n "A Balaton mindenkié!" A szocializmusban fogant szlogenhez több kormányhatározat is társult, a legjelentõsebb az 1969-es keltezésû. Ez korlátlanul engedélyezte a Balaton-parti településeken üdülõ- és nyaralóépületek számára a telkek parcellázását. Rövid idõ alatt el is fogytak a parcellázható (és fõleg közmûvel, úthálózattal ellátott) telkek. Partfeltöltés - hangzott a varázsszó, de az így nyert terület nagyságát sem lehetett a végtelenségig növelni. Volt e koncepcióban még egy súlyos hiba: a Balatont mint ökológiai rendszert teljesen figyelmen kívül hagyta. Márpedig a tó egyre kevésbé bírta a terhelést. A nádasok csökkenése miatt a halak természetes ívóhelyek nélkül maradtak, számuk a megfelelõ szaporulat hiányában drasztikusan csökkenni kezdett, amire rásegített a rengeteg horgászkodó turista is. Ne feledkezzünk meg a rabsicokról (haltolvajokról) sem, akik valóságos iparággá fejlesztették tevékenységüket. Statisztikailag igazolható: nemcsak a BH Rt. miatt apadt a halállomány, még ha sokaknak kényelmesebb is ezt állítani. Például a Fidesz zöldtagozata elnökének: Medgyesy Balázs október 28-i, a BH Rt.-rõl tartott sajtótájékoztatóján a horgászok kisemmizésérõl, a tó ökológiai rendszerének megbontásáról, ingatlanspekulánsok feltûnésérõl beszélt.
Letelepedés
A BH Rt. (illetve jogelõdei) 1899-tõl - kisebb-nagyobb (zömében a társulási formát érintõ) átalakításokkal - mûködik. Tevékenységét a kezdettõl piaci alapon végzi. A halpótlás viszont súlyos milliókkal terhelte volna a gazdálkodását. Mindemellett a tóban található fajok értékesítésébõl sem származott jelentõs profitja; ezért gondolkozott környezetidegen halfajok honosításán. Így jött a sokat szidott angolna (elõször 1961-ben), amellyel az átlagos balatoni turista a tó felszínén lebegve, bottá merevedett állapotában találkozott. A német fogyasztó pedig konzerv formájában a boltok polcain. Népszerû és kelendõ termék volt arrafelé; ha a konzervek dobozain szerepelt az "Original von Plattensee" felirat, hajlandók voltak mé-lyen a zsebükbe nyúlni (az olaszok ugyancsak). A 90-es években a nyereségesen gazdálkodó cég árbevételeinek olykor 80 százalékát produkálta az angolnaértékesítés.
Ugyanakkor ez volt a banánhéj, amelyen úgy elcsúszott a halászati társaság, hogy azóta sem tudott felállni. Az 1991-es, majd 1995-ös tömeges angolnapusztulás csak még jobban betett. 1991-ben az volt a kérdés, hogy egy fonalféreg vagy a szúnyogpermet idegmérge ritkította-e az állományt. Amennyiben fonalféreg (amit kimutattak a döglött halakból), akkor a halászok a felelõsek, mivel eleve fertõzött példányokat tettek a vízbe. Ha viszont az idegméreg (amit csak feltételeztek, fura módon senki nem akarta ebbõl a szempontból is vizsgálni a tetemeket), akkor a permetezést végzõ cég. E kérdés azóta is eldöntetlen, ám elgondolkodtató, hogy az 1995-ös újabb angolnavész okozójául egyértelmûen az idegmérget jelölték meg.
Az elsõ pusztulás után határozatban tiltották meg a további angolnatelepítéseket: a társaság profitot termelõ dicsõ napjai meg voltak számlálva. Az újjáalakult Balatoni Halászati Rt.-t, amely az ÁPV Rt. tulajdona volt, Gönczi János, a halászatban évtizedes tapasztalatokkal rendelkezõ szakember, kutató vezette. Nem volt könnyû dolga: a bevételi oldal folyamatosan apadt, miközben az angolnapusztulás miatt a halászati társaságtól követelni kezdték, hogy vegye ki a tóból a mesterségesen beletett halakat (angolna, busa), és állítsa vissza a tó természetes faunáját. No meg azt is, hogy a horgászat lehetõségeinek bõvítésével mindenekelõtt a balatoni turizmus fellendítését tartsa szem elõtt. Csakhogy a hangzatos, részben kétségkívül jogos ötletek financiális vetületérõl mindenki megfeledkezett. És az rt. mérlege szép lassan mínuszossá vált.
Csomagolás
Az ÁPV Rt. egy ideig tûrte az 1997 óta folyamatosan duzzadó adósságállományt. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériummal (KVM) karöltve közel 100 millió forint erejéig beszállt a 30 éve Kínából érkezett busakontingens felszámolásának a kísérletébe is (a busákról lásd A Balaton tehenei címû keretes írásunkat). A fõ fegyver két Finnországból importált, "különlegesen kiképzett busafogó" hajó lett, melyek a cetek méretével vetekedõ halak kifogására teljesen alkalmatlannak bizonyultak. A tévedés nettó 60 millió forintba került, ami a 2002-re 430 milliót suroló adósságállomány és az éves szinten további 200 milliós mûködési veszteség mellett luxusnak számít.
A privatizációs szervezet idõvel besokallt, és azt javasolta, hogy az rt.-bõl legyen közhasznú társaság (kht.): vagyis ha az állam valóban fontosnak tartja a Balaton környezetvédelmi és turisztikai szempontjait, és azokhoz igazodó (e formában veszteséges) Balatoni Halászati Rt.-t akar, akkor fizesse minisztériumi büdzsébõl, s a finanszírozáshoz teremtse meg a szükséges társulási forma (kht.) alapjait. A változás elsõ jeleként Gönczi János csomagolt, Vojtkó Pál pedig átpakolt általános vezérigazgató-helyettesi szobájából a vezérigazgatóiba. Mindenekelõtt azon tapasztalatait hozta, melyeket korábban az ÁPV Rt. privatizációs és vagyonkezelõi munkakörében szerzett. A kht. alapítása ugyanis csak az érem egyik oldala volt, a másik egy 800 milliós árbevételt megcélzó privatizációs folyamat. A társaság a pénzügyi reorganizációt a kiterjedt tógazdasági egységek értékesítésével próbálta elérni. Az ÁPV Rt. így akart a pénzéhez jutni, mivel - mint utóbb kiderült - csak kölcsönnek gondolta a busák lehalászásához nyújtott milliókat (beszélnek még egyéb jelentõs "mûködési típusú juttatásról" is).
A vezetõváltás idõszakában jártam a BH Rt.-nél, érdekes volt megfigyelni, hogy Vojtkó személyében az ott dolgozók valósággal a Messiást látták. Félhivatalosan nem is csak vezérigazgató volt õ: válságmenedzsernek hívták, aki képes kivezetni a céget az egyre mélyülõ válságból. Ötletei valóban voltak, néha meghökkentõek: a cég palettáját például kacsakeltetéssel bõvítette, de a piac nem vette komolyan e törekvést. A tógazdaságok eladásából viszont futotta rá; a privatizációs tehermentesítõ szerelvény valósággal száguldott, letarolta a nagyatádi és a buzsáki halgazdaságot. Az útvonalterv készen volt, aztán mégis mellékvágányra állították, de a pénzszállítókban így is mintegy félmilliárd forint érkezett a halászati társasághoz.
A privatizációellenes lobbi gyorsan beindult, s hamar gyõzedelmeskedett. A Balatoni Szövetség és az érdekeltsége alá tartozó önkormányzatok kijelentették: tulajdonlást akarnak, de facto pénzt tennének a társaságba, hogy cserébe a részvények egy részét megszerezzék. Ennek érdekében igazítani kellett a koncepción: a kormány 2003. novemberi, a BH Rt.-t érintõ határozatában a 2004. január 1-jétõl elvileg mûködõ új társulási formáról megfeledkezett. Vojtkó Pál a korábban nagy lehetõségként emlegetett kht.-ról ezután múlt idõben beszélt. Indoklása szerint azért vált köddé a közel egy évig dédelgetett koncepció, mert így jelentõs EU-pénzektõl estek volna el, hiszen a kht.-k nem részesülhetnek e forrásokból. Az egyszerûbb indok soha nem hangzott el: a minisztériumok büdzséjébõl nem kívánnak erre áldozni. A környezetvédelmi tárca megkapta ugyan a tulajdonosi jogokat, így felügyelhette, hogy a kormányhatározatban foglaltak szerint mûködik-e a cég, de az ahhoz szükséges fedezet megteremtését már zokszó nélkül háríthatja az rt.-re, mondván, termelje ki, pályázzon, álljon meg a saját lábán. Az önkormányzatok majd segítenek, ha akarnak.
Áruba bocsátás
A válságmenedzselés és Vojtkó Pál megbukott (vagy inkább megbuktatták), az elnök-vezérigazgatói székbe Kiss György Károly került. Kiss okleveles agrármérnök, szakközgazdász, politológus, és dolgozott már a Budapesti Agrárkamara ügyvezetõjeként, valamint az ÁPV Rt. menedzsereként is. Ért a stratégiai tervkészítéshez, ezzel (is) foglalkozó cégét legalábbis sikeresen vezette.
Az új elnök-vezérigazgatóval augusztus végén találkoztam, addigra már elkészült a cég hároméves stratégiája, amit három pontban mutatott be. Elõször is szeretné, ha biztosítanák számukra azoknak a tevékenységeknek a finanszírozását, amelyeket a részvénytársaság valamilyen kormánydöntésre hajt végre (állományszabályozó halászat, leginkább a busa lehalászása; halõrzés; az õshonos halfauna fenntartása, visszaállítása), és egyébként magántársaságként nem végezne. Másodszor az ÁPV Rt. által nyújtott és a tulajdonosváltásnál el nem engedett mûködési típusú kölcsönnek a rendezését tartaná fontosnak. Javaslata szerint tõkésíteni kellene a kölcsönt, azaz kerüljön sor a magyar jogszabályi keretek értelmében lehetséges hitel-tõke konverzióra. Harmadszor pedig a tóparti önkormányzatoknak teremtené meg a tulajdonlás lehetõségét (tõkeemelés formájában); 49 százaléknyi részvénypakettet bocsáthatnának önkormányzati tulajdonba, ami 550 millió forint pluszforrást jelenthet a társaságnak.
Érdekes fölvetés: az ÁPV Rt. nem engedte el a kölcsönt (vagyis vissza akarja kapni), ha viszont kölcsön-tõke konverziót hajt végre, ismét részvényes lesz, azaz befagyasztja a pénzét a társaságba. A halászati cég közgyûlése úgy döntött, hogy az önkormányzati tulajdonlásból származó források a horgászat lehetõségeinek fejlesztésére fordíthatók, ezzel tehát az ÁPV Rt. nem jutna elõrébb. A privatizációs szervezet tõkeemelésének egyetlen célja lehet: az alaptõke emelése, hogy így az önkormányzatok számára fölajánlandó 49 százalék is többet érjen.
Az önkormányzatok azonban forráshiányosak, mondhatni, csak a szájuk volt nagy; amint konkrétumokra kerülne sor, haboznának. Csak Bóka István (Fidesz), a Balatoni Szövetség elnöke, Balatonfüred polgármestere nem töpreng, de egy olyan viszonylag magas költségvetésû városnak, mint Füred, nem okoz gondot pár millió elkülönítése. Másrészt Bóka volt a hangadó, hogy nézne az ki, ha õ is visszavonulót fújna. Ha valamennyi tóparti önkormányzat beszállna az emelésbe, akkor egyenként 13 millió forintot kellene perkálniuk. Erre sok önkormányzat képtelen, mindenesetre december 31-ig még tárgyalhatnak. Igaz, többen már most is rebesgetik: inkább a Balatoni Hajózási Rt.-ben (amelyet hasonló szisztéma szerint árusítottak ki) erõsítenék pozícióikat, mint hogy úgy szálljanak be a halászatba, hogy részvényesi jelenlétük alig lesz érzékelhetõ.
Haszon
Kiss György Károly a közhasznú feladatok állami finanszírozása miatt derûlátó, igaz a KVM mindeddig csak a busák lehalászásához nyújtott jelentõsebb támogatást; egy már aláírt szerzõdés értelmében a tárca további három évre garantálja az állami támogatást az állomány ritkítására. A többi közhasznú feladatra azonban még nem kapott támogatást az rt. Valószínûleg nem is fog.
Ha a BH Rt. teljesen közhasznú lesz, a piacon alig lesz jelen, s a tó egyfajta horgászparadicsommá alakítását tartaná elsõrendû feladatának. Folyamatosan növeli a tóba tett nemes halak számát (idén 300, jövõre 350 tonna pontyot helyeznek a Balatonba). 500 stég és további csónakkikötõk létesítése is tervben van; elképzeléseik szerint a strandok a fürdési szezonon kívül a pecások szolgálatára állnának; lennének büfék, megoldanák a halfõzést, esetleg a halfeldolgozást is. Mindezekhez az önkormányzatok együttmûködése, de leginkább a pénze kellene. A kérdés csak az, hogy az rt. - miután részint õt magát, részint a tavat, amelybõl él, többé-kevésbé taccsra tették a mindenféle jó szándékú környezetvédelmi, minisztériumi, önkormányzati koncepciók - kell-e még valakinek.
Haulis Zoltán
A Balaton tehenei
A busa az angolnához hasonlóan idegen halfaj a Balatonban. 1973 és 1983 között telepítették a tóba (289,4 tonnát). Hogy e növényevõ halak a Balatonba valók-e, azt már a kezdet kezdetén is vitatták. A végsõ szót a Balatoni Vízvédelmi Bizottság mondta ki: vízvédelmi okokra hivatkoztak, hogy ti. a busa elsõdleges táplálékai a víz minõségét rontó parányi maradványok, algák. A telepítés után az algák mennyisége nem csökkent, sõt emelkedett. A busák azokat az "algafaló planktonokat" kezdték el fogyasztani, amelyeknek a természetes víztisztításban van szerepük. E probléma már a telepítés utáni elsõ években jelentkezett.
A balatoni busák együttes tömegét manapság 6-12 ezer tonnára teszik. Az elmúlt húsz évben mintegy 2000 tonnát halásztak le, az egy év alatt kifogott legnagyobb mennyiség 270 tonna volt. Vagyis az állomány szinten tartása sem sikerült, mivel 300-500 tonna közé teszik a halfaj éves tömegnövekedési ütemét. Az egyedek tömege becslések szerint 20-60 kilogramm között mozog, hosszúságuk meghaladhatja az 1-1,5 métert is; innen ered a Balaton tehenei elnevezés. A legmegdöbbentõbb azonban az életkoruk (20, sõt 30 éven is túl lehet). Félõ, hogy miután egyidõsek, csordában járnak, s nagyjából egyszerre is pusztulnak el. Ökológiai szempontból ez veszélyesebb, mint az angolnapusztulás: miután a busa bõre nem olyan erõs, mint az angolnáé, egy idõ után "szétfolyhat" a tó felületén. A halászati és környezetvédelmi szakemberek azt mondják, nem tudják megsaccolni a busák élettartamát. De lehet, hogy csak nem merik közölni. Egy biztos: a busa sem él örökké.
