n "Retorikus vádakkal nem tudok mit kezdeni" - dünnyögte rezignáltan Princz Gábor a második tárgyalási napon. Ekkor már a bírónõ is hangot adott elégedetlenségének, ha a bankár válaszai túlzottan "az általánosságok szintjén" mozogtak. A pert szokatlan közjáték vezette föl: a bírónõ az ügyészségtõl a vádirat pontosítását kérte, amit a vádhatóság megtagadott. Ez azért is furcsa, mert ha a vádirat nem elég részletes vagy egzakt, az a bizonyítási eljárást nehezíti meg, vagyis inkább
a vádlottnak kedvez
Az ügyészség szerint Princz Gábor és társai azért állnak a bíróság elõtt, mert nem megfelelõ gondossággal és szakértelemmel, nem a jogszabályok szerint vezették a bankot, továbbá nem ügyeltek a törvényben elõírt nyolcszázalékos eszközkockázati arány betartására, a kihelyezéseik után nem képeztek megfelelõ céltartalékot. A vád egyetlen konkrét ügylethez köthetõ szabálytalanságot nevesít a vonatkozó törvényi passzus megadásával, mégpedig azt, amikor a kibocsátott alárendelt kölcsöntõke jegyzését, illetve megvásárlását maga a bank finanszírozta. Az ügyészség oszt-szoroz, és egy huszárvágással 36,1 milliárd forint vagyoni hátrányt állapít meg, melyet az elhibázott banküzemi tevékenység ("a végrehajtott üzletpolitika") sarokszámaira alapoz. (A vádiratról, illetve a bank történetérõl lásd: Princz, a derék katona, Magyar Narancs, 2004. október 28.)
Az ügyészségi konstrukció a vádirat belsõ logikája szerint is csupán torzó. Nem követi végig azt a bûvészmutatványt, mellyel a bank a céltartalékképzés kényszerétõl igyekezett megszabadulni. Részletesen taglalja, hogy a Postabank miképp pakolta rossz követeléseit különbözõ társaságokba (a mindenféle Modus-cégekbe), hogyan emelt bennük tõkét, és milyen feltételek mellett paszszolta át õket a Dunaholding-csoport tíz társaságának. Az még szerepel az iratban, hogy innen az egész cucc a Gordius Holdinghoz vándorolt. Az viszont már nem, hogy a csomagot a Postabank elõbb visszavásárolta, majd 1998 júniusában elcserélte hét spanyol ingatlanra és egy cseh sörgyárra. Pedig e csomag valós veszteségeirõl, illetve az esetleges törvénysértésekrõl csak a teljes tranzakciósor értékelését követõen lenne szabad nyilatkozni. De 1998-ból lehet tudni más besült befektetésekrõl is.
Csakhogy a kronologikusan építkezõ vádirat érthetetlen módon megáll 1997 végénél. Pedig a bank veszteségeinek nagy része a Princz leváltása elõtti utolsó fél évben keletkezett: a nemzetközi könyvvizsgálók ekkor már egymást licitálták túl a hiány mérté-kének megállapításakor. A bank konszolidálásánál végül a KPMG 1998. júniusi összegzését vették alapul, amely 110 milliárd mínuszt mutatott. A nyomozás 152 milliárdos vagyonvesztés ügyében indult, mivel ennyit kóstált a bank feltõkésítése, nem számítva a követeléskezelõk - Reorg Rt., PB Workout - veszteségeire fizetett további 23,5 milliárdot. Ehhez képest a vádiratban 36,1 milliárd forintos károkozás szerepel.
És itt jutunk el a vádirat legfeltûnõbb hiányosságához: sem a bank hitelkihelyezési gyakorlata, sem a bank befektetései (a csatolt vádiratban szereplõ Budai Hengermalom-ügyön kívül) nem képezik a vád tárgyát. Vagyis az öt évig tartó nyomozás arra az eredményre jutott, hogy a tranzakciókat dokumentáló iratok törvényességéhez nem férhet kétség; például a vagyonértékelés is rendben folyt. (Pedig éppen a spanyol ingatlanoknál fordult elõ, hogy a bank a jelenlegi értéket egy tervezett ingatlanfejlesztési beruházást követõ jövõbeni értéken számolta el. Az ingatlanokat a bank késõbb ötezer forintos áron adta át az államnak, noha könyv szerinti értékük összesen több mint negyvenmilliárdra rúgott.) Lehet, hogy a nyomozó hatóság nem látta értelmét annak, hogy az ingatlanszakértõk a bíróságon iszapbirkózzanak egymással, de a nyilvánosság (ha nem is mindjárt a törvényesség) megérdemelte volna, hogy az 1998-as esztendõ történéseirõl, így például a bank hitelkihelyezési és befektetési gyakorlatáról a bíróság ítélkezzék. Legalább úgy, hogy megnézzük: a kétes követelésekbõl utólag mennyit lehetett behajtani.
Az ügyészség azzal együtt is lemondott errõl, hogy az utolsó pillanatban a "gazdasági társaság vezetõ tisztségviselõjének visszaélése" vétsége helyett "szándékosan elkövetett, nagy vagyoni hátrányt okozó hûtlen kezelés" miatt emelt vádat. Ez pedig sokkal súlyosabb megítélés alá esik: s ahhoz, hogy e vád megálljon, nagyon is kellene a muníció. Megjegyzendõ: a vádiratban sok minden nem köszön viszsza azokból, amikrõl kollégáink írásaiban vagy a vonatkozó állami számvevõszéki jelentésekben olvashattunk.
A bírósági tárgyalást
Diós Erzsébet bírónõ vezeti, aki a gazdasági ügyek specialistájának számít: õ tárgyalta a Kunos-, valamint a Tocsik-Szokai-ügyet. Szakmai tudása megkérdõjelezhetetlen - annak ellenére, hogy a fenti két esetben hozott felmentõ ítéletét a Legfelsõbb Bíróság megsemmisítette és a Fõvárosi Bíróságot új eljárásra kötelezte. (Mondják, döntõ eljárásbéli hibákat vétett, meg azt is, hogy politikai okok is közrejátszottak az ítélet annullálásában.) Különös képessége, hogy hadarva is érthetõen tud iratot ismertetni, és amikor a teremben lévõk éppen elszenderülnének, mindig akad egy kedves vagy humoros megjegyzése, ami visszahozza az életet az exkluzív társaságba. Az eljárásban ugyanis a szakma celebjei vesznek részt. Princz vezetõ ügyvédje az exminiszter Bárándy Péter lett (szárnysegédei: Nehéz-Posony Márton és Bárándy Gergely), de a védelem rajta kívül is felvonultat egy-két jól ismert sztárügyvédet (Zamecsnik Péter, Bánáti János); az ötödrangú vádlott érdekeit az annak idején a kiutasított szír orvos védelmét ellátó Diczig István képviseli. A vádiratot Sódor Ist-ván fõügyész jegyezte, a tárgyaló ügyész Bodony István, aki a tanú-, illetve gyanúsítotti kihallgatások egy részén is részt vett.
Lapzártánkkor négy érdemi tárgyalási napon jutottunk túl, Princz Gábor meghallgatása egyelõre befejezõdött. "Nagyon az elején vagyunk" - üzente lapunknak Princz Gábor, miért nem szeretne nyilatkozni. A per elõtt szívesen ródsózott a médiában, de a múlt héten Fiala János is hiába hívta egy nyilvános csevejre az egyik belvárosi étterembe. Princz tehát nem nyilatkozik, és fényképezni sem hagyja magát, csak hátulról.
A tárgyaláson Princz tagadta a vádakat. Hangsúlyozta, hogy a Postabank helyzetét az állami szervek (Pénzügyminisztérium, Magyar Nemzeti Bank és az Állami Bankfelügyelet) pontosan ismerték, hiszen rendszeresen kaptak jelentéseket a bank mûködésérõl, amit 1995 tavaszáig semmilyen módon nem kifogásoltak. (Ekkor íródott Rusznák Tamás bankfelügyeleti elnök levele, melyben korlátozó intézkedéseket helyezett kilátásba, ha a bankbiztonság garanciájának is tekinthetõ tõkemegfelelési mutató nem éri el a törvényben elõírt nyolcszázalékos minimumot.) Princz szerint a kormányzat versenyt szeretett volna látni a lakossági bankolásban, de a bank tõkehelyzetét úgy kezelte, hogy a pénzintézet impozáns növekedése úgyis megoldja a problémákat. Elismerte, hogy a bank az adóskonszolidáció során (1990-92 között) kb. nyolcmilliárdot kapott; azért csak ennyit, mert az államnak már nem volt elegendõ forrása egy dinamikusan fejlõdõ pénzintézet konszolidálására, illetve a többi pénzintézet rendbetétele elõbbre való volt azok rosszabb hitelállománya miatt. Princz úgy ítélte meg, hogy 1995-ig "nem nagyon voltak" a banknak kockázatos hitelei, bár "veszélyes zóna" kétségkívül akadt. Ez idõ tájt került szóba a Postabank privatizációja is: s mialatt a vita arról folyt, hogy kül- vagy belföldi befektetõket vonjanak-e be, a Postabank kimaradt a konszolidáció második hullámából. Princz a tárgyaláson többször is jelezte: nem értett egyet azzal a gyakorlattal, ahogy a feltõkésített pénzintézeteket nyomott áron értékesítették a tõke leszállításával. Látszólagos nosztalgiával emlékezett meg arról a hamvába holt kísérletrõl, amikor 1995-ben felmerült a Magyar Hitelbank és a Postabank, illetve az OTP és a K&H fúziója. A Postabank dinamikus növekedését érzékeltetve idézte az SBC Warburg privatizációs tanácsadó véleményét, amely 180-200 százalékon történõ tõkeemelést javasolt 1996-ban.
Princz meghallgatása kevéssé tisztázta, hogy ki volt a felelõs az expanzív betétgyûjtési politiká-ért (fix, extra betéti kamatok: +4 százalék, rapid hálózatbõvítés). A bankvezér inkább arról beszélt, hogy a felügyelet ajánlásainak megfelelõen igyekeztek a kamatpolitikát a bank számára olcsó (rövid lejáratú, látra szóló betétekhez kapcsolódó) kamatállomány irányába tolni. Azt a vádat, hogy a bank kamatjövedelme fokozatosan csökkent, Princz az
általános piaci tendenciával
magyarázta, és a kormányzat restriktív politikájára vezette vissza. Az ügyész kérdésére - vajon miképp történhetett, hogy az 1996-os mérlegben (azaz már a bankpánikot megelõzõen) nulla volt a bank üzemi eredménye - azt mondta: akkor is képzõdött nyereség, de a tõkehelyzet miatt az az általános tartalékba került. (Az ügyész, mintegy enyhítendõ a vádat, a Bokros-csomag hatására is rákérdezett. Princz persze lecsapta a magas labdát.)
A bankár több esetben is megjegyezte: a "konkrét ügyekben nincs benne, általánosságban viszont szívesen" válaszol. Véletlenül ilyen volt a felügyelet által megbízott könyvvizsgáló (Arthur Andersen) és a bank közötti polémia a '95 végéig megképzendõ céltartalék mértékérõl. Vagyis hogy milyen számítások alapján mely eszközökre képeztek, mire nem, és végül mire kértek haladékot. A bírónõ forszírozására végül abban sikerült megállapodni, hogy a mintegy tíz tételbõl összeadódó céltartalék hátterérõl az egyes üzletágak vezetõitõl tudható meg több. "Általánosságban" azért Princz kifejtette: a céltartalékképzés szubjektív dolog, akár 20-30 százalékos eltérés is lehet a védhetõ álláspontok között. Az 1996-os nehézségeket a pénzintézeti törvény szigorítása, a hitelminõsítés és a céltartartalékképzés új rendje okozta; ez kivétel nélkül az összes bankot keményen érintette, "hatása felért egy újabb konszolidációval". (Mint utaltunk rá, a hitelkihelyezési és befektetési gyakorlatban az ügyészség nem talált kivetnivalót.)
Princz arra sem emlékezett, hogy a bankpánikot közvetlenül megelõzõ befektetéseket mi indokolta. A vádirat szempontjából a Dunaholding-torzó is lényegében csak a céltartalékképzés miatt releváns. Princz szerint a céltarta-lék-kényszer kikerülése "csak a má-sodlagos hatása" volt a Dunaholding-Postabank együttmûködésnek. Igazából egy olyan befektetési bankká fejleszthetõ központot szerettek volna létrehozni, amely elvégzi a kereskedelmi banki tevékenységbe kevésbé illõ feladatokat: azokat, amikre a Postabanknak se pénze, se szakembere nem volt. "A Dunaholding akkoriban az ország egyik legtõkeerõsebb vállalkozása volt, 100-150 fõs szakembergárdával" - ismételte többször is a volt bankvezér. A megállapodásról a bank tájékoztatta a bankfelügyeletet és a Nemzeti Bank elnökét. (Surányi György állítólag külön dicsérte a konstrukciót: a portfóliókezelõ létrehozása példaként szolgálhatott más bankok számára is.) Az együttmûködést motiválta, hogy a bank nagy reményeket fûzött a nyugdíj- és az egészségbiztosítóval (egyébként két jelentõs kvázitulajdonosával) kötendõ üzlethez. A számlák vezetése mellett a tb ingatlan vagyonának kezelése és az adósok megváltásában nyújtott banki segítség is szóba került. Az üzletet Princz több száz milliárdosra becsülte. Mint elmondta, a bank informatikai rendszerét úgy építették ki, hogy ennek a terhelésnek megfeleljen - a Postabank azonban soha nem kapta meg a tb- és az OEP-számlákat.
Princz a meghallgatása során kétszer érezhette magát igazán elemében: amikor hosszasan illusztrálta a bank térnyerését és nagy népszerûségét, valamint a bankpánik érzékletes leírásakor. A Postabankot egy
titokzatos komplott
rogyasztotta térdre 1997 február végén. Az "összeesküvés" Princz szerint 1996 novemberében kezdõdött azzal, hogy a pénzintézetet (amely egyébként mindig is inkább kihelyezõ pozícióban volt) az OTP kizárta a bankközi piacról. Bár Csányi Sándor elnök-vezérigazgató állítólag megnyugtatta a bankvezért, hogy csak technikai malõrrõl van szó, a tiltást nem oldották fel, és egyre több bank csatlakozott az OTP akciójához. "Valakik" a vállalatokat is óva intették, hogy ne üzleteljenek a Postabankkal. Princz emlékei szerint pontosan kivehetõ volt, ahogy a bankpánik sugarasan, az autóutak mentén, sorra a településeken eszkalálódott. Felajánlotta: részletesen beszél arról, hogy szerinte mi lehetett a pánik hátterében, de Diós Erzsébet végül nem kérdezett rá. A bankpánik padlóra küldte a Postabank likviditását. Bár sokáig csak 24 milliárdos betét- és értékpapír-kivonásról beszéltek, valójában hetvenmilliárd távozott egy hét vége alatt a bankból; mindent összevetve legfeljebb egymilliárd maradt a kasszában. A bankpánik közvetve elvitte az az évi növekményt, és a likviditás biztosítása miatt a jó követeléseiket is hamarjában értékesíteniük kellett.
1997 februárja után a kormány döntött a bank többütemû megsegítésérõl, melynek során korlátozott mértékben alaptõke-emelést, az ÁPV Rt.-vel portfóliócserét hajtottak végre, majd a Postabank hozzájutott a Pénzintézeti Központ tõkéjéhez is. A vádirat szerint a történet valahol itt megszakad; Princz regnálásának utolsó fél éve patyolatfehér folt.
Ezek után aligha reménykedhetünk abban, hogy a közvélemény végre megérti: miért fizettek ki az adófizetõk az utolsó menetben több mint 170 milliárd forintot (a tíz év során pedig vagy háromszázat) a Postabank fenntartására. S marad a nagy kérdés is: túlkonszolidálták-e a bankot vagy sem?
Bogár Zsolt
