Lehetséges, hogy a francia politikai élet rákfenéje a köztársasági elnökségért folytatott ádáz küzdelem? A hétvégi második forduló előtt a közép választóiért harcol a két, még álló versenyző. A jobboldali aktivisták sorra dolgozzák meg a mérsékelt UDF képviselőit, míg a kis formáció jelöltje, a választás harmadik emberévé előlépett Francois Bayrou új párt alapítását jelentette be. Majd elfogadta a szocialista Ségoléne Royal meghívását egy nyílt vitára, ami akár egy balközép koalíció előzménye is lehetne. Interjúalanyunk a Politikai Tudományok Kutatóintézetének (CEVIPOF) szakértője, szakterülete a választói attitűdök elemzése.
*
Magyar Narancs: Az utóbbi évtizedekben sokan aggódtak a lanyhuló szavazási kedv miatt. Az elnökválasztás első fordulójának majd' 84 százalékos részvétele azonban cáfolta a sötét jóslatokat. Minek köszönhető az óriási érdeklődés?
Bruno Cautrés: Már 2006 végén, a választói névjegyzékbe esedékes feliratkozás időszakában láttuk, hogy a szokásosnál jobban, több mint négy százalékkal nőtt a választójogukkal élni kívánók száma. A hátrányos helyzetű negyedekben, egyes elővárosokban akár a duplájával is. Franciaországban a potenciális választók száma körülbelül 48 millió; 10-12 százalékuk, tehát mintegy ötmillió fő vagy sosem iratkozott fel, vagy költözése után nem módosította az adatait. A választói névjegyzékben idén mintegy 44 és fél millió személy szerepelt. Fontos kiemelni, hogy a három legfontosabb jelölt, tehát Nicolas Sarkozy (UMP), Francois Bayrou (UDF) és Ségoléne Royal (PS) ha nem is teljesen új, de mindenképpen innovatív, eredeti jelöltként jelent meg. Egy új üzenet hordozóiként, ami Royal és Sarkozy esetében azt jelentette, hogy bizonyos mértékben elszakadtak saját pártjuk programjától. Bayrou pedig egyenesen megkísérelte szétfeszíteni a francia politikai játéktér hagyományos jobb-bal kategóriáit. A másik hasonlóan fontos elem a 2002. április 21-ért vett reváns. A baloldali választók egy része szerette volna visszahelyezni a szocialista jelöltet az őt megillető helyre; egy másik csoport nagyon megbánta, hogy öt éve nem élt választójogával, s nem szerette volna, hogy megint Jean-Marie Le Pen legyen a második.
MN: Hogyan sikerült mozgósítaniuk a hagyományos politikai táboroknak? Mi történhetett a kis pártokkal?
BC: Nicolas Sarkozy eredménye jóval fölülmúlja pártjának legutóbbi eredményeit, saját táborán túl is nagyon hatékony, Ségoléne Royal pedig Mitterrand 81-es százalékát hozza, ami alulmúlja ugyan a hét évvel későbbi, 34 százalékos sikerét, de akkor hivatalban lévő elnökként nagyobb esélyekkel indult. Tehát - paradox módon - amikor Bayrou épp azzal az üzenettel ért el 18 és fél százalékot, hogy a jobb- és a baloldal szembenállása idejétmúlt, e két oldal jelöltje kimagaslóan jól produkált. Hármójuk - és Jean-Marie Le Pen - mögött a kis pártok messze lemaradnak. Egyedül a fiatal Olivier Besancenot emelkedik vízszint fölé. ' 2002-ben még teljesen ismeretlen volt, de mára, azt hiszem, a "baloldal bal felének" vitathatatlan vezéralakja maradt. A kommunista párt és a zöldek kudarca a legszembeszökőbb, de csekély számú szavazatot gyűjtött be az ultranacionalista Philippe de Villiers pártja is, a Mozgalom Franciaországért. A három fő jelölt között oszlott meg a leadott szavazatok háromnegyede: a kis pártok, köztük a szélsőséges vagy radikális formációk rovására újra a középerők felé fordultak a választók.
MN: Még pontosabban jobbközépre, hiszen a baloldalra leadott szavazatok száma jóval alulmúlja a jobboldalét. Miért volt ilyen alacsony, 36,4 százalék a baloldali voksok száma?
BC: A szocialista párt gondja évek óta az, hogy nincs potenciális partnere. Ott vannak persze a zöldek, a kommunisták és a radikális baloldal - egyre több formáció, amelyek azonban súlytalanok maradnak, amíg nincs elegendő választott képviselőjük. Szervezetileg sem jelentősek: a zöldeknek például összesen tízezer tagjuk van. Azt már a 2004-es regionális választásokon is láthattuk, hogy amikor a szélsőbal megpróbálta megismételni a két évvel korábbi elnökválasztáson produkált kimagasló eredményét, nem jött össze. Az uniós alkotmánytervezetről szóló 2005-ös referendumra szerveződött összefogásuknak ugyan nagy szerepe volt abban, hogy a franciák többsége nemmel szavazott. De egy népszavazás más, mint egy helyhatósági választás (csak két lehetőség adott), és az EU a franciák számára kényes és ambivalens téma. Ezért sem meglepő, hogy az abban a kampányban szerveződött mozgalom mára kifulladt. Nem tudtak közös jelöltet állítani, amivel azt üzenték a választóknak, hogy nem képesek összefogni. Nemcsak a közös programmal volt gond, hanem a pártszervezetekkel is.
MN: Lehet-e az eredmények alapján következtetni a júniusi törvényhozási választások kimenetelére?
BC: Talán még korai lenne. Ráadásul annak a választásnak más a logikája, úgy szoktuk mondani, hogy nem egy, hanem 577 fordulója lesz, hisz annyi körzet van. Másodsorban ma még nem jósolható meg, hogyan viselkednek Francois Bayrou választói, akik az eddigi alkalmakkor már hozzászoktak az UMP-vel kötött választási szövetséghez. Az utóbbi években ez az együttműködés módosult ugyan, amennyiben az UMP dominanciára tört, Bayrou pedig megkísérelte érvényesíteni az önállóság stratégiáját - de kérdés, mit gondolnak erről a választók.
MN: A múlt szerdán Bayrou egy új, "demokrata" párt alakítását jelentette be, talán épp azért, hogy e beidegződéseket felülírhassaÉ
BC: Így van. Bayrou szavazóinak egy része mérsékelt jobboldali, egy másik része pedig, mondjuk így, mérsékelt baloldali. ' persze e jobb-bal megosztottság ellen kampányolt, és feltehetően e logika végére jár majd - még akkor is, ha eddigi pártja, az UDF legfontosabb képviselői majd elköszönnek tőle. Az ő célja nem az, hogy begyűjtsön 10-15 képviselőt, hanem hogy köztársasági elnök legyen. És ha 2012-ben megválasztják, akkor a saját elképzelései szerint alakítja át a rendszert. Az ismeretlen tényező, hogy ki nyeri a második fordulót. Akinek sikerül, feltehetően nagy lendületet ad majd pártjának és szövetségeseinek a júniusi küzdelemben. Különösen akkor, ha Nicolas Sarkozy nyer, mert az ő győzelme szilárdabb alapokra épülhet, míg Ségoléne Royalé, aki most kénytelen valamiféle szövetséget kötni Bayrou-val, de az alternatív baloldal támogatását sem tudja majd nélkülözni. Ami esetleg működhet, ám nehezebben lehet majd konkrét és tervezhető politikai programra váltani, nem is beszélve a képviselői helyekről a nemzetgyűlésben.
MN: Működhet-e Franciaországban a németektől vagy az olaszoktól is ismerős nagykoalíció?
BC: Az V. köztársaságban csak egyszer próbálkoztunk ezzel, a szocialista Michel Rocard 1988-ban, egy kis koalícióval. Ez nem a közös programon alapult, hanem a domináns pozícióban lévő PS felajánlott néhány miniszteri tárcát a jobbközépnek. És nem is működött túl jól, az egész inkább a személyes ambíciókról szólt. Egy nagykoalíció érzésem szerint hosszú távon nem tartana ki. A francia politikai élet a köztársasági elnöki választásra van kihegyezve, arra a helyzetre, hogy az egyik tábor legyőzi a másikat. Vezetőink a közös munkára nincsenek kondicionálva. A nagykoalíció két legfőbb akadálya az intézményrendszerünk és a politikai elitünk.
MN: Van-e esély azért júniusban meglepetésre, tehát egy olyan "társbérletre", amelyben a győztes elnöknek nem terem kormányképes többség a nemzetgyűlésben?
BC: Eddig háromszor fordult elő ilyen. Először 1986-tól 1988-ig, akkor a köztársasági elnök Mitterrand és a miniszterelnök Chirac harcáról szólt. Az volt a tét, kinek sikerül előbb legyilkolnia a másikat. A végrehajtói hatalom ilyen fokú megosztottsága nagyon keserű emlékeket hagyott a politikai szereplőkben és a közvéleményben egyaránt. Talán épp ezért a második társbérlet alkalmával, '93-tól '95-ig Edouard Balladur miniszterelnök jóval tisztelettudóbban viszonyult Mitterrand-hoz, akiről már biztosan tudni lehetett, hogy nem indul újra a posztért. Ezt a három évet viszont, s különösen a legutolsót, a jobboldalon belüli rivalizálás határozta meg, a Balladur és Chirac közti csata, ami az utóbbi győzelmével végződött. Majd a harmadik, a legbizarrabb és egyben a leghosszabb: 1997-2002, Jacques Chirac és Lionel Jospin. A társbérlet kezdetén a franciák általában örömmel fogadták, hogy a két nagy politikai család kiegyensúlyozottan vesz részt a kormányzásban. A konfliktusok nyomán azonban megváltozott a véleményük. A most életbe lépő reform - amely a köztársasági elnök mandátumát hétről öt évre csökkentette, és megválasztását néhány héttel a törvényhozási választás elé helyezte -, ha nem is nullázza le teljesen, de minimálisra csökkenti a társbérlet esélyét.
MN: Hogyan képzeli elnöki szerepét a két jelölt, és milyen intézményi reformokat terveznek?
BC: Sarkozy elképzeléseiből egy erős elnöki szerep bontakozik ki, Ségoléne Royal javaslatai a parlament megerősítésére irányulnak. Azt szeretné például, hogy a köztársasági elnök költségvetési tervét vitassa és szavazza meg a nemzetgyűlés. Mindketten azt ígérik, hogy átláthatóbban kormányoznak majd, nem barikádozzák el magukat az Élysée-palotában, megőrzik kivételes közelségüket a "néphez". De amíg a köztársasági elnöknek joga van feloszlatni a parlamentet, ahogy ezt 1997-ben Chirac - vesztére - meg is tette, és amíg a jelenlegi választói rendszer van életben, és a voksolók viszonylag kis részének elmozdulása is meghatározó lehet, addig a társbérlet veszélye fennáll. És kérdés, meddig tartható még fenn az V. köztársaság intézményi szerkezete, hiszen az alkotmányt számos alkalommal kellett módosítani az utóbbi években. De a jövendő elnöknek nem ez lesz a legégetőbb feladata. Hanem a munkanélküliségi ráta javítása, a vásárlóerő növelése, az uniós politika.
MN: Melyek voltak e kampány legfőbb témái, és ki jelölte ki őket?
BC: A választók legfőbb problémái az előbb említettek, illetve a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek. Mindkét nyertes jelölt tudatosan elkerülte, hogy kampányát egyetlen főbb irányba bontsa ki. Sarkozy számára a legfontosabb az első időben a munka volt, legalábbis az, ahogyan ezt a fogalmat ő értelmezi, illetve a bevándorlás, az integrációs modellünk, a bűnüldözés, a visszaeső meg a fiatalkorú bűnözők; végül jött a nemzeti identitás minisztériumának ötlete. Royal kampányának más volt a ritmusa, hiszen jóval később kezdődött, és hivatalos jelölése a szocialista párton belüli előválasztást követte. Ebből a belső versengésből ered egyik legfőbb célkitűzése, az, hogy rátermettségét, felkészültségét bizonyítsa. Az ő főbb témái a család, az oktatás és az erre épülő munka hármasa volt. Nála kulturális dimenziók is felbukkantak, kevésbé karikírozottan, de ő is igyekezett mondani valamit a nemzeti identitás témájáról. Számomra a kampány legmeglepőbb vonása épp az volt, hogy a sok felvetett téma közt nem rajzolódtak ki nagy nemzeti politikai irányvonalak, a nemzetközi tematikát pedig épp csak súroltuk.
MN: Igen, az uniós és a nemzetközi dimenzió épp csak felsejlett, vajon miért?
BC: Ez talán összefügg a két jelölt újonc voltával; mindketten szerettek volna elkülönülni saját táboruktól, különösen Sarkozy a chiraci modelltől, amelyben az államfő belpolitikai szerepvállalását jóval felülmúlta a külpolitikai. Lehetséges utódai közelebb szerettek volna kerülni a franciákhoz, erről szólt ez az intenzitása ellenére mégoly felületes kampány - meg a személyiségekről, a versenyzők egyéni életútjáról, karakteréről.
