Magyar Narancs: A vádalku leginkább amerikai filmekből „ugrik be” a laikusoknak.
Jován László: A magyar jogrendszer a vádalku intézményét nem ismeri, a köznyelvben hívják így nálunk az ahhoz hasonló procedúrát. A jelenlegi szabályozás hivatalosan egyezségnek nevezi. Először a rendőrségi törvényben jelent meg 1994-ben, addig – hogyan is mondjam – csak hallgatólagosan történhetett ilyen. Az elnevezése az volt, hogy megállapodás az elkövetővel. Például, ha valakit adócsalással vádoltak, de információt szolgáltatott a sajátjánál sokkal súlyosabb bűncselekményről – aminek általában élet elleninek kellett lennie –, s azzal hozzájárult annak felderítéséhez, a magyar állam cserébe büntetlenséget garantált: megszüntették az eljárást, indoklás nélkül. A felek között kvázi egy szerződés jött létre, és szolgálati, illetve államtitok minősítést kapott. Ha a bűnüldözési, felderítési érdek indokolta, akkor lehetett megkötni e megállapodást. Ez aztán később – kisebb módosításokkal – 1998-ban átkerült a büntetőeljárási törvénybe. Még nem beszéltünk egyezségről, csak arról, hogy az a terhelt, aki releváns információt szolgáltat valamilyen súlyos ügyben, részben vagy egészben mentesül a büntetése alól. Ennek különböző fokozatai voltak. Ha valaki anonim információt adott, annak az értéke picit kisebb volt, mint ha odaállt, arcát is vállalva tanúként. Az alkuhoz ügyészi jóváhagyás kellett. Többé-kevésbé jól működött ez a szisztéma, ám volt egy alapvető probléma vele. Végeztem kutatásokat a témában, és azt láttam, sehol a világon nem volt olyan rendszer, mint Magyarországon, hogy nyilvánvalóan bűnös embert futni hagytak „csont nélkül”. Akármilyen információt szolgáltattak Olaszországban, Németországban, az Egyesült Államokban, valamilyen büntetést mindig kapott a terhelt. Azért vádalku, mert akkor már van vád. Például az Egyesült Államokban nem is kell másra valamilyen vallomást tenni, csak önmagára vonatkozik. Az ügyész egyezkedik az ügyvéddel, s odamennek a bíróhoz ketten, hogy született egyezség, mondjuk a vádlott az előre kitervelt emberölés helyett egy alapeseti emberölést hajlandó elismerni, nem kéri a tárgyalást, a kiszabható tíz évből kapjon ötöt, nem kell esküdtszék, sőt megspórolják az egész eljárást. A döntést a bíróság hozza. Nálunk viszont – ezt is kifogásoltam – ügyészi, azaz közigazgatási határozattal szüntették meg ilyen esetben az eljárást, aminek, ugye, nincs úgynevezett anyagi jogi ereje. Ez azt jelenti – én nem tartottam helyesnek –, hogy ha például két év elteltével új bizonyíték került elő, akkor eljárhattak az informátorral szemben, vagyis ha akarták, újra elővehették az ügyét. Ez így volt 2018-ig, akkortól újraszabályozták ezt a kérdést. Azóta hívják egyezségnek.
MN: Ez kik között jön létre?
JL: Egészen pontosan az elnevezés: egyezség az ügyészséggel. Amiről eddig beszéltem, az elsősorban az információ ellentételezése: aki hoz egy nagyobb ügyet, annak elnézzük a kisebbet, menjen isten hírével. A mostani szabályozás bonyolultabb. Ebben van információval kapcsolatos, van beismerő vallomással kapcsolatos, és van a büntetésben való egyezség, és beletették az amerikai típusú egyezség, a vádalku bizonyos elemeit.
MN: Olyan bűncselekménynél is lehet egyezséget kötni, amelynél feljelentési kötelezettsége van mindenkinek, akinek ilyen a tudomására jut? Mondjuk emberölés esetén.
JL: Igen. Megszűnt például az a korábbi korlátozás, amely a rendőrségi törvényben még szerepelt: emberölés vagy annak kísérlete részesével nem lehetett megállapodni. Akkor a Belügyminisztériumban dolgoztam, az volt az álláspontunk, hogy ne biztassunk senkit gyilkosságra. Teljesen igazunk volt, kizártuk, hogy ilyen esetben tárgyalni lehessen enyhítésről.
MN: Meddig lehet egyezséget kötni?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
