Magyar Narancs: Városrésznyi fejlesztésekről hallunk, ám jó részük el sem kezdődött, vagy megrekedt egy kezdetleges állapotban. A Csepel-sziget északi része, a Dunacity (a Soroksári-Duna menti pesti terület) vagy akár a Duna Plaza mögötti területek. Mi az oka ennek?
Beleznay Éva: Ezek a tervek sokkal előbb a nyilvánosság elé kerültek, mint a korábbiak. Sokszor a tulajdonosi változások miatt is lelassul vagy megszakad a folyamat. A Dunacity lényegében már a szabályozás tervezése előtt publikálta a vizuális megvalósulását.
MN: Ezek a tervek nagy volumenű lakás- és irodafejlesztésekről szólnak. Lehet, hogy a város ezt a mennyiséget már nem veszi fel?
BÉ: Az ingatlanpiaci elemzések nem ezt mondják. De itt nem csak a piacról van szó. Mind az északi, mind a déli Duna menti térségnek jelentős infrastrukturális vonzata van. Most, hogy telítődnek ezek a területek, meg kell oldani a megközelítésüket és a kiszolgálásukat: tömegközlekedéssel, humán infrastruktúrával - emiatt tovább tart az egyeztetés is. Ezek a beruházások olyan infrastruktúrát igényelnek, amit a kerületek és a főváros csak hosszabb távon tud biztosítani. A főváros és a fejlesztési piac között együttműködési megállapodás szükséges annak érdekében, hogy a fejlesztés ne lehetetlenítse el egy-egy városrész működését. Ennek eszköze a településrendezési szerződés, aminek a megkötését az építési törvény május óta teszi lehetővé.
MN: A Kopaszi-gátnál esett le a fővárosnak a tantusz?
BÉ: Az építési törvényben esett le. Azt az arányt kell megtalálni, hogy a magán és köz részesedése kiegyensúlyozottabb legyen. A fejlesztőnek megvan a piaci profitja, de a köz nem tud kellő mértékben haladni az infrastruktúra-fejlesztéssel, mert nincs pénze. Az óbudai gázgyár esetében jobb a helyzet, ott a közszféra tulajdonáról van szó, így a közösségi érdekek jobban előtérbe kerülnek. A fejlesztésre alakított zrt.-ben a főváros nem megy 50 százalékos tulajdonrész alá.
MN: Hogyan kezelhetők fővárosi szinten ezek a hatalmas, városrésznyi projektek?
BÉ: Jelenleg a településrendezési szerződésekkel, de szerintem erre a fővárosnak jobb kezelési stratégiát kell kitalálnia, hiszen ez egy korlátozott eszköz. Addig rendben van, ha a belvároson kívüli ipari térségek átalakulnak a Dunára nyitott városi területekké. Ha azonban mindenki érvényesíteni akarja az építési jogait, akkor baj van. Ez olyan, mintha egy bankból mindenki egyszerre akarná kivenni a pénzét. Nem azt szeretnénk, ha nem történne meg ez a városi átalakulás, hanem ha mindenki jól járna vele.
MN: A város ezek szerint belesétált a saját csapdájába?
BÉ: Szerintem nem, csak nem definiálta, hogy mi az a "fejlesztési térség". Ha most megmondja, még nem késő. Ez a magyar várostervezési rendszer hátránya. Városrendezési tervekhez gazdasági számítások nem tartoznak.
MN: Ez a tizennégy év kritikája is?
BÉ: Hatvan év kritikája. Vannak alapértékeink: a város hagyományos eklektikus városszerkezete és építészete. Ennek megőrzése mellett segíteni kell az átalakuló területek fejlődését, de eddig nem sikerült megtalálni azokat az eszközöket, amikkel arányukban is jól sülnek el a dolgok. A szabályozási tervek egyeztetése során a főváros folyamatosan visszautasította a sűrűségnövekedést, és mégis, a tervek elkészültek. Valahol rendet kell tenni. Ha egy fejlesztő elvállalja egy terv elkészíttetését, akkor ne csak a saját érdekeit vegye figyelembe. A fejlesztők részéről is megfogalmazódott a kritika: a város nem tudja, mit akar. Mert amíg mindent akar, addig az nincs. Nem igaz, hogy a főváros nem akarja a Duna-parti területek átalakulását, de ehhez mércét a kerületeknek a keretszabályzaton kívül nem adott. Persze az észak-pesti területen ott a Váci út egy metróvonallal, és még nem dugult be, de ettől még egyértelmű, hogy a jelenleg tervezett fejlesztések túlterhelnék a rendszert.
MN: Akkor tehát mi is a fejlesztési térség definíciója? Mi szerint részesülhet egy fejlesztés kedvező elbírálásban?
BÉ: A közfunkció vagy egy városfejlesztési cél lehet ilyen ok. Persze amint meghatározzuk a mércét, bekerülnek a lábak az ajtórésbe. Például a Kelenföldi pályaudvar- Etele tér térség új intermodális központját nem tudom a jelenlegi szabályozás alapján elképzelni. Ennek a pontosítása közös gondolkodást igényel. Ha mint fejlesztési térséget írjuk le, a MÁV, a BKV, a főváros, a kerület és a magántulajdonosok közösen döntik el, mit akarnak. Ebből megfogalmazódik egy építészeti gondolat, ami a szabályozás alapját jelenti - és nem a szabályozásba próbálják berakni az összes gondolatot, ami túlcsordul rajta.
MN: Szóval a lényeg, hogy a háttérben zajló lobbimunka helyett egy asztal mellett dőljön el egy-egy terület sorsa. Ne egy fejlesztő irányítsa a kerületen keresztül a szabályozást.
BÉ: Transzparenssé és közössé kell tenni a döntéseket. Eddig rendszerint egy egyoldalú igénylistával találkoztunk, amihez kapcsolódott a kerület, a főváros pedig befogadó volt, vagy éppen nem - hiszen a kezdeti stádiumban nem is volt jelen. A fejlesztő sok esetben kihasználta a kommunikációs szakadékokat a közszféra különböző rétegei között. Attól is javulást várok, hogy ebben a ciklusban sok kerületi vezető jutott be a fővárosba, így erősödhet a helyi és fővárosi problémák közti oda-vissza csatolás. Sokszor a kommunikáció hiánya miatt lehetett a fejlesztő a nevető harmadik.
MN: Milyen új eszközökkel lehet a fejlesztőket jó modorra tanítani?
BÉ: A törvény lehetőséget teremt arra, hogy hétévente minden város felülvizsgálja a korábbi döntéseit, és a tapasztalatai alapján módosítsa a szabályrendszert. A Schneller István által kezdeményezett javaslat emiatt is próbálja korrigálni a Budapesti városrendezési és építési keretszabályzat (BVKSZ) azon értékeit, amelyekről bebizonyosodott, hogy tévesek. Ez történik most.
MN: Mikor zárul ez a folyamat?
BÉ: Folyik a szakmai egyeztetés. Ez egy olyan súlyú döntés, ami biztos, hogy március után születik meg, mert a végső egyeztetést egy hosszabb távra választott főépítész végzi.
MN: Gondolom, nem egyedül bennem merült fel az a félelem, hogy a főváros az ideiglenes főépítész regnálása alatt módosítja a szabályozást. Például a magasházak érdekében.
BÉ: Ez fizikailag lehetetlen, ezért a félelem indokolatlan. Rendkívül hosszú egyeztetéssorozat előzi meg a döntést, az én mandátumom pedig csak március elejéig szól.
MN: A BVKSZ módosítása a magasházak és a történeti városrészek eddigi szabályozását is érinti. Mi a lényeg az előbbinél?
BÉ: Véleményem szerint a kérdés nem a BVKSZ körébe tartozik. Ez egy komplex, fővárosi jelentőségű városfejlesztési és -működési kérdés, az ezzel kapcsolatos elvárásokat nem lehet egy olyan normatív, keretjellegű jogszabályban rögzíteni, mint amilyen a BVKSZ, különösképpen úgy nem, hogy az a magasházak megvalósulásában a fővárosnak semmilyen szerepet nem ad. Egy várossziluettet és városi működést jelentősen befolyásoló projekt minőségi kialakításában fontos, hogy a főváros a tervezéstől a megvalósulásig aktív szereplő legyen.
MN: Akkor ez tehát nyitott kérdés maradt. És a belváros esetében?
BÉ: Kiderült, hogy a belváros sűrűségére és terhelhetőségére vonatkozó mutató jócskán túllépi a mostani értékeket. A Nagykörúton belül meg kell állítani a sűrűsödési folyamatokat. A lakásszámra és a szintmagasságra vonatkozó új előírásokkal a régi eklektikus városközponthoz hasonló lakásméretet és lakásstruktúrát szeretnénk elérni, ahelyett, hogy 240-es belmagassággal nyolcemeletes épületek jelenjenek meg ugyanolyan homlokzati magassággal, mint a 4-5 szintes épületek.
MN: A módosítás a belvárosi kerületek szabadságát is csorbítja.
BÉ: Igen, a szabályozás 1997-ben kevés tartalommal töltötte meg a beépíthetőséggel kapcsolatos előírásokat. Például a Nagykörúton belül minden kerület a saját karakterének megfelelően pontosíthatta a sűrűségi mutatókat - ehelyett a legtöbb esetben a szélső értéket vették figyelembe, azaz a lehető legsűrűbb beépítést ösztönözték. A főváros valójában a kerületek által meg nem hozott döntéseket hozza meg most.
MN: Úgy tudom, a régi pesti zsidó negyedről elindult a konzultáció, amiben a polgármester, Hunvald György is partner. Miről szól ez?
BÉ: Tavaly nyáron létrejött egy szakmai testület, amely előkészíti az új szabályozást és a városrehabilitációs programot - a kerületben azóta nem történt olyan építési engedélyezés, ami szembemenne a konzultáción elhangzott döntésekkel. Megállapodtunk, hogy a fővárosi és műemléki tervtanács véleménye kötelező érvényű, és a kerület városrehabilitációja kizárólag az értékőrzés jegyében történhet.
MN: Amióta hivatalban van, hány beszélgetés zajlott az asztalánál?
BÉ: Sok. Főleg azokban a témákban, amelyek városfejlesztési szempontból még nem kellőképpen kidolgozottak, például a 4-es metró városfejlesztési kulcspontjai. Sok mindent elkezdtem - például a közterületek és aluljárók rendezését, a városrehabilitáció korrekcióját, a Duna-revitalizáció előkészítését -, de a végpontok még nem látszanak, csak körvonalazódnak.
MN: A főépítész tehát egyfajta moderátorként működik?
BÉ: Ez a státus tulajdonképpen várospolitikai, városfejlesztési szaktanácsadói, koordinátori szerep. Én ritkán mondok újat. Sok új ötlettel Budapest esetében nem is lehet előállni. Van a Duna. Ez az attrakciója. A lakossághoz kell közelíteni, ezt ezer éve tudjuk. Ehhez közös eszközöket kell találni. A Levegő Munkacsoport és a Fadesa feltehetőleg nem ugyanazt fogja mondani. Mindenkinek megvan a saját szempontrendszere.
MN: Schneller István szerepfelfogásától mennyiben tér el az öné?
BÉ: Schneller nagyobb hangsúlyt fektetett a meglévő eszközök felügyeletére, hatékony alkalmazására. Én abban hiszek, hogy ezek az eszközök nem írják le tökéletesen a várospolitikai döntéseket. Ez az építészeti szakpolitikai döntések hagyományos eszköze, de csak az egyik lehetséges eszköze.
MN: Ez lenne a Demszky Gábor által a nyári interjúnkban felvetett proaktivitás, amit az új főépítésztől elvár?
BÉ: Ez, és a kommunikációban sem követő, hanem megelőző viselkedést vár. Ha egy fejlesztő megjelenik egy olyan gondolattal, ami nem illik a jelenlegi szabályozásba, mondjuk bevásárlóközpontot akar, akkor a város tudjon alternatívákat ajánlani. Ha nem kap kellő iránymutatást, megveszi az olcsó telket, végrehajtja a fejlesztést, és ezzel esetleg ellehetetleníti a fővárosi célokat. Ennek megváltoztatásában nagy szerepe van a főépítésznek, de a főpolgármester mellett működő stratégiai csoportnak is.
MN: Az utóbbi időben egyre több volt a tervpályázat. Folytatódik ez a tendencia?
BÉ: Igen, van, ami már az ablakban van. A városháza, az említett kelenföldi térség, bár ott a döntés még nem született meg. A Corvin sétányon a Semmelweis Egyetemhez kapcsolódó innovációs inkubátorközpontot szeretnénk egy nyílt tervpályázattal, és itt a kormányzati negyed is. Szeretnénk a nagyobb aluljárókra is kiírni néhány pályázatot.
MN: Csorbítja az érdemeket, hogy a közraktáraknál a főváros mellőzte a tervpályázatot. Ez a három kiemelt projekt egyike, amellyel a 2010 pályázat és az önkormányzati választások idején Demszky kampányolt. Jogos az elvárás, hogy ne a magyar piacon megszokott módszerekkel, hanem a közberuházásnak járó transzparens feltételek között valósuljon meg.
BÉ: Amikor a közraktárak előkészítése folyt, két opció közül döntött a bizottság. Az egyik a terv- és külön közbeszerzési pályázat volt. Másik a közbeszerzési pályázaton belül az építészeti minőség kikötése volt, ami nem szokott szerepelni az értékelő rendszerben. A két változat közül a tervpályázat nélküli megoldást javasolta a testület, annak reményében, hogy minél hamarabb meg tudjon valósulni.
MN: Hogyan tud nemet mondani, amikor ideiglenes főépítész, és pályázik is a főépítészi posztra?
BÉ: Igazából nem nemet mondok, hanem megpróbálok beszélgetni. Rossz a kérdés, nem kell nemet mondani. Szerintem mindenkinek tudok jobbat ajánlani, ami neki és a köznek is jobb. Én szakmai szerepet látok magamnak, és ami nem a szakma, az számomra nincs. Ezek olyan zörejek, amikre nem kell odafigyelni.
