Az év elején a ráckevei bíróság hét év börtönbüntetésre ítélte P. István áporkai iskolaigazgatót, nevelése alatt álló személyek megrontásáért és erőszakos fajtalankodásért. P. igazgatói kinevezésétől, 1991-től egészen 1998-ig élt vissza tanítványai bizalmával, az eljárás során tizenegy felső tagozatos fiúról derült ki, hogy az áldozata volt. Az ítéletet január végén a Pest Megyei Bíróság helybenhagyta, az áporkaiak felejtenék a botrányt.
Noha P. István esete a törvény szerint bűncselekmény, tudományos megfogalmazásban pedig szexuális deviancia, mégis a volt iskolaigazgató cselekedeteivel kapcsolatban leginkább a botrány kifejezés helytálló. Hiszen mi más lehetne az, hogy egy alig több mint ezer lelket számláló településen, ahol a másik még azt is tudja, mit vacsorázott a szomszéd, hét évig titokban maradhat az ilyesmi, mert az áldozatok szégyenükben vagy attól tartva, hogy nem hisznek nekik, féltek elmondani, mi történt velük? P. István esete azonban nemcsak helyi szinten botrány, hanem a legtágabb értelemben is: a hátborzongató tények tudomásul-vételén túl ugyanis semmit nem vagyunk képesek tenni annak érdekében, hogy az áprokaihoz hasonló szörnyűségek többet ne forduljanak elő. A büntetés-végrehajtás éppúgy, mint az orvostudomány, gyakorlatilag képtelen kezelni a problémát. Az áldozatokat és az elkövetőket leszámítva, a pedofília ma a legtöbb ember számára tulajdonképpen nem más, mint címlapsztori, mindennapi horror, a csatolt frázissal: "ezeket a szemeteket ki kéne irtani egytől egyig!"
Megvetett agy
A közvélekedéssel ellentétben a pedofília nem jogi, hanem orvosi kategória, szexuális deviancia, a nemi választás zavara, olyan természetellenes dolog, amelynél "ismétlődően, hosszabb időn keresztül serdületlen gyermekekkel folytatott szexuális tevékenység kelt intenzív szexuális késztetéseket és izgató fantáziákat." Ennek megfelelően a pedofíliát nem lehet egy konkrét típussal jellemezni. E magatartászavar a legváltozatosabb formákban jelentkezhet (a pedofília kategorizálásáról lásd A simogatástól a gyilkosságig című keretes írásunkat) valamennyi társadalmi rétegben. A pedofilok szinte kizárólag férfiak, és elenyésző azoknak az eseteknek a száma is, amikor az elkövetők ne lennének tisztában azzal, hogy amit tesznek, törvényellenes. (A gyermekgyilkosságokat is sokkal inkább a lebukástól való félelem motiválja, mint bármiféle szexuális késztetés.)
Hogy mi váltja ki ezt a szexuális devianciát, nincs egyértelmű magyarázat. Amíg például a homoszexuális férfiaknál sikerült bizonyítani a hormonális zavart és a genetikai hajlamot, a pedofilok esetében csupán kutatások folynak, bizonyított eredmények nélkül. Így a szakemberek a pedofíliát sokkal inkább társadalmi problémaként kezelik, amelynek eredője a gyermekével nem törődő szülő, az érzelemszegény családi háttér, valamint az, hogy az ilyen miliőben felnőtt gyermekben nem alakul sem szociális érzékenység, sem felelősségtudat. Az a gyakran hangoztatott indok, hogy az elkövetők nagy része gyermekkorában maga is áldozat volt, vitatott: egyes szakemberek ezt tényként fogadják el, de vannak olyan kutatási eredmények is, amelyek szerint mindezt csak azért állítják a kihallgatáson, mert így remélnek enyhébb büntetést vagy valamiféle megbocsátást.
Csakhogy nincs bocsánat. A köztudatban undor, megvetés, gyűlölet kíséri a pedofíliát, az embereket nem érdeklik az okok, nem foglalkoznak azzal, hogy végső soron betegségről van szó, hogy az elkövető is szenvedhet saját nyomorúságától, mivel nincs, nem is lehet olyan társadalmi közeg, amely ezeket a tetteket tolerálná. A pedofil elkövetők valóban veszélyesek a társadalomra, ám az, hogy a velük kapcsolatos retorziók ugyanolyanok, mint bármelyik más bűncselekmény elkövetőinél, komoly és megoldatlan probléma szinte mindenütt a világon, így nálunk is. És csak az egyik.
Családban marad
Ha az áporkai esetet botrányosnak tartjuk abból a szempontból, hogy hét évig titok maradt, mi történik egy kistelepülés iskolájában, mit mondhatunk azokról, amelyek örökre titokban maradnak? Áporkán úgy derült ki az igazság, hogy az egyik fiút a szülei két éven keresztül engedték el iskolaidőn kívül az igazgatóhoz, mire az anya egyik barátnője végre megkérdezte, mit szoktak csinálni olyankor? A fiú csak ezután merte elmondani, valójában miért hívatja gyakran az igazgató, és mi is történik kettejük között. De vajon hány olyan gyerek van ma, akitől nem kérdeznek semmit, hányan vannak, akik teljes kiszolgáltatottságban élnek, például egy nevelőintézetben? Erre vonatkozóan még becslések sincsenek, de a feltételezések szerint még ennél is jóval magasabb lehet azoknak a gyerekeknek a száma, akik otthonukban válnak áldozattá.
A szakemberek véleménye szerint a szexuális gyermekbántalmazások a leggyakrabban "házon belül" zajlanak, akár hosszú éveken át, az áldozatok félelmükben hallgatnak, ha pedig mégis megnyílnak, a legtöbb esetben csak véletlenül szólják el magukat. Családtag elleni feljelentés azonban csak legritkább esetben készül, és ha bíróság elé kerül is az ügy, a gyerekek többsége visszavonja a vádakat: a család tehát nemcsak a szeretetben, hanem a bűnben is összetartó erő. Legalábbis a német statisztikák ezt bizonyítják. Az anya inkább megfenyegeti gyermekét, vagy "falaz" még a bíróság előtt is férjének, mert fél a "botránytól", a család széthullásától, az ezzel járó egzisztenciális következményektől, magától a férjtől. A látszat megőrzése tehát sokkal fontosabbnak tűnik, mint a gyermek sorsa. Vajon hány prostituált karrierje indulhatott azzal, hogy gyermekkorában megerőszakolták? Ha hihetünk a megdöbbentő adatoknak, Kanadában a lakosság 22 százaléka, Angliában tíz százaléka, az Egyesült Államokban pedig minden hatodik, vagyis negyvenmillió ember (!) volt gyermekkorában valamiféle szexuális zaklatásnak kitéve. A legtöbben otthonukban. Magyarországon nem készült ilyen felmérés, de nincs okunk feltételezni, hogy a helyzet jobb lenne.
"Rossz fényt vet hazánkra"
Magyarországon azonban nemcsak a latens esetekkel kapcsolatban nem készült felmérés, hanem gyakorlatilag az egész pedofiltéma fehér foltnak számít, a bűnügyi statisztikákban ugyanis nem szerepelnek olyan adatok, amelyekből következtetni lehetne a pedofil elkövetők számára. Ha valaki ilyen ügyben érdeklődött, 2000. november végéig semmilyen adathoz nem juthatott. Az Országos Kriminológiai Intézetben tavaly készült az a kutatási zárójelentés, amely a témával foglalkozik. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan vizsgálati anyag, amely valamennyire tárgyilagos képet tud adni a magyarországi helyzetről. A kutatás az ORFK Interpol Irodájának megbízásából kezdődött, mivel nem kevés kellemetlenséget okozott és okoz - különösen a nemzetközi fórumokon -, hogy a magyar szakértőknek nincsenek objektív, átfogó ismereteik a témában. "Nem ismerjük a morfológiai mutatókat, a jelenség etiológiáját, a bűnüldözői és ítélkezési gyakorlatot, a büntetések végrehajtását és hatását. Az elítéltek számára nincsen semmiféle intézményes kezelés és gondozás, speciális utóellenőrzés sem létezik, Magyarország adós a kezelőrendszer kiépítésével és a szakemberek kiképzésével. Börtönrendszerünk nem kezeli külön a sex offender kategóriát, ennek következtében az ilyen típusú elítéltek különösen súlyos helyzetben vannak, nem csupán gyógyításuk marad el, hanlem további személyiségártalmakat szenvednek e. Mindez egyfelől rossz fényt vet hazánkra a nemzetközi kooperációkban, másfelől a probléma azonosításának és kezelésének elmaradása a közbiztonság egyik negatív eleme, és nyilvánvalóan elfogadhatatlan egy, a bűnmegelőzés fontosságát deklaráló és az ifjú nemzedékek egészséges fejlődését szorgalmazó társadalomban." Ez az önkritikus megjegyzés a kutatási zárójelentés bevezetőjében olvasható.
Dr. Németh Zsolt kriminológus, a kutatás vezetője szerint "egyértelművé vált, hogy a rendőrség adós azzal, hogy kidolgozza az ilyen esetek szakmai protokollját. Már ott problémák vannak, hogy ha egy ilyen cselekmény tudomásukra jut, valójában mit is kellene csinálni. Nincsen kidolgozott cselekvési program, a rendőr saját belátása szerint intézkedik, így aztán az a helyzet, hogy ha valaki panasszal él, a rendőrség a legtöbb esetben képtelen megfelelően reagálni: vagy elhárítanak, vagy épp ellenkezőleg, ajtóstól rohannak a házba, amivel szintén felbecsülhetetlen károkat okozhatnak."
Ezt a zavart jól illusztrálja, hogy a vizsgálatba bevont megyei rendőrkapitányságok közül hat megyéből nem érkeztek adatok, ahonnan pedig érkeztek, hatalmas eltérések tapasztalhatók - a közlések szerint például Heves megyében 3, Fejér megyében viszont 186 pedofil tartalmú bűnügy jutott a rendőrség tudomására az elmúlt öt évben -, ami kizárólag azzal magyarázható, hogy teljesen eltérő felfogások állnak a pedofil cselekmények tartalmát illetően. A kutatás során nem sikerült megállapítani azt sem, hogy valójában hányan ülnek börtönben gyermekek sérelmére elkövetett szexuális cselekményekért, mivel egészen 2000. január 1-jéig a sértettek életkorát csak a kiemelt bűncselekmények adatlapjain kellett feltüntetni, kiemeltként viszont csak az erőszakos nemi közösülés szerepelt, legalábbis a nemi erkölcs elleni bűncselekmények sorában. Mindez tavaly év elejétől változott meg, azóta a legtöbb ilyen jellegű bűncselekmény kiemelt jelentőségű, ebből viszont csak a 2000. év első félévének statisztikáját tudták megállapítani (lásd a táblázatot), és ebből világosan kitűnik, hogy a szexuális bűncselekmények jelentős száma irányul gyermekek ellen.
Ennek ellenére a kutatók úgy vélik, alaptalanok azok a gyakran hangoztatott állítások, melyek szerint a pedofil cselekmények a rendszerváltás óta ijesztő módon elszaporodtak volna Magyarországon. Ugyancsak nem nyert igazolást az a vélekedés, mely szerint az elkövetők túlnyomórészt kifinomult és képzett emberek, akik bármely gyermekre veszélyt jelentenek, hogy módszereik többnyire durvák és a gyermekek kínzásával párosulnak.
Pedofilszenzáció
A közvélemény gondolkodását persze leginkább a média befolyásolja. Amíg a rendszerváltás előtt szinte kizárólag a legbrutálisabb cselekmények kerültek nyilvánosságra (azok se mindig), addig manapság a pedofilügyek az egyik legnagyobb példányszámnövelő tényezőnek számítanak a bulvársajtóban. Hogy ezek a hírek gyakran a személyiségi jogok megsértésével, prejudikációval párosulnak, az elsősorban etikai (vagy éppen bírósági) kérdés, az viszont tény, hogy hatalmas közérdeklődésre tarthatnak számot, és ennek megfelelően rengeteg cikk, tévériport születik. A Kriminológiai Intézet kutatásában is közreműködő dr. Csendes László, az ORFK Bűnmegelőzési Osztályának alezredese szerint nem ítélhetjük el egyértelműen a média, akár a bulvársajtó szerepét, mivel kimutatható, hogy egy nagyobb horderejű ügy nyilvánosságra kerülése után, "bátrabbak" lesznek az emberek, és hamarabb tesznek feljelentést. "Éppen a családi körben elkövetett atrocitásokról, amelyekről különben a rendőrség szinte kizárólag csak akkor szerez tudomást, ha már teljesen felborult a család rendje." Az alezredes szerint a média a bűnmegelőzésben is szerepet játszhat, mivel nemcsak a sértetteket ösztönözheti cselekvésre, hanem az elkövetőket is bizonyos mértékben elriaszthatja. "Jellemző viszont az is, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő olyan feljelentések, amelyek minden alapot nélkülöznek. Szinte mindenki tisztában van vele, ha elkezdi terjeszteni a párjáról, hogy pedofil hajlamú, akkor abban a pillanatban maga mellett érezheti a környezetet, és ezzel a saját érdekeit érvényesítheti, meggyorsíthatja például a válást vagy a gyermekelhelyezést. Mindezzel persze hatalmas károkat okoz, de sajnos az a tapasztalat, hogy a feljelentők olyannyira elvakultak, hogy semmitől sem riadnak vissza. Nem egy esetben a mama felkészíti a gyereket is, megtanítja neki, mit mondjon a kihallgatás során. Kaptam már olyan levelet, amelyben egy nyolcéves gyerek írta le, hogy apukám ezt meg ezt csinálta... közben olyan kifejezéseket használt, amit még nekem is meg kellett néznem az Idegen szavak szótárában. De nemcsak a szülők, hanem a dörzsöltebb gyerekek is próbálkoznak ilyesmivel, például azért, hogy a tanárukat lejárassák."
Veszélyeztetettek
A Kriminológiai Intézet vizsgálata arra a megállapításra jutott, hogy minden valóságalapot nélkülöz az a vélekedés is, hogy bármelyik gyermek az utcára kilépve potenciális áldozat lenne. Már-már viktimológiai evidencia, hogy a külső körülmények és a belső tulajdonságok határozzák meg azt, hogy valaki áldozattá váljon. A gyerekek esetében persze elsősorban a szülői gondoskodást, a rendezett családi hátteret kell "külső körülménynek" tekinteni. Ha a gyerek ugyanis azt észleli, hogy nem foglalkoznak vele, sokkal hamarabb "elcsábítható", és ellenkezés nélkül tart olyan felnőttel, aki szeretettel, megértéssel van irányában.
Nincs egyértelmű pszichés hatása annak, ha egy gyerek áldozattá válik. A vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az áldozatok többsége felnőttkorában is szorongással, depresszióval küzd, könnyen válik szenvedélybeteggé, szexuális életére pedig szélsőségek jellemzők: promiszkuitás éppúgy előfordulhat, mint teljes bezárkózás. De megtörténhet, hogy a sokkot nem is maga a cselekmény, hanem az azt követő kihallgatás, bírósági procedúra váltja ki.
Dr. Csendes László elmondta, hogy a magyar joggyakorlat szerint a gyereket csak akkor kell kihallgatni, ha nincs más tanú, de mivel az esetek többségében természetesen nincs más felnőtt a közelben, elkerülhetetlen a gyermek vallomástétele. "Ilyen esetekben két személy áll egymással szemben, egy gyermek és egy felnőtt. A gyermek verbálisan fejletlen, szókincse nagyon szegény, könnyen befolyásolható, a felnőtt viszont egy kialakult személyiség, aki tudja, hogy a cselekménye büntetendő, és mindent megtesz azért, hogy a büntetést elkerülje. Sajnos előfordulhat, hogy egyéb tárgyi bizonyítékok hiányában nem tudja a bíróság elfogadni a gyermek vallomását, ami hatalmas sokkot okozhat, de az is sokkot válthat ki, ha a gyereknek többször kell megismételnie a vallomását. Hogy valamennyire tompítsuk ezt a szituációt, a BRFK rendelkezik egy úgynevezett gyerekszobával, ahol az optimális körülményeket igyekeztünk megteremteni: ne feszélyezze a gyermeket az idegen környezet, jobban meg tudjon nyílni. Mindössze egy ilyen szoba van Magyarországon, de ide bárhonnan hozhatják a gyermekeket. Vannak olyan törekvések is, hogy a gyereket csak egyszer lehessen kihallgatni. Mi is videóra rögzítjük a vallomását, de egy büntetőeljárásban az idő előrehaladtával nagyon sok új dolog a felszínre kerülhet, és ezeknek a tisztázásához megint csak elengedhetetlen a kihallgatás. Szerencsére vannak ma már olyan szervezetek, például az ESZTER Alapítvány, ahol megfelelő szakemberek segítik a szülőket, gyerekeket az ilyen jellegű procedúrákra való felkészítésben, de tanácsot adnak a tekintetben is, hogy érdemes-e egyáltalán feljelentést tenni, a bíróság elfogadhatónak tartja-e azokat a bizonyítékokat, amelyek rendelkezésre állnak. Ez utóbbi természetesen rendkívül igazságtalan dolog, mivel az elkövetőnek a haja szála sem görbül, de úgy gondolom, fontosabb a gyermeket megkímélni egy bizonytalan kimenetelű eljárástól."
A legjobb csicskák
Lehet, hogy sokan felháborodnak, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy mindazok a pedofilok, akiket jogerősen elítéltek, szintén kiszolgáltatott helyzetben vannak. És itt nem csak arról van szó, hogy ők helyezkednek el a börtönhierarchia legalján, belőlük egészen biztosan "csicskák", "köcsögök" lesznek.
A büntetőjogban nem szerepel a pedofília mint bűncselekmény, az ilyen jellegű tettek sokféleképpen minősülhetnek, a legváltozatosabb büntetési tételekkel (az áporkai ügyben is megrontásért és fajtalankodásért ítélték el P. Istvánt), de még a legenyhébb eset is börtönben letöltendő szabadságvesztéssel jár. Ennek megfelelően a magyar büntetés-végrehajtási intézményekben a pedofil bűnelkövető már csak egy elítélt, akire ugyanolyan szabályok vonatkoznak, mint a többiekre. Mindez azonban ellentmondásos, ha elfogadjuk, hogy beteg emberekől van szó, akik pszichiátriai kezelésre szorulnak. Ettől viszont már maga a börtönbüntetés ténye kérdőjeleződik meg (lásd Orvosi beavatkozással című írásunkat), annak ellenére, hogy ilyen a világszerte elfogadott és bevett gyakorlat.
Dr. Kövér Ágnes, az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársa szerint szinte egészen biztos, hogy ezek az emberek olyan késztetést élnek át, aminek normál emberi akarattal igen nehéz ellenállni. Valószínűleg kognitív szinten nyilvánvaló számukra, hogy súlyos bűnt követnek el, hiszen sokszor nem alulszocializált, hanem igen képzett emberekről van szó. "Felmerül tehát a büntetőjogi felelősség kérdése: vajon betegségnek tekintsük-e a pedofíliát, és gyógyítsuk, kezeljük, vagy tekintsük-e teljesnek a büntetőjogi felelősséget, és ezt a magatartást is a hagyományos módon, szabadságvesztéssel büntessük? Nincs olyan jogrendszer a világon, ahol a pedofíliát kizárólag betegségnek tekintenék, arra azonban számos országban találunk példát, hogy a börtönbüntetés során speciálisan foglalkoznak a szexuális bűncselekmények elkövetőivel, sőt van olyan ország is, ahol a hazai kábítószeresekre vonatkozó normatív szabályozáshoz hasonlóan az enyhébb esetek elkövetőinek nem kell börtönbe vonulniuk, ha vállalják a gyógykezelést. Fontos azonban a büntetés szimbolikus jelentősége és általános megelőző szerepe, azaz a büntetés nem csupán azoknak szól, akik elkövették a bűncselekményeket, hanem az egész társadalmat megerősíti értékrendjében, tehát demonstrálja, hogy a szabályok megszegése esetén a büntetőhatalom eljár a megszegőkkel szemben. Ezzel egy időben az áldozatok felé is bír egyfajta kompenzáló jelentőséggel. Ebben az értelemben a pedofíliát nem lehet betegségnek tekinteni, és mindenképpen a büntető igazságszolgáltatásnak kell eljárnia az elkövetőkkel szemben. A büntetés milyensége és a végrehajtás során alkalmazott beavatkozás azonban reagálhat a cselekmény betegség-jellegére. A nyolcvanas években Magyarországon gyógyító-nevelő csoportok működtek a büntetés-végrehajtási intézetekben, amelyekben szakemberek - elsősorban pszichológusok - bevonásával tettek kísérletet a bűnelkövetők speciális személyiségbefolyásolására. Tudok olyan börtönről, ahol akkoriban megpróbálkoztak azzal, hogy egy-egy körlet afféle terápiás közösségként működjön. A rendszerváltást követően azonban megszűntek ezek a törekvések. Fő oknak azt a klasszikus büntetőfilozófiát tekinthetjük, amely szerint egyrészt a büntetés célja nem a gyógyítás, hanem az elkövetett cselekménnyel arányos megtorlás, másrészt emberi jogi értelemben is megkérdőjelezhető, hogy a börtön represszív szervezete beavatkozhat-e bármilyen módon az elkövető személyiségébe. Mindezzel egyetértek, ám az tény, hogy ennek fényében nem is lehet elvárni, hogy a börtönökben külön foglalkozzanak a pedofil elkövetőkkel." Dr. Kövér szerint megoldást az utógondozás jelenthetne, de ilyesmi szinte csak papíron létezik ma Magyarországon. "A szexuális bűnelkövetők a börtönből való szabadulásuk után a legtöbb esetben visszaesőkké válnak. Ezen lehetne valamennyire változtatni, ha a szabadulást követően, az utógondozás folyamatába illesztve például szexuálterápiás kezelésre köteleznék - az elkövetőket. De ez már nem rendőrségi vagy büntetés-végrehajtási kérdés. Valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy ennek semmilyen szinten nincsenek meg a feltételei, és semmiféle ilyen jellegű szándékról sem tudok."
Legát Tibor
Köszönet dr. Tamási Erzsébetnek, a Belügyi Szemle felelős szerkesztőjének
(Felhasznált irodalom: A gyermekek sérelmére megvalósuló szexuális bűnözés kriminológiai vizsgálata - Kutatási zárójelentés, Országos Kriminológiai Intézet Bűnözéskutatási Osztály, 2000; Dr. Németh Attila: Szexuális addikciók - Bűnösök vagy betegek? Medicina, 2000; Dr. Balog Ágnes-Dr. Virág György: Szexuális abúzús, Belügyi Szemle, 2000. 4-5. szám)
Orvosi beavatkozással
Dr. Czeizel Endre A pedofília korszerű orvosi értelmezése című tanulmányában (Belügyi Szemle, 2000/4-5.) a következőket írja: "A beteg pedofilok börtönbüntetésével szemben azonban három érv hozható fel: 1. Olyan férfiakról van szó, akik adottságaikról ugyanúgy nem tehetnek, mint mondjuk a balkezesek. A pedofília azonban betegség, mégpedig olyan komplex pszichiátriai betegség, amelyeknek néhány más megnyilvánulása (például tudathasadás) sajátos jogi elbírálást igényel. 2. A többéves börtönbüntetés a pedofilok adottságait nem változtatja meg, ők betegek maradnak, ezért szabadulásuk után a gyermekek iránti vonzalmuk újabb bajok forrása lehet. 3. A pedofilok nagy számát tekintve börtönbüntetésük az állam és a büntetés-végrehajtás számára komoly anyagi terhet jelent."
Czeizel Endre a hatékony orvosi kezelésben látja a probléma megoldását, nevezetesen a "kémiai kasztrációban", ami azt jelenti, hogy gyógyszerekkel korlátozzák vagy kioltják a férfiak nemi aktivitásért felelős, agyban termelődő tesztoszteron hormonjait, és ezzel gyakorlatilag megszüntethetik magát a nemi vágyat. (Ellentétben a tényleges kasztrációval, amikor csupán a teljesítőképesség szűnik meg.) A professzor szerint mindez természetesen kényszermegoldás, mivel a kémiai kasztráció során súlyos mellékhatások léphetnek fel (például májkárosodás), a nemi vágy megszűnése pedig súlyos lelki traumát jelenthet. (A tudomány mai állása szerint elképzelhetetlen a nemi orientáció "helyes irányba terelése".)
Czeizel Endre három esetben, önként jelentkezőkön végzett kémiai kasztrációt, de felemás eredménnyel. "Úgy gondoltam, hogy a beavatkozást követően, amikor beállt a kívánt állapot, elég lesz a fenntartó kezelés, mint a cukorbetegek esetében inzulinnal. De miután csökkentettük az adagot, visszatért a nemi vágy. Személyes kudarcként kellett megélnem, hogy nem sikerült segítenem. Azt a fiút, akivel a legtovább jutottunk a kezelésben, ismét letartóztatták. A másik esetben már folyt rendőrségi eljárás, amikor megkerestek. Az illető abban bízott, hogy a bíróság figyelembe veszi, ő mindent megtesz annak érdekében, hogy még egyszer ne forduljon elő ilyesmi. Nem vették figyelembe, és miután elítélték, öngyilkos lett. A harmadik önkéntessel pedig nem is jutottunk el odáig, hogy értékelhető legyen a beavatkozás."
A professzor mégis úgy gondolja, hogy az önkéntes alapon történő kémiai kasztráció még mindig reményt keltőbb eljárás, mint a börtönbüntetés, és a büntetőjogban is alkalmazni kellene.
A simogatástól
a gyilkosságig
A Massachussets Treatment Center a következőképpen kategorizálja a pedofil elkövetőket:
1. A megrögzött, éretlen pedofil nemcsak szexuális, hanem szociális kapcsolatteremtés céljából is kizárólag gyermekek társaságát keresi. ´ maga is gyermeknek képzeli magát, lelkileg és szellemileg is azonosul a gyerekekkel.
2. A regresszív pedofil gyermek- és serdülőkora általában normális. Kezdetben hasonló korúakkal létesít heteroszexuális kapcsolatot: időközben azonban kételkedni kezd önmagában, bizonytalanná válik, és gyötri a gondolat, hogy képtelen megfelelni a társadalom által felállított férfiassági elvárásoknak. A regresszív elkövető a számára ismeretlen áldozatokat részesíti előnyben. Áldozatai általában kislányok, akiken rendszerint nemi erőszakot követ el.
3. A "kizsákmányoló" pedofil a gyermekeket - visszaélve tehetetlenségükkel - főként szexuális vágyainak kielégítésére használja. Minden eszközt bevet, hogy kicsalja a gyermek szexuális aktusba való beleegyezését. Igyekszik áldozatát kiszakítani családjából - amennyiben szükséges -, erőszak alkalmazásától sem riad vissza. Áldoztata testi-lelki épsége egyáltalán nem érdekli, puszta szexuális tárgynak tekinti őt.
4. Az agresszív, szadista pedofil gyermekekhez való vonzódásában a szexuális késztetés mellé agresszivitás is társul. Csak akkor érez szexuális izgalmat, illetve kielégülést, ha uralkodhat áldozatán, fizikai fájdalmat és szenvedést okozhat neki. Az esetek többségében ez a típus tehető felelőssé a gyermekrablásokért, a gyermekgyilkosságokért.
A nemi erkölcs elleni bűncselekmények 2000 Első félévében Magyarországon
Összes Ebből 14 év alatti sértett
Erőszakos nemi közösülés 144 21
Szemérem elleni erőszak 100 47
Természet elleni fajtalanság 51 22
Szeméremsértő vétség 181 50
Kerítés 53 2
