"Ugyan, sehol, páran vagyunk és kész" - legyint kérdésünkre Tamás Gáspár Miklós, a marxistává lett filozófus-publicista. A pártpolitikát tekintve kétségtelenül igaza van: az MSZP- és Fidesz-barát szárnyra szétszakadt Munkáspárt súlyos vereséget szenvedett a tavaly áprilisi országgyűlési választásokon, a Thürmer Gyula vezette Kommunista Munkáspárt és a Vajnai Attila-féle Munkáspárt 2006 együttesen sem érte el az állami támogatásra jogosító egy százalékot, ami felettébb szükséges lenne a további pártszerű léthez. Mindössze néhány tízezer, a Kádár-rendszerre nosztalgiával tekintő, de életkorából adódóan fogyatkozó létszámú ókommunista áll mögöttük. A rendszerváltás óta nem termelődött ki az utánpótlás, annak ellenére sem, hogy a kritikai baloldalnak éppen az antitézis piaci társadalommal szemben lehetne mondanivalója. A tavaly nyáron még sokak által prognosztizált nagyszabású szakszervezeti tiltakozó megmozdulások is elmaradtak. Ennek okai között szokás megemlíteni a magyar szakszervezetek gyengeségét, szervezőerejüknek az utóbbi másfél (és az előtte lévő négy) évtizedben történt lepusztulását, illetve azt, hogy a szakszervezeti vezérek között egy sem akadt, aki az őszi szélsőjobb zavargások közepette hajlandónak mutatkozott volna utcára vinni maradék tagságát.
A megszorítások elleni társadalmi tiltakozás jelei egyelőre alig-alig látszanak, inkább csak a kormánypártokat - azok politikájától függetlenül - amúgy is elutasító jobboldali hívek demonstráltak nyilvánosan. Az MSZP támogatottsága hiába zuhant drasztikusan (szavazói elfordultak a politikától), baloldali aktivizálódás jelei azóta sem mutatkoznak. Pedig - minden taktikai elképzeléstől függetlenül - abban kétségtelenül konszenzus van az MSZP-től balra, hogy a nagyobbik kormánypárt a neoliberális gazdasági trendnek megfelelő, tehát nem egyenlősítő-szocialista gazdaságpolitikát folytat. Ezt még Sólyom László köztársasági elnök is észrevételezte egy decemberi interjújában, amikor identitásválsággal küzdőnek minősítette a baloldali szavazókat. Az államfő véleménye összecsengett a tőle alapjaiban eltérő nézeteket valló TGM-ével, aki következetesen kényszerszocialistának titulálja az MSZP-t támogatók nagy többségét. Szalai Erzsébet szociológus a Narancsnak nyilatkozva
a magyarországi baloldal nemlétének okai
közül első helyre éppen a magát szocialistának nevező rendszer négy évtizedes magyarországi létét teszi, továbbá azt, hogy - globális és helyi szociokulturális okok miatt - a munkásosztály nem szerveződik osztállyá, s hogy a neoliberális gazdasági trendhez igazodó MSZP a fiatalok körében lejáratta a baloldali jelzőt. Kiss Viktor marxista politológus az ellenállásnak a Bokros-csomag idején még tapasztalthoz (miniszteri lemondások, diáktüntetések) képest is feltűnő hiányát azzal magyarázza, hogy a megszorításokat kísérő mobilizációs ígéretek egyelőre képesek annyira megosztani a társadalmat, hogy az egyes - magukat a reformok győztesének remélő - rétegek nem szolidárisak az esetleg vesztes helyzetbe kerülő csoportokkal. A Bokros-csomagban szintén bevezetett tandíj mostani, eltérő fogadtatását abban látja, hogy akkor a magát privilegizált helyzetben érző egyetemista-főiskolás diákság a saját jogait védte, mostanra azonban - a felsőoktatás expanziója miatt - megszűnt a csoportkohézió a területen. A politológus új szociális mozgalom előretörését csak arra az esetre valószínűsíti, ha hitelüket vesztik a mobilizációs ígéretek: a jogfosztásról mindenki elfogadja, hogy kizárólag hátrányosan érinti, és nem nyer rajta semmit.
Egyelőre azonban ez nincs így: Magyarországon az MSZP gazdasági jobbratolódása új pártok vagy csíráik kialakulásához nem vezetett, ellentétben például a keletnémet állampárt utódjából (PDS) és a nyugati szocdemek balszárnyából létrejött parlamenti Linkspartei-jel (LP) vagy az Olasz Kommunista Pártból szélső- és ultrabaloldali erők népfrontjaként kinövő Rifondazione Communistával (RC). TGM mindkét pártot lehúzza, mivel megszorító intézkedéseket támogatnak: az RC kormányon, az LP a tartományokban. Szerinte ugyanakkor Magyarországon még ilyen fejlemény sem várható, mert a magyar baloldalnak nincsenek már kulturális gyökerei: azaz nem megújítani kell, hanem újrateremteni. A 1999-es seattle-i WTO-csúcson föltűnt nemzetközi tiltakozó mozgalom nyomán a pénzügyi tranzakciók megadóztatásáért (Tobin-adó: 0,5 százalék minden valutaváltásból) síkraszálló Attac magyar verziója is halódni látszik, habár az ahhoz alelnökként a nevét adó TGM és Szalai rendre a mainstream balmédiában (sőt, elvileg a jobboldaliban is, de ezt általában visszautasítják) propagálhatja a nézeteit. Amiért - úgyszintén rendre - több oldalról támadják is őket, szalonellenzékinek minősítve a munkásságukat. (Habár TGM a tavaly októberi állásfoglalása után a hivatalos baloldal nyomására kiszorult például a Nap-kelte politikai elemzői köréből.)
A baloldalt egyelőre csak egy maroknyi értelmiségiből álló csoport képviseli, akik - a rednews.hu-t szerkesztő - Kiss becslései szerint alig százan vannak, 1000-1500 főnyi aktív és mintegy 10 ezer passzív támogatóval. A helyzetet bonyolítja, hogy még ez az értelmiségi csoport is megosztott: legalább három, de inkább négy, egymástól elkülönülő formáció fedezhető fel benne.
A legismertebb publikálók, TGM és Szalai például, még az elszigetelt magyarországi baloldalon belül is elszigeteltek. A magyarországi - öndefiníciójuk szerint rendszerkritikai radikális vagy újbaloldali - értelmiség a rendszerváltás óta létezik, elsősorban folyóiratok köré csoportosulva. A szociológus a baloldali értelmiség megosztottsága mögött egyszerre látja az MSZP-hez és a létező szocializmushoz fűződő viszonyt. TGM tagadja a folyamatosságot, mondván, hogy az 1970-es évek óta nincs marxista kutatás Magyarországon, ennek prominensei, például Kis János és Bence György, az 1980-as évekre elfordultak a marxizmustól és liberálissá váltak.
Ezt az álláspontot ugyanakkor joggal sérelmezhetik a baloldalon olyanok, akik már a rendszerváltás idején is az új rendszer kritikusaiként léptek föl. Ezen belül az egyik fontos csoport az ókommunista, a rendszerváltást elutasító Munkáspárt hivatalos ideológusává lett, mint Rozsnyai Ervin vagy Wirth Ádám (ők már a Kádár-érában is fölkent marxológusnak számítottak). Méreteiben a legnagyobb baloldali intellektuel csoportosulásnak az előző rendszer egykori bírálói számítanak, akik a 80-as években az állampárt reformbaloldalán foglaltak helyet. E csoport a rendszerváltás óta az elméleti és főként nemzetközi összefüggéseket kereső Eszmélet folyóirat körül tömörül, legfajsúlyosabb figurájának Krausz Tamás történészt tartják.
A két említett, magát tradicionálisan balszélre pozicionáló értelmiségi kör egyrészt saját igazolásaként, másfelől viszont némileg gyanakodva fogadta, amikor a 90-es évek végén az egykori liberálisok is elkezdtek megérkezni a baloldalra. Az anarchistából a konzervatív liberalizmuson át marxistává lett TGM vagy az MSZMP-t 1983-ban elhagyó, akkor baloldali liberális, később magát szociáldemokratának, mára antikapitalista újbaloldalinak valló Szalai Erzsébet aktív résztvevője volt az előző rendszer lebontásában fontos szerepet játszó demokratikus ellenzéknek - TGM még az abból kinőtt pártnak is. A reformbaloldal pedig joggal állíthatja, hogy ők már 1989-90 óta a fennálló rend baloldali kritikáját hangoztatják. Habár a liberális mezőből eltérő fejlődési utak vezettek balra, abban azért konszenzus mutatkozik, hogy az útkeresést az váltotta ki, amikor az SZDSZ elveszítette "baloldali forradalmiságát", azaz amikor a Horn-kormány idején előbb koalíciót kötött az utódpárttal, majd végképp letett az egalitárius szándékú rendszerkritikáról, elfogadva a piaci társadalom egyedülvalóságát. A szabaddemokraták környékéről távozók egy másik csoportja az alterglob-zöld mozgalmak létrehozatalában vett részt; ma a hungary.indymedia.org-ot olvassa (illetve írja), ellenben továbbra is tagadja, hogy köze lenne a baloldalhoz.
Az ezredforduló környéki nemzetközi (vagy inkább külföldi) baloldali reneszánsz némileg közelebb hozta egymáshoz az eltérő szocializációjú magyarországi baloldali értelmiségi csoportokat is: 2004 novemberében közülük tizenegyen (Artner Annamária közgazdász, Farkas Péter közgazdász, Jemnitz János történész, Galló Béla politológus, Juhász József történész-politológus, Krausz Tamás, Szalai Erzsébet, Szász Gábor mérnök, Tamás Gáspár Miklós, Susan Zimmermann történész, Vigh László közgazdász) létrehozták
a Baloldali Értelmiségi Társaságot
Az egykori reform- és a volt liberális baloldalból egyesült élcsapat azonban alig egy évig tartott össze, a 2006-os országgyűlési választások aktuálpolitikai csatái ismét töredezetté tették a képet. A tavaly tavaszi Mikola- és Semjén-nyilatkozatok után TGM és Szalai is a regnáló kormánypártokra voksolt mint kisebbik rosszra - míg a két évvel korábbi európai parlamenti választáson érvénytelen szavazat leadására buzdítottak. Krausz Tamással pedig akkor keveredtek komoly szócsatába, amikor megvédték azokat, akik "felelőtlenül" ezúttal is így cselekedtek. Az önkormányzati választások újabb hidegfrontot hoztak az egyre feszültebb viszonyba, annak ellenére, hogy a költségvetési kiigazításokat tavaly nyáron mindegyik csoportból erős bírálattal illették. A volt liberálisok nem csatlakoztak viszont a Ságvári Endre elfogásában részt vett titkosrendőr rehabilitálása miatt már augusztusban tervezett, de csak az őszi zavargások után, novemberben Krausz irányításával megalakult Antifasiszta Ligához. Mi több, Szalai és TGM aláírta az októberi rendőri fellépés aránytalansága miatt tiltakozó ívet is, végképp elhatárolódva a szélsőjobboldali előretöréstől tartó mai (és egykori) eszmetársaiktól. Szalai - aki tavaly nyáron visszautasította a Jobbikhoz való csatlakozást és a zavargásokban való részvételt - egy még a közlés előtt visszavont nyilatkozatában kiállt az őszödi beszéd miatt demonstrálók mellett, de a tévéostrom után már nem érezte elég árnyaltnak a rájuk vonatkoztatott "forradalmár" kifejezést.
A legkonzekvensebben a Munkáspárt (valamelyik verziója) körül csoportosuló, magát nyíltan kommunistának nevező értelmiségi kör ragaszkodik az elveihez: most nincs forradalmi helyzet, de ő az élcsapat, amely írja folyóiratát, az Ezredvéget, és ha lesz forradalom, akkor az élére áll. Addig viszont politikai-taktikai csatában nem vesznek részt. A napi politikai hirigben nem vesz részt (azaz igen, habár, mint utaltunk rá, ellentmondásos állásponttal) az SZDSZ-ből vagy környékéről érkezett baloldali intellektuelek köre sem. Határozottan a nagyobbik kormánypárt mellett foglal állást viszont az Eszmélet-csoport, amely egyébként is kötődik a hivatalos szocialistákhoz. Krausz maga alelnöki pozíciót tölt be az MSZP egyik, Kiss Péter vezette, Baloldali Tömörülés nevű platformjában. E kört nemcsak emiatt bírálták, hanem azért is, mert az Eszméletet főszerkesztő, de az MSZP közgazdasági tagozatának munkájában is részt vevő Andor László közgazdász elfogadta az Európai Újjáépítési Bank (EBRD) alelnöki székét, és nekilátott "a kapitalizmus építésének". De Szigeti Péter - magát marxistának tartó - jogászprofesszor elkötelezettségét is kétségbe vonják, amióta a mainstream baloldal jelölésére az Országos Választási Bizottság elnöke lett. A Krausz-Andor-Szigeti-Eszmélet kört egy ismerőjük a Narancsnak "az MSZP partizánjaiként" jellemezte, mivel ők rövid távon mindenképp a szocialisták által levezényelt neoliberális átalakítást tartják a kisebbik rossznak, mondván, még mindig jobb, mint ha ugyanezt a programot a jobbszéllel cimboráló populista Fidesz hajthatná végre.
A másik két baloldali
körnek viszont nincs effajta taktikai célja, bár az exliberálisoknak szintén akadnak szocialista kötődéseik. Az Eszmélet ellenpólusául a Galló Béla gründolta Egyenlítő folyóirat például MSZP-s alapítványok támogatásával működik, szerzői között tudhatja többek között Földes Györgyöt, az egykor Párt-, ma Politikatörténeti Intézet főigazgatóját. Szalai Az újkapitalizmus - és ami utána jöhet... című könyvének decemberi bemutatóján a notabilitások közül megjelent Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke is - habár vélhetően inkább a személyes nexusukra, mint a politikai közösségre tekintettel. (A korreferáló Galló ugyanakkor szintén Szili - hivatalosan az Országgyűlés - tanácsadójaként dolgozik.)
A jelenlegi globálkapitalizmus elutasításában töretlenül egységesek, ám az 1948-49 és 1989-90 között létező, államszocializmusnak és -kapitalizmusnak egyaránt aposztrofált rezsimhez való viszony úgyszintén megosztja a kritikai baloldalt. Az ókommunisták a jelenlegi berendezkedés alappillérének számító piacgazdaság (amely a marxisták szerint nem szabad, hanem önszabályozó, s mint ilyen, szükségképpen az oligo- és a monopóliumok, tehát a tőkekoncentráció felé tart) mellett a képviseleti demokráciát is elutasítják, a nosztalgiázók számára az előző rendszer minden hibája ellenére elfogadható volt, nem véletlen, hogy ők a proletárdiktatúra (és az állami redisztribúció egykor volt csaknem kizárólagossága) valamilyen formában való visszatérését remélik. A egykori liberálisokból lett baloldaliak - magukat nem megtagadva - továbbra is élesen elutasítják a Kádár-rendszert, amit a Krausz-csapat viszont mintha se lenyelni, se kiköpni nem tudna. Krausz Tamás külföldi útja miatt nem nyilatkozott a Narancsnak, ellenben megkeresésünkre azt üzente, hogy sem az eltérő taktikai felfogásból adódó ellentéteik nem múlnak el egyhamar, valamint hogy maga a kérdés - ti. a rendszer és kritikája - aktuális lesz még évtizedekig. E kör az egykori jugoszláviaival rokonítható, önigazgató szocialista, tehát a közösségi, de nem állami tulajdonrendszert preferáló nézet emlegetésén túl semmiféle konkrét elképzeléssel nem rendelkezik az új társadalomról; láthatóan leköti őket a gerillaháború saját pártjuk neoliberálisai, illetőleg a koalíciós partner SZDSZ ellen.
Koherens vízió egyelőre a Szalai-TGM csapatban sem körvonalazódik: míg Szalai korábban szintén az önigazgató szocializmust preferálta, mára antikapitalistaként kézzelfogható jövőképet nem nyújt. Még Galló Béla is azzal bírálta a már említett, kutatásait összefoglaló művét, hogy annak diagnózisa az újkapitalizmusról ugyan pontos és találó, de az antikapitalista terápiáról nem sokat mond. Szalai a megoldást a magát majdan a "nemzetközi burzsoáziával" szemben megszervező "nemzetközi munkásosztálytól" várja: szerinte az újbaloldali értelmiségnek ilyen körülmények között egyelőre még nem feladata a politikai mozgalom megszervezése, nekik folytatniuk kell tudományos-oktatói munkájukat. Õ maga például a demokratikus ellenzék "repülő egyetemének" példájából merítve a saját lakásán szervez fiatal értelmiségieknek kiscsoportos stúdiumokat. TGM saját feladatának szintén a kritikai-elméleti munkásságot gondolja, miközben elvi alapon elutasítja a hatalom minden formáját; a hagyományos (képviseleti) demokráciára szerinte egyáltalán nem is lesz szükség, ha megszűnnek az elnyomás szintén tradicionális (Marx és TGM állítása szerint nem is csak a termelőeszközök magántulajdonából, hanem egyenesen az árutermelésből következő) formái. Habár az árutermelés megszűnése feltételezné a javak elosztásának a piactól különböző másik módszerét, az új társadalom (vagy gazdasági rendszer) fölépítését firtató kérdésünket a filozófus azzal dobta vissza, hogy ő nem utópista, majd a magát újraszervező munkásmozgalom kialakítja a neki megfelelő társadalmat. Addig álljunk fél lábon.
