Arra, hogy "Zsil-völgyi bányász", Romániában mindenkinek a bukaresti egyetemisták 1990-es szétverése és az 1991-es kormánydöntés ugrik be, amikor Iliescu államfő hívására siettek fel a bányászok a fővárosba, hogy előbb a "huligán" egyetemistáktól, majd a Petre Roman vezette kormány hibás politikájától védjék meg Románia egységét és szuverenitását. És bár a szénbányászatot már hét évvel ezelőtt el kellett volna kezdeni leépíteni, a feladatot Iliescu és csapata - talán a bányászok iránti hálából, talán bosszúból - az 1996 novemberében hatalomra került Emil Constantinescu elnökre és a Ciorbea-kabinetre hagyta. Nem véletlenül.
A Zsil-völgyi szénbányászatot a Ceausescu-rezsim utolsó évtizedében, a nyolcvanas évek elején kezdték óriási iramban fejleszteni, emberek tízezreit telepítve a Zsil völgyébe. Az amúgy is fiatal bányavárosokat, vagy inkább bányászfalvakat, néhány év alatt több tízezres városokká duzzasztották a 3000, 7000, 9000 fedőnevű akciókkal. Ezek lényege abban állt, mondta Iosif Drumus, a Petrozsény melletti Dilja bánya főmérnöke, hogy az aktuális fejlesztések függvényében három-, hét- vagy éppen kilencezer embert vezényeltek a Zsil völgyébe. Burdan Romulus nyugdíjas bányász elmondása szerint a munkások jelentős részét kötelező áthelyezéssel küldték ide, általában olyanokat, akiknek "amúgy is meggyűlt a bajuk a törvényekkel, és korábbi munkahelyeiken sem teljesítettek valami jól". "Sokakat, főként Moldvából, a meggazdagodás lehetősége csábított a völgybe", így a főmérnök. "1989 előtt a szénbányászat az egyik legjobban fizetett szakma volt Romániában."
A fejlesztések jó ütemben haladtak, egyesek szerint azért is, mert az energiaprogramba - melynek célja az energiahordozók terén önálló Románia lett volna - Elena Ceausescu, a pártfőtitkár akadémikus felesége is bekapcsolódott. Elena tervei alapján aztán hegyeket hordtak el a helyükről - például Aninánál (magyar neve: Stájerlakanina) - és számos külszíni fejtést nyitottak meg. Ez utóbbiak a helyi társadalmak életének radikális megváltozását is eredményezték. A Petrozsénytól mintegy harminc kilométerre fekvő Kimpulunyág nevű falunak például háromnegyedét leradírozták a föld felszínéről: helyén ma hatalmas kráter éktelenkedik. "1985 vagy ´86 telén szóltak a falusiaknak, hogy a házaik alatt szenet találtak: lehet hurcolkodni", meséli a megmaradt falurész egyetlen kocsmájának csaposnője. Nem hagytak sok időt a gondolkodásra, a kártérítés fogalmát pedig akkoriban nem ismerték Romániában. "Volt, aki azt hitte", szövi a történetet tovább az asszonyka, "hogy ha bent marad a házban, úgy protestálhat. De csak jöttek a buldózerek. És miután egy-egy ilyen ház felét eltolták, a bent maradóknak nem sok választásuk maradt."
Ma már csak a kráter szélén látható szemét alapján lehet elképzelni, hogy itt tíz évvel ezelőtt komplett falu állt, templommal, házakkal, istállókkal. A harminc méter mély gödörből kamionok hordják valahová a kibányászott szénport.
El innen
Innen, vélné az ember, mindenki csak elmenni akar. A feltuningolt kisvárosok, a pusztuló ipari létesítmények látványa a végromlásra emlékeztet. Mindenütt rozsdaette, a szénportól megfeketedett gyárromok, lerobbant lakónegyedek, lakatlan, széthordott háztömbök. A hegyek bezárják a völgybe a szmogot és a mindenfelé szállongó szénport. A Zsil völgyén túl már csak a Kárpátok következik - egy hágó a továbbhaladás egyetlen útja, de az is csak Óromániába vezet (bár ez ellen több hivatalos fórum is tiltakozott, azt követelve, hogy legalább évente két hétig vezethessen a közkedvelt bolgár Aranyhomokra).
A kormány különleges módon látott a bányászok elbocsátásához. "Érdekeltté kellett tenni őket, hogy feladják a munkahelyüket és elhagyják a Zsil völgyét", magyarázza Iosif Drumus az átszervezésről szóló 1997/22-es kormányrendeletet. E szerint az a bányász, aki önként választja a munkanélküliséget, az átlag bányászkereset 16-20-szorosának megfelelő végkielégítésben részesül. Ez az összeg a munkában eltöltött évek számának függvényében elérhette a 16 millió román lejt (feketepiaci árfolyamon kb. 400 ezer forintot). Nem nagy pénz, mondja Drumus; arra azonban elég volt, hogy a zömében szegény bányászokat megszédítse.
Az ösztönzés a Zsil-völgyi vezetők szerint túlságosan is bejött. Badarca Victor, a helyi bányászszakszervezet elnöke még ottjártunkkor is csak hüledezett. Az általuk készített felmérés szerint mintegy hétezren készültek kilépni a Zsil-völgyi Bányaipari Tröszttől. A szakszervezet ennek tudatában ült le tárgyalni a kormánnyal a kilépni kívánó kollégák végkielégítéséről. A szakszervezet elérte a felmondásokat korábban szabályozó 9-es számú rendelet módosítását. Abban még arról volt szó, hogy a távozó bányászok az országos átlagkereset 6-10-szeresét kapják végkielégítésként. "Mi csaknem a tripláját harcoltuk ki", emelte fel Badarca a mutatóujját. "Arra azonban senki sem gondolt, hogy ez az összeg elveszi az emberek eszét." A várt hétezer helyett tizenkilencezren léptek ki. "Az átalakulási tervek szerint ennyi embernek 2005-ig kellett volna fokozatosan távoznia a bányákból", mondta Drumus főmérnök. "Ha a létszámot tekintem, 2005-ben vagyunk, ha a termelésben alkalmazott technológiát, akkor 1970-ben. A mi bányánkból a fejtésben dolgozók fele mondott fel. Kétezer helyett ezren maradtunk. Nem vált lehetetlenné a munka, csupán nagyobb ütemben kell átszerveznünk a föld alatti fejtési frontokat." A kissé sértődöttnek tűnő főmérnök e ponton legyintett: "Akik kiléptek, nem voltak igazi bányászok, nem tisztelték a szakmát. Azért jöttek, mert sok pénzt ígértek nekik. Most ugyanezért távoztak."
Innen sehová!
"Hát ez az! De nem mentek el!", fakad ki Carol Schreter, Petrozsény polgármestere. A kilépett tizenkilencezer bányász közül ezren sem hagyták el a Zsil völgyét. "Felvették a pénzt, és maradtak. Azok pedig, akik elmentek, igyekeztek mindent magukkal vinni."
A bányászok jelentős része állami tulajdonú tömbházlakásokban él. Az a közel ezer bányász, aki családjával együtt elhagyta a völgyet, minden mozdíthatót megpróbált magával vinni. Ajtó- és ablakkereteket, csaptelepeket és fürdőkádakat; egyesek a falból a vezetékeket is megpróbálták kibányászni.
Vulcan (magyar neve Zsilyvajdejvulkán) Dallas nevű negyedében egy tízemeletes tömbház állít szomorú mementót a bányászok kimenetelének. Atom lakatlan; gondos kezek minden ajtót és ablakot eltüntettek; amikor ott jártunk, egy tízévesforma gyermek a földszintet bontotta a habtégláért, melyből elmondása szerint otthon rezsót kívánt eszkábálni. A szomszédos tömbházból a forgatócsoport láttán többen is kiülnek az ablakokba, egyikük, egy galaci nyugdíjas bányász az ötödikről kiabálja le, hogy "szép volt ez a negyed, olyan, mint a Dallasban, ha tetszett látni". És hogy "még boldogult Ceausescu építtette, de ezek a tolvajok mindent elloptak". Hogy milyen tolvajok? "Hát a bányászok, akiket a rendelettel elengedtek. Elmentek, és mindent elloptak." A ház, amelyben lakik, a hetediktől felfelé üres. Galacba nem megy haza, mert rokkantnyugdíjas, öt gyereke van. Minek menne? És hová? "Itt kell maradnunk, nincs mit tenni", tárta szét a karját. A Zsil völgyében egyébként ez a mondat amolyan köszönésfélének tűnik. Az emberek megállnak az utcán, széttárják karjukat, és azt mondják: "Itt kell maradnunk, nincs mit tenni."
Iosif Drumus szerint azoknak, akik felmondtak, de maradtak, minimálisak az esélyeik arra, hogy az elkövetkező években munkahelyet találjanak. "Itt minden a bánya köré szerveződött. A leépítés a többi iparágat is érinteni fogja, onnan is elbocsátják majd a dolgozókat. Több volt bányász már vissza is jött: inkább visszaadják a végkielégítésüket, csak itt dolgozhassanak. Erre azonban nincs mód."
Az itt maradt bányászok meglehetősen mogorvák. Leginkább a nehéz munkakörülmények és a kevés pénz miatt. Egyikük elmondása szerint a Zsil-völgyi bányák a legveszélyesebbek "az Uraltól az Atlanti-óceánig". A sújtólég minden évben szed áldozatokat, idén is több bányarobbanás történt. Vagy egy tucatnyian meghaltak és száznál is többen megsebesültek. Ráadásul a bányászok hiába kapnak az országos átlaghoz képest magasabb fizetést, ha ebből az egy keresetből kell eltartaniuk a családjukat. A bányászfeleségek általában nem dolgoznak - nincs hol. Nem ritka a négy-, öt- vagy még ennél is többgyerekes család.
Az sem tetszik a bányászoknak, hogy bár a termelésből sokan elmentek, az irodisták létszáma nem csökkent. "Mi tartjuk el őket - mondta egy szovátai származású csoportvezető. - Tucatnyian dolgozunk azért, hogy több száz ember felvehesse a bérét." Ráadásul a bérek rendszeresen késnek. Ottjártunkkor a hangulat éppen amiatt volt feszült, hogy a bányászoknak már két napja meg kellett volna kapniuk az előleget. Egy kilépett bányászokból álló csoport tagjai valamivel vaskosabban fogalmaztak. "Uram, ezek mind tolvajok", mondja egy harminc alatti bajuszos, aki három hete várja, hogy hozzájusson a felmondás után járó végkielégítéséhez. Õ a Zsil völgyének még a környékét is messzire kerüli majd. Moldvai, de oda fog menni, ahol munkát talál. De ahhoz előbb meg kell kapnia a pénzt. Csakhogy "senki sem tudja, mikor lesz pénz. Ha így áll a helyzet, miért hagyták, hogy felmondjunk? Nincs pénz, és közben a bent maradottak fizetését felemelték. Hol itt az igazság? A szakszervezet pedig azt mondja, már nem vagyunk a tagjai, mossák kezeiket. Nemsokára itt a tél. Mit csinálunk a gyerekekkel, ha nem tudunk elmenni?" Ezekre a kérdésekre a Bányaipari Tröszt igazgatójának kellett volna válaszolnia, de ő, amint az egyik kilépett bányász fogalmazott, "azt mondta, most nincs itt".
A szerencsésebbek, akik rögtön szeptemberben, a kormányrendelet kibocsátása után léptek ki, már régen felvették a végkielégítést. Maican Marius például kifejezetten örült az alkalomnak. A harmincéves ex-bányász mindenképpen ott akarta hagyni a bányát. Amúgy is gyenge fizikumú ember, időközben kisfia is született, elég volt. "Reggel lementem a föld alá, de sosem volt biztos, hogy fel is fogok jönni. Negyven fokos melegben dolgoztunk, mozdulni sem kellett, és dőlt rólunk a verejték. A kormányrendelet a legjobbkor jött, hiszen most van egy kis tőkém, amivel új életet kezdhetek."
Marius pénzének egy részéből kft-t alapított, a másikat bankba tette. Előbb kereskedni fog, de komolyabb tervei is vannak. Gyorsmosodát készül nyitni, emellett Németországból használt utcaseprő gépeket fog hozni, melyekkel vállalkozói alapon akarja Petrozsény utcáit tisztítani. Elmenni nem akar, bár a felesége nagybányai, és többször is próbálta győzködni. Marius, mint mondta, tősgyökeres petrozsényi, nem tudja, mihez kezdene Nagybányán. A nejnek abban igaza van, mondta, hogy a nagybányaiak sokkal kulturáltabbak, tisztábbak és rendesebbek, mint a Zsil-völgyiek, de egyelőre itt maradnak. A gyerek még kicsi, iskolára nem kell még gondolni. "Azt azonban már most tudom, mondta Marius, hogy nem lesz belőle bányász. Ezt meg fogom tiltani."
Az itt élő, ittmaradott volt bányászok számára a magánvállalkozás az egyik kitörési pont. Igaz, a polgármester szerint ehhez egyelőre hiányzik a mentalitás. Eddig a harcias szakszervezet segítségével és irányításával rendre megkapták a központi költségvetéstől azt, amit éppen követeltek. Mindössze kilátásba kellett helyezniük, hogy felutaznak Bukarestbe. Legtöbbjük megszokta, hogy "valakik adnak", vagy "elintézik a dolgokat".
Mások Magyarország felé tájékozódnak. Burdan Romulust egy volt iskolatársa közvetítette ki magyarországi szénbányába. Két éve dolgozik itt tartózkodásival, munkavállalási engedéllyel. Arra a kérdésre, hogy a kilépett bányászok tudnak-e erről a lehetőségről, Burdan úgy vélte, "hiába tudják, mert a lehetőségek ott is korlátozottak".
Vannak, akik piacozni járnak Magyarországra: eladják az olcsóbb romániai árut és hiánycikkeket hoznak be. Az ősszel például a napraforgóolaj volt a sláger, mivel éppen a befőzési idény előtt tört ki a román étolajválság. Pár hónapig boldog-boldogtalan magyar napraforgóolajat importált.
Egyelőre minden nyugodt a Zsil völgyében, már amennyiben nyugalomnak lehet nevezni, amikor mindenki csak a túlélésre játszik. "Akik a sok pénzt felvették, és maradtak, valószínűleg még nem költöttek el mindent, mondta Schreter polgármester. De ha addig nem találnak munkát, tavaszra elfogy a pénzük. Maican Marius szerint sok bányász már az első napokban elverte a pénz nagy részét. Tud olyan volt kollégáról, aki egy este alatt elektromos pókeren játszotta el a fél végkielégítését. Mások nyugati autót vásároltak, és kisvártatva már benzinre sem volt pénzük. Akadtak, akik hetekig buliztak, vendéglőről vendéglőre jártak, és taxival mentek a szomszéd városokba is.
Sokak szerint a Zsil völgyében már ketyeg a szociális bomba, és nemsokára, talán már idén tavaszra felrobban. Akkor, amikor a felmondott bányászok utolsó leje is elfogy, és gyerekeiknek nem lesz mit enniük. Mások viszont úgy gondolják, hogy különösebb veszély nem fenyeget. Schreter polgármester szerint a kilépett bányászok nem képviselnek egységes erőt, nem tudnak egységesen fellépni. "Minek a nevében lépnének fel?", tette fel a kérdést. A helyzetet Badarca, a szakszervezetis is hasonlónak látja. "Ha szociális gondjuk adódik a volt kollégáknak, az már nem tartozik ránk", mondta. "Amúgy sajnálom, hogy oly sokan eladták a munkahelyüket a látszólag nagy összegért. De megértem őket." Azt, hogy ilyen sokan mondtak fel, végeredményben a bányászok munkával szembeni gyűlölete magyarázza. "Embertelen munka ez. Az első adandó alkalommal itthagyták a francba. És nem gondoltak arra sem, mi lesz másnap."
S. Ráduly János
Kormányátalakítás
Alig száradt meg a tinta a bukaresti kormány új minisztereinek kinevezésén, máris újra megüresedett két bársonyszék. Adrian Severin külügyminiszter kiválása nem okozott nagyobb meglepetést, hisz "ügye" már hónapok óta izgalomban tartotta a román közvéleményt. Nyár végi kijelentéseiben ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy jó néhány magas kormánypozíciót betöltő személyiség, illetve médiavezető külföldi titkosszolgálatok zsoldjában áll. Máig rejtély, hogy a rutinos diplomataként ismert Severin hogyan volt kapható ilyen kijelentésre, mely nemcsak rá vetett rossz fényt, de pártját, a Demokrata Pártot is nehéz helyzetbe hozta a koalíción belül.
A demokrata párti Traian Basescu közlekedésügyi miniszter volt a következő önkéntes áldozat, aki a kormányzati reformtörekvések fellazulása okán helyezte kilátásba lemondását alig két héttel kinevezését követően. Elkeseredett lépése komoly kétségeket vetett fel az új Ciorbea-kabinet működésével kapcsolatban. Megerősítette mindazok gyanúját, akik már jó ideje szkeptikusan szemlélték a jóakaratban nem szűkölködő, a romániai realitások között mégis reménytelenül vergődő kormány képességeit. Ezenkívül felerősítette azokat a főként ellenzéki előítéleteket, melyek az Emil Constantinescu és Victor Ciorbea páros 1996 novemberi győzelmekor azonnal megfogalmazódtak.
Igaz, Andrei Plesu gyors külügyminiszteri kinevezése mesteri fogásnak bizonyult. A liberális meggyőződésű, nagy tekintélyű filozófus-irodalmár már betöltött miniszteri pozíciót a 90-es évek nagykoalíciós jellegű kormányzati időszakában, de az egyre inkább egyfajta "nemzeti szocializmus" irányába tájékozódó Ion Iliescu akkor gyorsan megszabadult tőle. Mi több, még a párizsi román nagyköveti posztra sem volt hajlandó kinevezni őt, megsértve ezzel mind az ötletet melegen támogató francia vezetést, mind pedig a befolyásos román emigrációt. Persze nem mellékes körülmény, hogy Plesunak nincs semminemű külpolitikai tapasztalata, ami elég csekély reményt ad arra, hogy sikerrel vívhassa meg csatáját az agresszív hagyományokon edződött s javarészt még mindig a Teodor Melescanu volt külügyminiszterhez lojális garnitúrával szemben. Az euroatlanti irányultságot, illetve a Magyarországgal szemben folytatandó, kiemelten baráti politikát illető álláspontja viszont félreérthetetlen és határozott.
A kabinet jövendő sorsát illetően mégis a gazdasági tárcák hatékonysága fog döntőnek bizonyulni. Nyugaton főképp azok tevékenységét szemlélik nagy szimpátiával, akiknek lesz bátorságuk a lelki és anyagi tartalékaikat végképp felélt romániai lakosokkal elfogadtatni egy újabb és az eddigieknél is keményebb gazdasági programot. Az ellendrukkerek tábora is elsősorban az ő kudarcaikhoz fűzi minden reményét.
Az 1990 után hét éven át kormányzó mai ellenzék főképp a reformügyekért felelős Ilie Serbanescut szeretné rövid úton megsemmisülve látni. Minthogy Serbanescu éveken át a Szabad Európa Rádió, illetve a 22 című vezető liberális hetilap kommentátoraként működött - és nagy nemzetközi hírnevet vívott ki magának -, a nacionalista baloldal pártjai nemes egyszerűséggel amerikai ügynökként aposztrofálják őt.
A kormányzó jobboldali parasztpártiakat viszont az új pénzügyminiszter, Daniel Daianu személye háborította fel: ő évtizedeken át a ceausescui időszak hírszerzésének (DIE) volt a tisztje. Mindazonáltal, a Harvard Egyetem végzettjeként, Daianu nem csak a román kommunistáknak tett egykori szolgálataival bizonyította nélkülözhetetlenségét; a jelek arra utalnak, hogy személyét épp a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ajánlotta Ciorbea miniszterelnök figyelmébe.
Andrei Marga új oktatásügyi, továbbá Ion Victor Bruckner egészségügyi minisztert is beszámítva, az említettek ráadásul valamennyien pártonkívüliek, s bár többségük szimpatizál a parasztpárttal, e "független szakértők" bevonásával a vezető kormányerő kisebbségbe szorult a kabineten belül. Enyhítendő az ekként előállt feszültséget, illetve megelőzendő a kormány körüli parasztpárti lázongásokat, a párt vezetése alelnöki poszttal ajándékozta meg Victor Ciorbeát, megerősítve ekként pártpozícióit is. Igaz, január 1-jével megszületett az új kormány első rendelete, amely látványos erőfeszítés a privatizálás felgyorsítására. A kérdés most már csak az, hogy mennyire lehet meggyőző egy olyan intézkedés, amelyet évekig tartó korrupt semmittevés, majd hosszú hónapokat felemésztő dilettáns tanácstalanság előzött meg.
A Ciorbea-kabinet egyszer már elhatározta magát hasonló lépésekre, mégpedig közvetlenül kormányra kerülését követően. Akkor nagy lendülettel fogott hozzá a mérhetetlen adósságokat termelő bányák felszámolásához. Ez félig-meddig sikerült is, legalábbis azokon a területeken, ahol a legakutabb válság fenyegetett. Az intézkedés haszna vitán felüli, hisz a gazdaságiakon túl sikerült olyan társadalmi változásokat előidézni a bányák bezárásával, melyek haszna csak a jövőben fog igazán beigazolódni. De mindez csak csepp a mindmáig el nem végzett teendők tengerében. És a jelek arra utalnak, hogy a korábbi nemzeti rögeszmék tovább élnek, s alkalmanként még ma is ezek irányítják a gazdaságpolitikai döntéseket. A jelenlegi kormányzat is olyan elképzelések megvalósításán ügyködik, amelyek még egy gazdag, nagy kultúrájú ország számára is komoly próbatételt jelentenének. Továbbra sem rendültek meg illúzióik a nem létező román olajipari kapacitással kapcsolatban. Rendületlenül erőltetik azt a tervet is, hogy az IAR nevű vidombáki helikopterüzem gyártsa le azt a közel száz darab Pumát, amely megerősíthetné az ország katonai pozícióit a térségben. Hiába intette óvatosságra e téren a Nemzetközi Valutaalap Bukarestet, s hiába a Puma-gyártó texasi Bell Helicopters kiábrándult igyekezete, hogy az évek óta halódó vállalkozást Lengyelországba mentse át, az új kabinet továbbra is szövögeti Csipkerózsika-álmait egy olyan világról, amely sohasem volt, s amelynek - főképp román érdeket szem előtt tartva - nem is szabadna léteznie.
Ara-Kovács Attila
