kalotaszegi zenét játszik, van, aki gyimesit, van, aki mezőségit, és bennem ennek tudatában ott van a görcs, hogy nem vagyok olyan szinten, mint a zenekar többi tagja.
MN: Amikor Magyarországon a hetvenes években a népzenei robbanás volt, az beleavatkozott a te életedbe?
DDM: Nem, akkor én csak dzsesszel foglalkoztam. Nyolcvannégyben voltam először táncházban, akkor aztán belerántott, és óriási hatással volt rám.
MN: Manapság - a világzene keretében - nálunk is divatba jött az etnodzsessz. Szabados György mellett művelik-e érdemben?
DDM: Olyan mélyen és olyan szinten, mint ő, senki sem. De kísérletek azért vannak. Habitus kérdése, hogy ki milyen mélységeket él meg a zenében. A Szabados zenéjében, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy mély zene. Miközben a mai világban ez ellen hat a tendencia. Ma az kell, ami pörög, az nem baj, ha felületesen.
MN: Az új lemezedhez átalakítottad a zenekarod. A korábbi felállásban ezer évig játszottatok együtt, aligha emberi okai voltak a váltásnak.
DDM: A váltás előtt a Geröly Tamással majdnem tíz, a Benkő Robival tizenöt évig játszottunk együtt. Amikor összekerültünk, sokkal csapongóbb, "szabadabb" volt a zenénk, és nekem sok fájdalmat okozott, hogy nem tudtam formába önteni. Nem tudtam megfogni, viszont az energiák nagyon erősek voltak. Közben azzal is kínlódtam, hogy sikerüljön a magam - korábban említett - útját megtalálnom. Ebben a folyamatban egyszer megpróbáltam cimbalmozni, mert zavart, hogy állandóan csak fúvós meg ritmushangszerek vannak, hiányozni kezdett a harmónia az összhangban. Végül eljutottam oda, hogy más zenei és hangszertechnikai igényem támadt, amit már nem tudtam a Tamással és a Robival összeegyeztetni, mert más mentalitásban akartak zenélni. És ez feszültséggel járt, megbénítottam őket, én sem tudtam velük játszani, ők sem velem. Nagyon tisztelem mindkettőjüket, és nagyon szeretem a játékukat, de váltanom kellett. Más játékmódra volt szükségem.
MN: Mit jelent a Mozdulatlan utazás cím?
DDM: Kicsit felületes, megmondom őszintén. Angliában a kiadó adott a lemeznek címet, a hazai licenchez én próbáltam, s végül ez lett. Valami olyasmit jelent, mint amit előbb arról az erdélyi prímásról mondtam. Ahogy elkezdett muzsikálni, megindult a zene, bejárt egy világmindenséget.
MN: Fontosnak tartod követni, hogy merre tart a dzsessz a világban?
DDM: Fontosnak tartanám, de az utóbbi években nem követem figyelemmel. Anyagilag nem vagyok olyan helyzetben, hogy megvásárolhassam a CD-ket. Ha bemegyek a Fonóba, belehallgatok egy-egy lemezbe, amúgy el vagyok maradva. De ezt nem traumaként élem meg, inkább arra gondolok, hogy ez van, és hogy a nagyapám sem nagyon mozdult ki otthonról - csak amikor a háborúkba vitték -, és mégis olyan sok mindent tudott a világról.
Marton László Távolodó
Dresch Quartet: Mozdulatlan utazás; Dresch Dudás Mihály: szaxofon, Kovács Ferenc: hegedű, Szandai Mátyás: bőgő, Baló István: dob, Unger Balázs: cimbalom; November/Fonó Records, 2000; dedikálás március 10-én 11 órától a CD-bárban (Bp. VIII., Krúdy Gyula utca 6.)
