Magyar Narancs: Önnek régi elképzelése, hogy megnyissa a várost a Duna felé. Ez a szándék jelenik meg a közép- és hosszú távú városfejlesztési programokban és a kulturálisfőváros-pályázatra beadott anyagban is. Mennyire tükrözik az elmúlt években meglódult fejlesztések a fővárosi elképzeléseket?
Schneller István: Amikor 1991-ben idekerültem, Demszky Gábor kérésére készítettem egy tanulmányt A város térszerkezeti fejlesz-tése címmel. Leírtam: az a legfontosabb, hogy Budapest belvárosát északi és déli irányban széthúzzuk a folyó mentén, és ráfordítsuk a várost a Dunára. Minden fejlesztést támogattunk, amely ebbe a koncepcióba illeszkedett, például a Graphisoft-parkot, az Infoparkot, tulajdonképpen a Millenniumi Városközpontot és az észak-csepeli beruházást is. Ezek a dolgok nagy vonalakban rendben lennének, a város területfelhasználása a Duna felé fordult. A problémák általában lokálisak.
MN: Melyek azok a beruházások, amelyekkel elégedetlen?
SI: A Hajógyári-szigetet például nem így képzeltük, kissé túl lesz építve. Úgy kezdődött, hogy jött egy befektető, és elmondta: a világ legnagyobb kaszinója lesz itt, légtornászok repkednek a levegőben, és Japánból hozzák repülőgéppel az embereket. Ez azért jó, mert a vendégek itt mindent megkapnak, nem kell kimenniük a szigetről. Nekem más a hozzáállásom. Szerintem Budapest a hagyományos városjellege miatt vonzó. Az emberek azért szeretnek idejönni konferenciázni, mert megtalálják azt, amit egy ilyen konferenciagyárban nem. Budapestnek valóban kell egy nagy konferencia-központ, de ha a város beszáll egy ilyen fejlesztésbe, akkor nekünk kell megmondani, hogy hol legyen. Ha Budapest meg akarja nevezni a helyszínt, akkor a Millenniumi Városközpont a legésszerűbb.
A Hajógyári-sziget beruházója a múlt héten végül aláírta azt a településfejlesztési keretszerződést, amellyel rá tudjuk kényszeríteni a közlekedést javító fejlesztéseket. Ezek neki nem feltétlenül szükségesek, de nélkülük nem működne a beruházás. Így a közgyűlés is elfogadta a kerületi szabályozást. Igazából ezeket a vállalásokat nem elég óhaj-sóhaj szinten leírni, mert az a tapasztalat, hogy az ígéretek kicsorbulhatnak. Időközben viszont sikerült olyan garanciális elemeket találni, amelyek elhárítják ezt a veszélyt.
MN: A területcsere lehetősége is felmerült, hogy a Hadrianus-palota területe ne maradjon a Plaza Centers tulajdonában. Ezt miért vetették el?
SI: Ott történt a legnagyobb hiba, hogy eladták a szigetet. Az állami szervek homályos ügyeit én nem akarom helyrehozni. Ha az állam eladott egy állami kézből ki nem adható műemléket, amelyet egy opciós szerződés értelmében öt éven belül visszavásárolhat, az törvénytelen. Röhej, hogy eladom az állami tulajdont, beszedem a bevételt, és a következő kormányra vagy másik közhatalomra hárítom át a visszavásárlását. Az a legszomorúbb az egészben, hogy Budapesten ez volt a legszebb barnamezős beruházás. Tíz évig óvatos rehabilitáció zajlott itt, ezt kellett volna folytatni. Miután a sziget nagy része átkerült magánkézbe, lavinaszerűen megindult minden, a beruházó ott áll "korbáccsal" a szabályozási terv készítői mögött.
MN: Haladjunk északról dél felé. Mi történt a Római-parton?
SI: A Római-part árterület. Árterületen nem szabad építkezni, csak vízgazdálkodással és vízi sporttal kapcsolatos létesítmények épülhetnek. De milyen a magyar meg a hatóság? Ott láthatóan lakóparkszerű létesítmények vannak, a földszinten csónakházakkal, és üdülőként árulják őket. Az önkormányzat azzal takarózik, hogy üdülőre adták be az építésiengedély-kérelmet.
MN: Az óbudai gázgyár területére három párhuzamos elképzelés is volt. Most melyik tűnik befutónak?
SI: A főváros éppen készítteti a gázgyár fejlesztési programját. Volt egy alternatíva "magyar szilíciumvölgyre", de szerintem nem értelmes dolog a Római mellett monofunkcionális infoparkot csinálni. A múzeumi negyedet a kulturális minisztérium erőltette, de soha egy fillért nem adott hozzá. A műszaki múzeum odaköltöztetése volt az egyetlen értelmes gondolat. Iga-zából egy tisztán kulturális intézményt nagyon nehéz lenne eltartani. A földben beláthatatlan mennyiségű szennyeződés van. Végül a vegyes, kulturális, közösségi funkciók mellett döntöttünk. Így is többesélyes a kimenetele, hiszen ha a kulturális funkciókra nem lesz finanszírozó, a fejlesztési társaság önálló életre kelhet.
MN: Menjünk át a pesti oldalra. Sorban készülnek az új lakónegyedek a Népszigettől egészen az Árpád hídi tornyokig.
SI: Az Autóker csinálja a Foka-öbölben a Marina Partot, ott egyetlen szabályosan megépített ház sincs. Utólag erőlködnek azon, hogy szabályossá tegyék; 18-21 méter magas házakat lehetne odaépíteni, de ők "ohne zsenir" felhúzták a 32 méteres épületeket. Persze asszisztált hozzá a kerület, és itt is megtalálták azokat az építészeket, akik hajlandók voltak megtervezni. A Marina Parttal ezenkívül nem lenne baj, de nem egy budapesti karakter, lehetne a bolgár tengerparton is. A mögötte levő területen viszont baj lesz, mert onnan már nincs kilátás.
Nehezen találjuk azokat a technikákat, amelyekkel a távlatos elképzelések megvalósíthatóak. Amikor a közhatalom ennyire gyenge, és mindent elkótyavetyél, akkor nagyon nehéz tudatos városfejlesztést művelni. A Fokánál azt mondtam, hogy csak akkor támogatom, ha közintézmények számára leadnak terü-leteket. Ez egy 10 000 lakosú városrész lesz. Egy ekkora városban van templom, iskolák, könyvtárak, parkok. A jelenlegi fejlesztők legfeljebb fitneszközpontot, fodrászüzletet csinálnak. A jövőre gondolva abszurd helyzet, hogy ilyen funkciótlan, steril negyedek alakulnak ki, ugyanúgy, mint a szocializmusban. A modern várostervezés alapfokú egységei lehet, hogy kimentek a divatból, de nonszensz, hogy kizárólag lakással bombázzák meg a Duna-partot, mert éppen lakáshitel van. Igen, forduljon a város a Dunára, de még nincs meg az Aquincumi híd, az 5-ös metró - késésben vannak azok a beruházások, amelyek a működtetéshez kellenének. Ezért próbáljuk a befektetőkre pakolni az infrastrukturális kapcsolatok kiépítését. Erőszakos és középszerű beruházás a két Árpád hídi toronyház is. Azokat egy 1992-es rendezési terv tette lehetővé, és a magasháztörvény, amely tiltja a belvárosban a toronyházakat. Budapest legfontosabb arculata alakul ott, de mi hiába küzdöttünk a kerülettel egy városépítészeti tervpályázatért.
MN: Az új lakóterületeknél milyen összetételű lakosságra lehet számítani? Szokták mondani, hogy ezek az új lakónegyedek visszafoghatják, sőt visszafordíthatják a kiköltözést az agglomerációba.
SI: Jó lenne, ha releváns kutatások állnának rendelkezésre. Hogy mennyire befektetési célok vagy mennyire valós igények mozgatják ezeket a fejlesztéseket, nem lehet pontosan tudni. Sokszor a lakások is rosszabbak, mint a szocializmusban. Az a baj, hogy nincs lehetőségünk, hogy rákényszerítsük a magántulajdonosokra a pályázatot. Milyen alapon kényszerítsek rá egy magánembert tervpályázat lebonyolítására és arra, hogy csak a nyertessel terveztethet?!
MN: Lehetne a dunai sáv védelme egy ok.
SI: Gondolkodtam már ezen. Azon is, hogy például minden 30 méter fölötti épületnél elő kell írni a pályázatot. Azt is szeretném, hogy a készülő városépítési szabályzatban kimondjuk: a Nagykörúton belül bontani nem lehet, ki-véve, ha országos nyilvános terv-pályázat bizonyítja be, hogy jobb ház épül a régi helyére.
MN: A tervpályázat azért sem a nyertes pályázó szerződtetésére, sem a minőségre nem garancia.
SI: A legjobb szándék is megölhető. A Népszabadság-székház helyére készült egy terv egy elég jó építésztől. Már lebontották a házat, amikor felhívott, hogy visszaadta a munkát, mert olyat kértek, amit nem tudott felvállalni. Aztán átvette más. Meg lehetne írni a város rendszerváltás utáni történetét néhány tömegtermelő építész munkássága alapján.
MN: Milyen eszközei vannak a főépítésznek arra, hogy a minőségi építészet felé kormányozza a folyamat szereplőit?
SI: Az a baj, hogy gyengék az eszközök. Az egyik a tervtanács, amelynek az ajánlását nem kötelező figyelembe venni, a másik a szabályozás. A minőséget nem lehet hivatalból irányítani. De amennyire lehetne is, az hatósági értelemben a kerületekhez van rendelve. Én csak városrendezési szabályozókkal tudok dolgozni, azokkal pedig önmagában nem lehet minőségi épületeket elérni.
MN: Menjünk délebbre. A SZOT-ról mit gondol?
SI: Ott a kerület és az Örökségvédelmi Hivatal volt sáros. A be-ruházó hozott egy szabályozást a tervtanácsra, amit kidobtunk, ennek ellenére a kerület jóváhagyta. Azt mondták, azért kell oda ilyen magas ház, mert annyi tulajdonosa volt, hogy mire megszerezték, csak így éri meg. Igazi balkáni posztmodern ház terve volt. Annyit sikerült elérni, hogy az épület tervét megpályáztassák.
MN: És a déli partrészeken mi a helyzet?
SI: Azok közé tartoztam, akik örültek, hogy a Nemzeti Színház oda épül, csak annak a tragédiának nem örültem, amely megépült. Az egyetemváros is rendben lenne, ha nem lenne ilyen középszerű. A Kopaszi-gát lényegében aszerint halad, ahogy magam is gondoltam. Az utolsó tervezői munkám volt a lágymányosi iparterület rehabilitációs terve. És pontosan azt rajzoltuk akkor, ami most történik, hogy át fog alakulni a Fehérvári út és a Duna közti terület, eltűnik az ipar, lakóövezet lesz. Az előző önkormányzat idején az egész Kopaszi-gát az erőmű kivételével közpark volt. Majd jöttek, és azt mondták, hogy az északi part és a híd közötti területet nyilvánítsuk építési területnek, mert ennek a hasznából lehet a parkot megcsinálni. Ez alapján elkészült a szabályozás, de közben megvette az Öböl Kft. A buli álta-lában ott van, hogy megcsinálok egy szabályozást, eladom a közvagyont, és akkor elkezdődik, hogy nem éri meg a projekt, legyen mégis nagyobb a szintterületi mutató, legyenek magasházak. Igazából nem lenne vele baj. Inkább az a probléma, hogy az önkormányzatnál feltehetően vagyonvesztés történik, de ez nem az én dolgom. Van egy extraprofit, azon vagyok, hogy ezt behajtsam infrastruktúrában, de ez nem mindig sikerül.
MN: Min múlik ez az egész? Ezek szerint a legtöbb fejlesztés mikroszinten megbukik.
SI: Nem bukik meg, ez a mai magyar társadalom tükre. Az épített környezet leképezi azt a társadalmi közeget, amelyben élünk. Ha megállok az egyetemvárosban és átnézek a millenniumi városrészre, akkor azt mondom, ennek az arculata híven tükrözi az elmúlt 16 évet. Az összes önkényeskedést, pitiánerséget, áskálódást, ugyanakkor a jóakaratot, lendületet, szándékot is. Nem lehet kibújni a bőrünkből, ilyenek vagyunk. Finta József írogatja, hogy a város nem engedi ezt meg azt. Az alkotás nem azon múlik. Progresszív építészetet lehet 30 méter alatt is csinálni, és mégsem születnek progresszív épületek. Azért sem, mert a közhatalom, a főváros egyetlen nagy, új épületet építtetett az elmúlt években, a levéltárat. Az összes többi rekonstrukció vagy bővítés volt. Abból nem lehet csodát csinálni, hogy a Fazekas gimnáziumhoz hozzáépítünk egy tornacsarnokot.
MN: Szerintem nem a csodára várunk, de jobb minőségre mindenképp.
SI: Építészeti csoda nem történt, a magánbefektetőtől nem is lehet elvárni, hogy megcsinálja a bilbaói Guggenheim Múzeumot, de igen sok minőségi épület jött létre.
MN: Legalább egyszer-egyszer meghívhatnának egy jó külföldi építészt is.
SI: Sztárépítészektől semmi sem lesz jobb. A minőséget ki kell izzadni. Ha átrepül fölöttünk a Jean Nouvel és kétszer megáll, annak semmi értelme.
MN: Egeraat Dózsa György úti ING-székháza mégiscsak jó, hogy megépült. Elbír a város egy-két ilyet.
SI: Szeretjük, mert extravagáns. Én is támogattam, de szellemi értelemben képmutatónak tartom. Mert úgy néz ki, mint egy múzeum, pedig bérirodaház.
MN: Az egész eklektikus Budapest képmutató, nem?
SI: Nem egészen. Az eklektika korában a városszövet egységes volt. Nem lehet minden irodaház egy jel, jelek kakofóniájában élnénk. Ebben lehet, hogy konzervatív vagyok. Szimbolikus épületnek közösségi épületnek kellene lennie. A Nemzeti Színházzal elszállt egy lehetőség, egy tragédia az épület színvonala. Kívülről a Művészetek Palotája lehetne jobb, de a hangversenyterem világszínvonalon is megállja a helyét.
MN: Sokan úgy látják, hogy az egyik fő probléma a kétszintű önkormányzati törvény. (Budapesten fővárosi önkormányzat és tőle független kerületi önkormányzatok vannak.) Mit gondol erről?
SI: Ebben nem vagyok biztos. A legnagyobb akadály Magyarország tudati állapota, az az iszonyatos korrupció, ami itt van. Kecskeméten nincsenek kerületek, mégis megépítették a Malom Centert. Minden önkormányzati rendszerrel meg lehet tanulni élni. A baj ott kezdődött, hogy szétzúzták az építésügy intézményi struktúráját: 1987-ben megszűnt az építészeti és városfejlesztési minisztérium. Dobálták az építésügyet, először a közlekedési, aztán a környezetvédelmi, majd a mezőgazdasági minisztériumhoz, végül a Belügyminisztériumtól került az Országos Lakás- és Építésügyi Hivatalhoz, ami azért szerencsétlen, mert nincs minisztériumi szintű képviselete. Nincs magas szintű építészeti irányításpolitika. Nem mintha attól döglene a légy, de ez mutatja, hogy ki mennyire veszi komolyan az építésügyet. Az eredeti tőkefelhalmozás idejében a káosz a politikusok egy részének is igénye volt. A városfejlesztésre úgy tekintettek, mint ami korlátozza az érdekérvényesítési lehetőségeiket. Egy polgármester egyszer azt mondta, hogy az építészek olyanok, mint az ávó. Akadékoskodnak a főépítészek, miközben ő már rég levajazta, hogy eladja a telket, és vissza-folyatja a pénzt a pártja választási kampányába.
MN: Akkor mégis hibádzik valami a kétszintű rendszerrel.
SI: Korruptnak lenni egy szinten is lehet. Lokálisan olyan érdekek épülnek ki, amelyeket aztán nem lehet egy átfogó szemléletre kényszeríteni. Végső soron politikusok döntenek városfejlesztési kérdésekben. Az önkormányzatok ke-zéből egy országos építésügyi hivatal vagy közmunkatanács kezébe kellene adni az építéshatósági munkát.
MN: Az nem korrumpálódna?
SI: Sajnos korrupció magasabb szinten is lehetséges. Kellenek ellenőrző fórumok. Többszintes kontroll nincs, egyedül a műemlékvédelem emelhet vétójogot esztétikai kifogások alapján, de az sem mindig sikerül.
MN: A fővárosi szándékok érvényesítéséhez végül is milyen eszközök vannak?
SI: Modelleztük a német rendszert. Például Berlinben a kerület hagyja jóvá a szabályozást, a főváros pedig magához vonhat bizonyos dolgokat. Budapesten is a főváros egyetértési joga szükséges bizonyos területek fejlesztéséhez. Szűkölve, de a fejlesztők megpróbálják odaigazítani az elképzelé-seiket. A nem kiemelt területeknél a fővárosi tervtanács csak véleményezi a terveket.
MN: Figyelembe veszik a tervtanács ajánlását, vagy sem?
SI: Ha erős politikai vagy gazdasági érdek van egy beruházás mögött, akkor nem veszik figyelembe. De nem tudok általánosítani.
MN: A közép- és hosszú távú városfejlesztési program a főváros játékterét jelölné ki.
SI: A költségvetési tárgyalások nem mindig ebből indulnak ki. Választási szempontok is vannak, pártalkuk. A koncepcióknak nem rendeleti erejük van, csak iránymutatók. Nem mindig áll mögöttük pénz, inkább befolyásolni lehet velük a pénzügyi tervezést.
MN: Mindezek tükrében lehet ma egyáltalán várost fejleszteni?
SI: Meg kell tanulni az igazi magánerős és közhatalmi összefogással történő városfejlesztést. Az itteni public private partnershipet (PPP) csak hungarian PPP-nek hívom, mert nem szól másról, mint hogy a kormányok hogyan tudják kijátszani a költségvetési hiány növekedését - például építtetnek a befektetővel Művészetek Palotáját, és a nyakunkba sózzák a több tízmilliárd forint visszafizetését 25 évig. De hát ezt minden kormány eljátssza. Azokat a kezelési technikákat kell megtanulni, hogy közös célokat szerződéses formában hogyan lehet megvalósíttatni. Jó lenne, ha nem a fejlesztő találná ki a Westendet, hanem a MÁV-nak lenne ingatlanfejlesztési részlege, amely együtt dolgozik a várossal; kidolgozhatnának egy ideálprojektet, amit aztán meghirdetnének a befektetőknek. Ehelyett a MÁV kétségbeesésében elkezdi árulni a barna, leromlott területét. A város megy utána, próbálja visszanyomogatni, hogy ne dudorodjon ki akkorára.
Mindez valahol mégis fedi a szándékainkat, hiszen azt akartuk, hogy átépüljenek a vasúti terek (a Westend szerintem építészetileg jó), kifehéredjenek a barnamezők és meghosszabbodjon a Duna mente - csak nincs saját tőkénk. Nem volna szabad eladnunk a területeket. A Közraktárakat és a gázgyárat nem adjuk el. Egy közhatalom ne gyártson autót, de például egy szigetet se adjon el.
Millenniumi Városközpont: Az ördög a részletekben, 2005. január 13. Leisztinger Lágymányos-projektje: Benn a házban, 2005. szeptember 29. Spenótház: A méreg zöldje, 2005. december 15. Rózsadombi SZOT-üdülő: Mindig magasabbra, 2006. február 16. Hajógyári-sziget: A fejlődés utolér, 2006. március 23.
