A beharangozó szerint azért érkezik az oktatási államtitkár a keszthelyi Asbóth Sándor Térségi Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium növendékeihez, hogy az életéről meséljen az EU által meghirdetett Tevékeny Időskor Éve keretében. Végül kalandos élettörténetéről tapintatosan hallgatott.
A percnyi pontossággal érkező Hoffmannt már fegyelmezetten várták a tornateremben az iskolások. Hoffmann, miután az igazgató bemutatta, körülményeskedett kicsit: elmondta, hogy utánanézett, ki volt az iskola névadója – akinek keresztnevében bizonytalan –, és azt találta, hogy jeles ember volt, aki ráadásul sokáig is élt, most azonban a mai idősekről lesz szó. A felemásra sikerült tiszteletkör után felkérte az egybegyűlteket, hogy legyenek interaktívak, mert az a jó, ha nem a tanár beszél, hanem a gyerek dolgozik, a pedagógus csak irányítja, szervezi a munkát. Ennek jegyében tette fel az első kérdést, hogy tudják-e, mi lesz a rendhagyó osztályfőnöki óra témája. Ennek, bár kétségtelenül a gyerekeknek kellett volna rá válaszolnia, sok köze nincs az interaktivitáshoz, ez nem beszélgetés, hanem feleltetés. Ráadásul, aki tudja, az is stréberségnek érzi mondani, így aztán nem is interaktivizálta magát senki. Zavart csönd honolt a teremben, úgyhogy Hoffmann kézbe vette a dolgokat, megválaszolta az általa feltett kérdést, önironikusan utalva saját korára, és ekkor még meg is lehetett volna menteni az órát. A következő pillanatban azonban már nem sok esély volt rá, az államtitkár ugyanis megint ráállt az interaktivitásra: „Nos, tegye fel a kezét, aki már gondolkozott azon – remélem, hogy sok ilyen van –, hogy egyáltalán mi a hajtóereje a mindennapi életünknek?” Kis idő és noszogatás után valaki megkockáztatta, hogy a családért sok mindent megteszünk.
Hoffmann utánozhatatlanul tanáros pedantériával gyorsan fel is írta a táblára, de további ötletekhez már nem volt türelme, amikor nem azt hallotta, amit hallani akart. Inkább eljutott hozzá ő maga egy merész gondolattársítással: „Mindazt, amit a család közvetít felénk, bevesszük a tudatunkba” – jegyezte meg frappánsan, és már írta is a „tudat” szót a táblára. Mindennapi életünk hajtóereje a tudat. Meg az ösztön. Végül pedig, de nem utolsósorban, az erkölcs. A tudat és – főleg – az erkölcs az, ami megkülönböztet bennünket az állatvilágtól, szőtte tovább Hoffmann mélységesen mély antropológiai megfigyeléseit. Pontosan hogyan motiválja az erkölcs cselekvéseinket? – tette fel a kérdést, ahogy élő középiskolás, de épelméjű ember sem fogalmazna a büdös életben. A választ is megadta: az erkölcs az az értékrend, ami belülről motiválja a cselekvéseinket.
Így ír ő
Fotó: MTI/MTI
Miután mindezt alaposan tisztázzuk, kis híján nekifutunk azon erkölcsi értékek listázásának, amelyek belülről motiválnak, aztán mégsem, mert közben Hoffmann Rózsának prédikálhatnékja támad, és felteszi kedvenc lemezét az értékek felbomlásáról. Erre, mármint a felbomlásra kéne szegény kamaszoknak példát mondaniuk vagy valami „pozitívat” arról, hogyan lehet még a felbomlás kellős közepén is dafke becsületesnek lenni. Miután a tizenéves hallgatóság nem siet megosztani Hoffmann-nal a végzetes erkölcsi romlásról szerzett személyes tapasztalatait, ő mond egyet. Nemrég annak az embernek, aki előtte állt a sorban a közértben, többet adott vissza a pénztárosnő, mint amennyi járt neki, és ő szólt: ez a pozitív rész. A körülöttük állók viszont szerinte meglepődtek ezen, ez meg a hanyatlásos rész, szó szerint idézve „ez jelzi az erkölcsi értékrendnek a felbomlását”.
A kitérő után nekilátunk újra táblára írni az erkölcsi parancsokat vagy értékeket, Hoffmann azzal biztatja a megszeppent gyerekek egy részét, hogy „aki hittanra jár, annak könnyebb”. Mármint erkölcsi értékeket megnevezni. Ezt akkor sem kéne, ha történetesen csak arra gondol, mint később kiderül, hogy a hittanosok biztos jobban ismerik a tízparancsolatot. Nem szabad hazudni – adja meg magát végül az egyik gyerek. „Jó-e ez, amikor becsapnak, megcsalnak minket, hazudnak nekünk?" – kérdezi az államtitkár interaktívan. „Nem, nem jó” – felelik interaktívan a középiskolások.
Ezután gyorsan elérünk atyánk és anyánk tiszteletéhez, ismét a tízparancsolatból kiindulva, és így a morálfilozófiai megalapozás után rátérhetünk végre összejövetelünk témájára: az idősek tiszteletére. „Miről szól ez a parancsolat, hogy atyádat és anyádat tiszteljed?” – melegítünk, és az államtitkár, érezvén, hogy szalad az idő, újfent maga válaszol: „Hát ez arról szól, hogy az időseket tiszteljük.” Hacsak úgy nem. Úgy kell különben őket tisztelni, még ha vannak is hibáik, hogy „az életből kicsemegézett pozitív dolgokra" koncentrálunk, és a táblára felírjuk az idősek erényeit, legkivált a tapasztalatot és a bölcsességet, majd mindezt történelmi példákkal is alátámasztjuk. A gyerekek nem támasztanak történelmi példákkal alá, úgyhogy Hoffmann ismét maga fog kissé sematikus fejtegetésekbe, az ősközösséggel és az ókorral próbálva közelebb hozni a témát hallgatóihoz, majd az indiánokkal próbálkozik és őszintén meg van lepve, hogy a mai fiatalok már kevésbé olvasnak indiánkönyveket, pedig milyen tanulságosak. Kiderül, hogy az oktatási államtitkárnak semmi fogalma nincs arról, mit csinálnak, olvasnak, gondolnak azok, akik miatt az iskolarendszert működtetik. Ennek később is számos tanúbizonyságát adja. Tájékoztat, hogy az időseknek van sok idejük is, ezért tudnak megfigyelni és okos tanácsokat adni. Erről eszébe jut az a kereken 50 évvel ezelőtti Ki mit tud?, amelyen Koncz Zsuzsa kis barátnője, Gergely Ági társaságában feltűnt, hogy a Drága nagymamit elénekelje. Hoffmann a kiváló nótát elő is adja legott, bár, fájdalom, csak prózában, viszont megígéri, hogy amikor legközelebb jön, énekelni is fog. Reméljük, akkor is szólnak majd a sajtónak. Hoffmann azon idők szellemét idézi fel nosztalgikus produkciójában, amikor a vele szemben ülőknek jó eséllyel még a szülei sem éltek. Szavai természetesen nyílegyenesen zúgnak el a semmibe, csak némely tudósítók pukkadoznak csendben a korai Konczot szavaló államtitkáron.
A bizarr jelenetet az óra legemberibb része követi, az időskori elmagányosodásról Hoffmann tényleg őszinte átérzéssel beszél. Egyedül ennek az öt-tíz percnek van némi értelme, aztán ezt is elrontja azzal, hogy megkéri a diákokat, „mutassák be” nagyszüleiket, és nem érti, miért nem jelentkeznek 15-16 éves gyerekek, hogy száz társuk előtt a nagyanyjukhoz fűződő viszonyukról meséljenek neki. Levezetésként lehet kérdezni az előadótól, aki az érettségi követelményeinek szigorítása kapcsán végre elemében érezheti magát, és újra lenyomhatja, amit ilyenkor szokott. A liberális oktatáspolitika (becsületére legyen mondva: legalább nem nevezi néven) azt akarta elhitetni, hogy kötelességteljesítés, a házi feladat megírása és memoriterek magolása nélkül is lehet boldogulni. Az a korosztály, akikkel mindezt megetették, most állna munkába, de nem bírják, mert nincsenek fegyelemre szoktatva. A „munka világa” kemény, egy nagyvállalatnál nem lehet azért nem bemenni dolgozni, mert fáj a fejünk – világosít fel Hoffmann, és egyből felrémlik előttünk egy még újabb munka törvénykönyve, amelyben ezentúl már betegnek lenni sem ér. (Közbevetőleg: egész idáig a szolidaritásról és humánumról volt öblögetve.)
Bár az elején Hoffmann kifejtette, hogy a jó tanár csak irányítja a munkát, most mégis oda lyukad ki, hogy a tanár minden okosság és tekintély kútfeje, különben is ő az iskolarendszer legfontosabb szereplője, mert ő nem ballag el belőle, akár tetszik ez a gyerekeknek, akár nem. Miután mindezt kiadja magából, még kedves is tud lenni azokkal a diákokkal, akik megpróbáltak képtelen kérdéseire válaszolni – igazán meg is érdemlik. A tüzes tekintélyelvű szónoklatot követően átveszi a virágját az igazgatótól és elviharzik. A gyerekek és tanáraik még percekig ücsörögnek utána a tornateremben, a diákok kérdéseinkre elégedettségüknek adnak hangot: sok mély gondolat volt, például hogy tiszteljük az időseket. Mást nem is nagyon tudnak felidézni, és ezen mintha ők is meglepődnének kissé. Hoffmann Rózsa ittléte percekkel távozása után máris távoli emléknek tűnik. Mi azért hazafelé még dúdolgatunk a buszon: „És vigaszt talál nála minden bánat, / a szomszédok is nagymamihoz járnak, / mert nagymaminak úgysincs semmi dolga, / hisz a jó nagyanyó otthon ül / s ez neki semmibe úgyse kerül.”
