Munkanarancs
Ilyen munka általában nincs. Viszont elég gyakran semmilyen kedvünkre valót nem találunk, pedig keresnénk vadul, de hiába. Úgy érezzük, valahogy mindig előlünk bujkál a nagy lehetőség, a sok-sok pénz és a hivatástudat.
Hogy mi a helyzet a munka frontján, arról próbálunk beszámolni a következő oldalakon. Mi a helyzet az internetes munkaközvetítőknél és a munkaügyi központokban, mit csinálnak a fejvadászok és a külföldi munkavállalók, de bemutatunk egy leleményes fotográfust is, vigaszágon.Van úgy, hogy az embert jó meleg állásából egyenest a hideg utcára teszik, de a többség azért mégsem szeretne ott ragadni. Így aztán állást keres a kirúgott, amit vagy talál, vagy nem, mindenesetre csak a legritkábban olyat, amilyet szeretett volna. Ki tudja, tán engedni kéne a sorsnak meg a véletlennek, de a többség makacs, és inkább él tovább dologtalanul.
Amennyiben szociális érzékünk még ép és töretlen, vagyis egyelőre még érdekel, mi is történik balvégzetű embertársainkkal, úgy az újságokat bújva tán nem kerülik el figyelmünket a különféle foglalkoztatási statisztikák, munkanélküliségi ráták, melyekből persze az égvilágon semmit sem tudhatunk meg a munka nélkül maradtak vágyairól és a valóságról. Valamivel közelebb jutunk a megoldáshoz, ha kézbe veszünk (a Fővárosi Munkaügyi Központ jóvoltából) egy részletesebb kimutatást arról, hogy milyen állásokat keresnek a fővárosi munkanélküliek, és hogy miféléket kínálnak nekik.
Munka hadának
Ha a durva bontással indítunk, úgy első pillantásra nem találunk semmi különöset. Az érintett dologtalanok nagyjából hasonló arányban próbálnak állást találni betanított munkási, szakmunkási, illetve ügyintézői munkakörökben (kérjük jelentkezzen, aki képes átérezni, mit is jelentenek ezek a kategóriák), de sokan szeretnének segédmunkások avagy ügyviteli alkalmazottak lenni. Különös látni, de még ebben az egzisztenciális helyzetben sem képes ellenállni az ember a menetrendszerű hübrisznek: a munkanélküliek közül 634-en irányítók, 582-en vezetők, míg nyolcvanegyen (nyilván a trolik példájától megittasulva) felső vezetők kívánnak lenni, ami mind-mind érthető kívánalom, csak hát nem igazán találkozik a munkaügyi központ által regisztrált (értsd: hozzájuk beérkezett) piaci kereslettel. A gőgtől elvakult termelő, szolgáltató, pénzügyi vagy csak szimplán áfacsalással foglalkozó cégek ugyanis sem irányítót, sem felső vezetőt nem kívánnának rekrutálni ebből a körből, sima (nyilván alsó) vezetőt is csak alig, de még segédmunkást is csak elvétve, inkább betanított melósokra meg néha szakmunkásra van szükség, a többiek hiába is várják, hogy rájuk akadjanak a fejvadászok.
A lépte dobog
A részletesebb bontás alapján valamelyest tisztul a kép, bár az elsődleges tanulság már a két (keresleti, illetve kínálati) lista tanulmányozása alapján nyilvánvaló: a munkát keresők fantáziája jóval élénkebb, ami fejlettebb kreativitásra utal, míg a munkahelyet kínálók meglehetősen ötlettelenek, és általában ugyanazt a néhány állástípust kínálják. Meglepő viszont, hogy a munka nélküli állásvadászok jó része eladó kívánna lenni (szemben az élveteg többséggel, amely mindegyre csak vásárolni szeretne), ám mindjárt ott a második helyen az örök vesztesek csapata - mert mi mást mondhatunk azokról, akik hiperrealista vagy/és örök pesszimista alapállásból az alkalmi munkát jelölik meg preferenciáik netovábbjaként. Sokan szeretnének takarítani, népszerűek az irodai alkalmazotti állások, és igen sokan kívánnának maguknak valami egyszerű állást, lehetőleg kevés stresszel és sok szabadidővel, amit mélységesen megért az ember, kit egy pillanatra el is önt az áprilisi melankólia. A vágyva vágyott elfoglaltságok között igen előkelő pozíciót foglal el a tehergépkocsi-vezető, a pincér, a lakatos, a raktárkezelő, s a márciusi állás szerint csak a fővárosban több mint négyszáz leendő titkárnő várja, hogy végre a kezébe nyomják a jegyzetfüzetet és a kávéskészletet. Viszonylag sokan keresnek még konyhai kisegítői állást, de nem elhanyagolható a reménybeli portások, analitikus könyvelők, pénzügyi ügyintézők, festők és mázolók, gyors- és gépírók, szabók, varrónők, bolti pénztárosok, vagyonőrök (rájuk különösen érdemes figyelni), továbbá segédápolók és beteghordók száma sem. Ezzel szemben csupán elenyésző számú állástalan választaná a szőlőtermesztői, a csatornamunkási, a felcseri, a bányamérnöki, a segédvonatvezetői pályát (2-2 személy). Hasonlóan népszerűtlen a hordár, a kártevőirtó, a levéltáros, a matematikus, a trolibuszvezető, a kefekötő, a fegyőr, a sörgyártói szakma, és teljes megdöbbenésünkre mindössze egy-egy fő kívánna ügyész, történész, fogorvos, pap, olajbányász, ügyvéd, hajóskapitány, szippantóskocsi-kezelő, halász és segédrendező lenni (utóbbiaknál TGM megfogalmazása szerint amúgy is követelmény, hogy már túl legyenek jón és rosszon). Egy személy pedig határozottan a helyi önkormányzat választott vezetőjének (!) posztjára törne.
A tőke sárga szája
A kereslet persze sajnos még nem minden, ugyanis a jelentkezőknek vágyaikat mintegy zárójelbe téve, a reálisan létező ajánlatok közül kell választaniuk, ezek viszont valahogy más szerkezetűek, illetve összetételűek, mint a fentebb felsorolt kívánságlista. Ha reprezentatív mintaként tekintjük a március egyetlen hetében befutott állásajánlatokat, úgy toronymagasan vezet az egyéb kategória, ahol máshová nehezen besorolható, de mindenesetre egyszerű és semmiképpen sem alkalmi munkakörök szerepelnek. Emellett jóval kisebb mértékben, de reménykedhetnek a leendő üzletkötők, vagyonőrök (egy hét alatt 26 ajánlat, és a perspektíva egyszerűen szédületes), kereskedelmi ügynökök és a szabó-varrónők.
Ezzel szemben a reménybeli takarítók létszáma messze nem áll arányban az irántuk támasztott szerény igénnyel, eladót alig-alig keresnek ezen a piacon, a reménybeli és még reménykedő szakácsok, analitikus könyvelők, kőművesek, szűcsök, kovácsok, óvónők, portások, szobalányok, fodrászok, házmesterek, kályhások és ügyvezető igazgatók seregének pedig csak annyit üzenünk, hogy a remény hal meg utoljára - hetente egy-egy szerencsés pályázó közülük is befuthat.
Barotányi Zoltán
