A nagy Mahir-balhé

Az utcára vitték

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2016. február 14.

Belpol

Az Orbán–Simicska-háború újabb frontja nyílt, amikor a Fővárosi Közgyűlés felmondta a Mahirrel kötött szerződést. A fővárosi hirdetőoszlopok hovatartozása túlmutat holmi lenyúlt aprópénzeken: a választási kampányokban kiemelten fontos tárgyakról van szó. Hogyan jutottak ide a felek, és miről kell majd döntenie a bíróságnak?

Sárga mellényes férfiak állják körbe a hirdetőoszlopot, és sasolnak. Azt figyelik, mikor érkezik az a teherautó, amely megpróbálja kitépni, majd elszállítani a fémhengereket. A figyelem azért is indokolt, mert pár száz méteren belül több oszlop is áll, így ha feltűnik a bontóbrigád, lehet szaladni a még védtelen hengerhez, mert aki elsőnek ér oda, az mondja meg, hogy mi legyen. Hogy menjen-e az oszlop, vagy maradjon.

Két, de akár csak egy évvel ezelőtt efféle je­­lenet elképzelhetetlen lett volna a fővárosban.
A 2014-es tavaszi és őszi választási kampányban a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó osz­lopok még teli voltak ragasztva kormánypárti politikusokkal, köztük olyanokkal, akik nemrég maguk írták alá a Mahir-oszlopok eltüntetésére vonatkozó fővárosi önkormányzati határozatot. A szóban forgó tárgyak ugyanis nemcsak üzleti szereplők, de nagy láthatóságuk miatt politikai tényezők is. Ezért sem mindegy, hogy tulajdonosuk lojális vagy épp háborús viszonyban áll a kormányzó hatalommal.

A hirdetőcég és az önkormányzat konfliktusa ősz óta tart. A Fővárosi Közgyűlés szeptember 30-án olyan határozatot szavazott meg, amely rendkívüli felmondással véget vet a több mint 700 darab oszlophely hosszú távú bérbe adására vonatkozó, a főváros és a Mahir Cityposter Kft. közti szerződésnek. A felmondásban a főváros arra hivatkozott, hogy a cég több vállalását sem teljesítette, az egész megállapodás pedig amúgy is hátrányos az önkormányzat számára, és „jó erkölcsbe” ütközik. A Mahir jogsértőnek minősítette a lépést, és bíróságon támadta meg. Minthogy természetesen az oszlopokat sem vitték el (mely oszlopok a saját tulajdonuk egyébként), december 22-én a közgyűlés újabb határozatot szavazott meg, amely lehetővé teszi azon felületek elbontását, amelyek megítélésük szerint jogszerűtlenül – például engedély nélkül – foglalják el a fővárosi önkormányzat területét. Január elején elindult az utcai oszlopharc; s lapzártánk előtt, hétfőn már lezajlott az első, jó három órán át tartó ­bírósági tárgyalás is. Ezen arról nem született döntés, hogy vajon jogszerűen mondta-e fel rendkívüli körülményekre hivatkozva a fővá­rosi önkormányzat a Simicska-céggel kötött megállapodását, ugyanakkor a bíróság eltiltotta a fővárost a további bontástól.

Vissza egy évtizedet!

Ahhoz, hogy a mostani hiriget értelmezni tudjuk, az eredetileg 2006-ban kötött szerződés passzusait és politikai kontextusát kell világosan látnunk, valamint a vidéki cégekből, rendezvényszerzői, reklám- és hirdetési elemekből álló Mahir-birodalom szerepét az Orbán Viktor vezette Fidesz és jobboldal történetében.

2006 nyarán több köztéri reklámcég vezetése vált egyre idegesebbé. Az akkori főpolgármester, Demszky Gábor állítólag azt üzente a türelmetlenkedő cégvezéreknek, hogy azért nem írja alá a közgyűlés által már megszavazott szerződéseiket, mert nem találja a tollát. Ez persze csak duma volt (már ha tényleg ezt üzente), a valóságban Demszky nem véletlenül volt ennyire óvatos. Budapest vezetése a kétezres évek közepén ugyanis egységesíteni szerette volna a város arculatát meghatározó ún. utcabútorzatot (ezek alatt értjük most a henger alakú hirdetőoszlopokat, illetve azokat a zárható üvegvitrineket, amelyekbe kivilágított plakátokat helyeznek, az ún. city lightokat), s ebből a célból tendert írt ki még 2004 márciusában. Ám a szerződések aláírása innen kezdve csaknem két és fél évet váratott magára. Az akkoriban kiszivárgott információk szerint a csúszásnak elsősorban politikai okai voltak.

Tekintettel arra, hogy a főváros eredeti szándéka az egységesítés volt, az akkor még ellenzékben lévő fideszes politikusok joggal tarthattak attól, hogy a Mahir akár ki is szorulhat a hazai plakátterep legfontosabb szegmenséből. (A szóban forgó tender – azaz a főváros főbb útjai mellett lévő hirdetési helyek – a teljes magyar piac egyharmadát fedte le.) A Mahir-oszlopok „érzékenységét” jelezte már 2001-ben az az egyből politikai visszhangokat kiváltó eset, amikor a cég nem kapta meg egyből fővárosi engedélyét újra – aztán persze megkapta. (Erről lásd: Kölcsönös tisztelet, Magyar Narancs, 2001. szeptember 13.) Hogy végül nemcsak egy cég kapott meg mindent, hanem háromfelé osztották a fővárosi tortát – melynek egyik szeletét az amúgy ellenzékben lévő Fidesz háttérembere, a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó cég kapta meg –, egyből találgatásokra adott okot. Egy rosszmájú feltételezés szerint a megállapodást segítette az a tény, hogy Simicska Lajosnak és Mesterházy Ernőnek – Demszky nagy befolyású tanácsadójának – egyaránt Szigligeten volt nyaralója (Mesterházy 2008-ban az Origónak azt mondta, hogy ő és Simicska a balatoni településen olykor összefutnak, de ennek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani). Abban a változatban már több realitás volt, hogy a Mahirral való kiegyezést és a jelentős csúszást egyaránt a 2006-os fővárosi választás okozta, egész pontosan az, hogy Demszky nem szerette volna, ha a jobboldali médiából szakadatlan az ő oszloptenderbotránya ömlik a kampányban. (Az őszödi beszéd árnyékában az SZDSZ politikusa még botrány nélkül is „csak” másfél százalékot vert akkor Tarlós Istvánra.) A megegyezés ellen egyedül az MDF emelte fel a hangját, képviselőjük a testületben nyílt mutyiról beszélt, míg főpolgármester-jelöltjük, Katona Kálmán a kampányban ütötte ezt a témát – kevés sikerrel. A korábban tiltakozó képviselőt az előterjesztő SZDSZ-es városatya azzal a szöveggel szerelte le, hogy ha „a különböző verziók mindig, minden bizottságon átmentek volna, akkor valószínűleg még két-három ciklus múlva sem értünk volna a végére”. A Kreatív 2006-os cikke fővárosi forrásokra hivatkozva azt írta: jól megfigyelhető volt, hogy az egyeztetések alatt mely képviselő melyik cégért lobbizik.

A Narancs birtokába került 2006-os szerződések ugyanakkor némileg árnyalják a főváros mostani vezetésének azon véleményét, hogy mennyire előnytelen az önkormányzat számára a Mahirral kötött kontraktus. Kocsis Máté tanácsnok és józsefvárosi polgármester a mostani perpatvarban például azt kifogásolta, hogy a főváros a reálisnál kevesebb pénzt kap évente a Mahirtól, és az is sérti az önkormányzat érdekét, hogy a Mahir-oszlopok köré – a szerződés értelmében – 50 méteres körben más reklámfelület nem telepíthető. Áttekintve a három kontraktust, úgy tűnik, néhány részlet elkerülhette a józsefvárosi polgármester figyelmét. Például az, hogy nemcsak a Mahirnak van 50 méteres „tiltó köre”, vagy az, hogy egyedül a Simicska-érdekeltség fizet a fővárosnak, amely egyébként a korábbi három helyett 25 évre adta használatba a közterületi helyeket. A hosszú távú gondolkozás jegyében, nyilván.

Pénz csak Lajostól

A kilenc évvel ezelőtti szerződéskötés egyik nyertese az az Intermédia Kft. volt, amely több mint 700 troli-, busz- és villamosmegállót kapott meg arra, hogy hirdethessen. Ezért két éven belül le kellett cserélnie a kijelölt utasvárókat, és ezeket rendben is kellett tartania. A szerződés külön fizetési kötelezettséget nem rótt a cégre (amely azóta már többször átalakult, utódja jelenleg a francia JCD Kft.), s az ő szempontjából a konstrukció meglehetősen előnyösnek is tűnik. Az interneten fellelhető adatok alapján számolgatva a fővárosihoz hasonló megállók építése ugyanis 1,5-2 millió forintba kerülhet, s ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a különböző villamos-, illetve buszvárókba üvegezett hirdetési felületek (a city lightok) vannak beépítve, úgy bőkezűen 2,5-3 millióra saccolnánk a csere tárgyköltségét. (Ehhez jön még a kihelyezés és a karbantartás költsége.) Ezért cserébe viszont a cég 25 éven át értékesítheti ezeket a reklámhelyeket – a szerződés értelmében legfeljebb kettő lehet egy megállóban. Egy ma is érvényben lévő céges ajánlat szerint egy jó helyen lévő city light poszter (ennek mérete 2 m2) 100, míg kevésbé frekventált helyen lévő 60 ezer forintos havidíjat hoz a gazdájának, azaz a csere – még éves 700-800 ezer forintos bevétel mellett – akár 4-5 éven belül megtérülhet. Innen pedig a maradék 20 (de legyen csak 15) évre tiszta nyereség az ügylet – legalábbis a Narancs saját számításai szerint.

A tender másik nyertese egy svájci–német–francia konzorcium, a VBM Városbútor és Média Kft. volt. Neki szintén nem kellett a fővárosnak fizetnie: azért az 500 hirdetési felületért (250 darab city light és 250 darab city light board plakáthely, az utóbbi mérete nem 2, hanem 8m2), amit kapott az együttes, 30 darab nyilvános vécét, továbbá 100 biciklitárolót, 100 padot és 250 szemetest kellett telepítenie. A szerződés értelmében a city lightok 50 méteres körzetében más nem hirdethetett volna. A nyertes cég optimistán úgy számolt, hogy 12 év alatt visszajöhetnek a befektetések, aztán pedig jöhet a haszon. A hosszú megtérülési időnek nem a 10–30 ezer forintért beszerezhető biciklitárolók vagy a padok voltak az okai, hanem az, hogy a nemzetközi csapat speciális, 40 (!) millió forintos vécékben gondolkozott – mégsem lett az egészből semmi. A cég ugyanis engedélyezési vitákba keveredett, de az is probléma volt, hogy az önkormányzattal együtt nem találtak 30 darab megfelelő helyszínt a vécék számára Budapesten. Valahol a járda volt szűk, az Erzsébet téren nem lehetett térkövet bontani, míg a Blaha átépítés alatt állt, és ahol minden adott lett volna, ott csatornaproblémák merültek fel. A cég utólagos számításai 100 millió forintos veszteségről szóltak.

A Mahir Cityposterrel kötött szerződés több szempontból is különbözött az előző kettőtől. A cég több mint 700 oszlophenger területének használati engedélyét kapta meg, és szerződésbe foglalták azt is – akárcsak a Városbútornál –, hogy az oszlopok 50 méteres körzetében nem lehet más hirdető. (Ez az intézkedés a cégek érdekeit szolgálta azzal, hogy a fővárosi köztéri hirdetési piacba később ne lehessen belenyúlni, ne jöhessen új szereplő.) Ezért a Mahirnak a hirdetőoszlopokon elért bevétel 15 százalékát, de legalább évi 45 millió forintot kellett fizetnie. (Inflációról nem szólt a megállapodás.) Utólag mindez nem tűnik lehetetlen vállalásnak, tekintettel arra, hogy a cég aktuális átlagos listaára szerint egy hónapra egy teljes budapesti oszlop 210 ezer forintért bérelhető (van ennél drágább és olcsóbb ajánlat is), ez évi 2,5 millió forintnyi bevételt jelent. A cég közeléből úgy értesültünk, hogy az oszlopok rendszerint elkelnek, és ki vannak használva, tehát ha a 2,5 milliót minden oszlopra értjük, akkor elvileg már évi 1,5 milliárdos bevételnél tartunk (igaz, ez inkább az optimális felső határ), amihez képest a főváros éves bevételei 2007-től legfeljebb évi 53,5 millió forintra rúgtak. A pénzbeli juttatáson túl a 2006-os szerződés értelmében a Mahir egyik tulajdonos cége, az euroAWK csoport – lévén európai hálózattal rendelkezik – a főváros számára évi 3000 darab plakáthelyet biztosított egy hónapra külföldön ingyen, ezenkívül a Mahir az önkormányzati tulajdonú színházak részére 60 százalékos, a művelődési házak és sportlétesítmények részére pedig 40 százalékos engedményt ad, a főváros által rendezett nemzetközi sporteseményeknél pedig 50 százalékot.

Úgy tűnik, mindhárom esetben nagyvonalú volt a főváros – mintha az lett volna a cél, hogy a beruházó cégeknek mindenképp megérje az üzlet, s ennek érdekében olyan szabályokat fektettek le a szerződésekben, amelyek a megtérülést jó eséllyel garantálják. Azt, hogy melyik nyertessel „járt a legjobban” az önkormányzat, a különböző költségek pontos ismerete nélkül nehéz megállapítani, az viszont biztos, hogy pénzbeli juttatás egyedül a Mahirtól érkezett. További érdekesség, hogy míg az első két esetben a szerződések rögzítették a rendkívüli felmondási körülményeket, addig a Mahir kontraktusában valamiért nincs szó erről. Csupán az szerepel benne – igaz, ez a többiben is megtalálható –, hogy „a jelen szerződést rendes felmondással megszüntetni nem lehet”. Üzleti jogban jártas forrásunk ugyanakkor úgy véli: ha egy ilyen típusú szerződésben nincs szó külön a rendkívüli felmondásról, az nem azt jelenti, hogy ez nem lehetséges, csak azt, hogy a rendkívüli felmondás jogi kereteit a Ptk. határozza meg.

A hétfői első tárgyalás mulatságos pillanata egyébként az volt, amikor a főváros ügyvédei nem tudták pontosan megmondani, milyen jogszabályt is sértett a Mahir Cityposter, ami a rendkívüli szerződésbontást megalapozta. Amikor a bíró megkérdezte erről az önkormányzatot képviselő ügyvédet, ő visszakérdezett, hogy mikor kéne neki erre válaszolnia: „Most?” Az ügyvéd végül időt kért a bíróságtól, hogy pontosan meghatározhassa a paragrafusokat.

Kocsis vs. Tarlós?

A fővárosi oszlopbontás mögött komoly politikai játszmák zajlanak – erre utal, hogy nem egységes maga a főváros, de a kormánypárt sem. A bontás január elsejétől történő engedélyezéséről szóló december 22-ei javaslat előterjesztői közt nem szerepel Tarlós István, ami erősíti azt a feltételezést, hogy az akció mögött elsősorban Kocsis Máté áll. Sőt, a főpolgármester többször is kifejtette, a cég és az önkormányzat közti vitát bíróságon kell eldönteni. Erről előbb október 2-án beszélt egy sajtótájékoztatón, amikor úgy fogalmazott, hogy ez a szerződésbontás „polgárjogi ügy. (…) Nyilván várhatóan egy polgárjogi per lesz, aminek a kimenetelét én nem akarom megjósolni. Nyilván, hogy meddig maradhatnak de facto ott ezek a berendezések (az oszlopok – N. G. M.), ez a másik érdekelt fél várható kérését követő bírósági határozat eredményeképp dől el.” A Népszabadságnak november végén így nyilatkozott: „Hosszú jogi procedúra elé néz a főváros. Megvárom a végét. Nincs különösebb véleményem az ügy­ről.” Az újságíró rákérdezett, hogy eszerint a főváros nem bontja el az oszlopokat, mire Tarlós: „Erről egyelőre nincsen szó.” Január 8-án pedig inkább nem kommentálta a bontásokat, csak annyit mondott a sajtónak: „Ebben az ügyben egyelőre nincsen mondanivalóm, legalábbis január 11-e (a tárgyalás dátuma – a szerk.) előtt biztosan nem.” Tarlós vonakodása érthető: ha a szerződés egyoldalú felbontását és az oszlopdöntéseket a bíróság törvénysértőnek ítéli majd, úgy a Simicskáéknak okozott kárért a fővárosnak kell helytállni – mi másból, a főváros büdzséjéből. Ráadásul a fővárosi önkormányzat annak ellenére állt neki az oszlopdöntögetésnek, hogy csupán néhány hónapot kellett volna várni a szerződésbontás jogszerűségét elbíráló bírósági ítéletig. Külön érdekesség, hogy a Fővárosi Közgyűlésben a bátor bontáspárti fideszes kerületi polgármesterek úgy szavazták meg a rendkívüli felmondást a főváros nevében, hogy a saját kerületükben is állnak Simicska-oszlopok – összesen mintegy 400 darab –, s ezeket a szerződéseket (a Mahir által is megerősített információink szerint) nem kezdték el piszkálni. Igaz, a kerületek rendre csak néhány évre kötnek megbízást, és nem negyed századra. (A kerületi polgármesterek és a Mahir változó viszonyáról lásd Nemrég még védték c. keretesünket.)

Ha Kocsis valóban átvette az irányítást, az alighanem csak felsőbb politikai akarat következménye lehet. No meg azé a szándéké, hogy a Mahir mielőbb eltűnjön a fővárosi utcákról – azért, hogy más jöhessen a helyébe.

Kinézték a helyeket

Amennyiben a Mahirt nem védi meg a bíróság, a főváros újra tendert írhat ki a visszavett helyekre. Lapunk két lehetséges esélyesről hallott eddig. Az egyik a tavaly Garancsi István érdekeltségébe került ESMA Zrt., ami azért pikáns, mert a 2010-es választás előtt – azóta sem cáfolt hírek szerint – Simicska szerette volna megvenni a céget, ám ez az üzlet nem jött össze. (A történelem ez esetben ismétli önmagát, Simicska ugyanis ősszel azt mondta az Indexnek, hogy a fővárosi önkormányzat akkor még csak tervezett szerződésbontása összefügghet azzal, hogy Simicskát „nemrég megkereste egy Fidesz-közeli vállalkozó azzal, hogy megvenné a Mahir Cityposter 51 százalékát. Ő erre nemet mondott, és szerinte ennek a válasznak a folyománya a tervezett fővárosi lépés.”) Ez után 2012-ben az ESMA ellehetetlenítésére külön törvényt írtak (ezt egyesek csak lex Mahirnak hívták), amely megtiltotta a villanyoszlopokon történő hirdetést – ez a jog az ESMA-é a mai napig. A tiltást azzal indokolták, hogy a hirdetések elvonják az autósok figyelmét, ezért veszélyesek a közlekedés szempontjából. Pár hónappal azután azonban, hogy tavaly Garancsihoz került a meglékelt ESMA, az Országgyűlés már nem látta mindezt veszélyesnek, és a korábbi tiltást egysze­rűen feloldották. Az ESMA – mely több ezer óriásplakáthely birtokosa is – közleménye szerint Garancsi célja, hogy az érdekkörébe tartozó cégek reklámtevékenységét az ESMA koordinálja, de „természetesen bízik a további terjeszkedésben is”.

A másik esélyesnek azt a Tombor Andrást mondják, akinek a neve feltűnt az UD-ügyben, és Orbán Viktor tanácsadója is volt. A kreativ.hu közelmúltbeli cikke szerint maga Tombor sem cáfolta a visszatérését a köztéri hirdetési piacra. (Az üzletembert mi is kerestük, de nem sikerült elérnünk.) A feltételezést táplálja, hogy korábban már benne volt a közterületi hirdetési ágazatban, lévén a 2000-es évek közepén az akkor még Csányi Sándor-érdekeltség Multireklám Kft. ügyvezetője volt. Emellett ő volt az, aki nyilvánosan többször is ki kelt a 2006-os szerződéskötések ellen, és egyenesen jogsértőnek nevezte őket.

A vita tárgya

A főváros még tavasszal rendelt el ellenőrzést a Mahir és a korábbi nyertes Intermédia jogutódja, a JCD tekintetében, és mindkét esetben hiányosságokat talált. Utóbbi cégnek 78 alkalommal kellett utóbb korrigálnia, ezt az önkormányzat számára is elfogadhatóan meg is tette. A Mahir ugyanakkor vitatta az észrevételeket. Ezek arra vonatkoztak, hogy a cég telepítsen 25 internetes terminállal kombinált hirdetőoszlopot, valamint 5 légszennyezést mérő hirdetőoszlopot. A főváros ezek pótlását végül nem fogadta el, mert a mérők esetében a Mahir eszközei a Földművelési Minisztérium adatait vették át, és nem is jó oszlopra telepítették őket. A másik kifogás az volt, hogy a Mahir nem terminált, hanem wifit telepített, de néha még az is lassú. A cég álláspontja szerint a főváros nélkülük végezte el az ellenőrzéseket, amelyeket így elfogadni nem tudnak, ráadásul szerint nem volt kötelességük az internetes oszlopok kihelyezése, csak lehetőséget kaptak rájuk. Ez azonban ellentmond a 2006-os szerződés egyik pontjának, mely szerint a Mahir „vállalja, hogy (…) a Fővárossal egyeztetett helyszíneken a felsorolt fejlesztési munkát végzi el (…): kihelyez 25 darab internetes terminállal kombinált hirdetőoszlopot”. A főváros reakciója, hogy ezen hiányosságok miatt elbontatna több mint 700 oszlopot és felmondaná a szerződést, némileg túlzásnak tűnik a kívül­álló számára, bár ahogy jogász forrásunk mondja, „Magyarországon nem ritka az ilyen vitarendezési mód”. A Mahir hétfő lapzártánkkor már 120 kiszedett oszlopot tart számon, ezeknek darabja mintegy 900 ezer forintot ér. Az önkormányzat által megbízott cég ráadásul ezeket kérés ellenére sem adta vissza a Mahirnak, amely egyéb veszteségek mellett nem tudja teljesíteni a hirdetői felé a kifizetett szolgáltatást: a cég kára több százmillió forintra rúghat.

Nemrég még védték

Juhász Péter az V. kerületben épp egy éve tette szóvá, hogy milyen előnyösen jut kerületi oszlopokhoz a Mahir. A kerület havi 8-tól 21 ezer forintig terjedő összeget kér a helyekért, míg a hirdető cég – érvelt a politikus – akár 370 ezer forintért is értékesítheti ezeket.
A Szentgyörgyvölgyi Péter vezette önkormányzat erre így reagált: „Budapesten a belvárosi díjak a legmagasabbak. Erről Juhász Péternek fogalma sincsen, mert egyáltalán nem ismeri az önkormányzatok működését szabályozó jogszabályokat.” Szentgyörgyvölgyi decemberben már az azonnali oszlopbontást támogató fideszes előterjesztők közt volt a Fővárosi Közgyűlésben.

A Narancs információi szerint 2006-ban több olyan fideszes képviselő is akadt, aki megszavazta a most hátrányosnak minősített szerződést. Megkerestük ezzel kapcsolatban Ughy Attila (XVIII. kerület) és Wintermantel Zsolt (IV. kerület) polgármestereket, akik ma is tagok, és a bontásról szóló előterjesztést aláírták, ám a Mahir 2006-os támogatásáról szóló kérdéseinkre nem válaszoltak. Ughy annyit mondott, hogy álláspontját a Rádió Q korábbi műsorában már kifejtette ebben a témában.

A Mahir és a Fidesz: így kezdődött

A Mahir évtizedeken át nélkülözhetetlen partnere volt a Fidesznek, a cég a jobboldali média megteremtésében is alapvető szerepet játszott.

A korábbi állami tulajdonú Mahirt 1993-ban privatizálták, részvényeinek többségét a B-Reklám Kft. szerezte meg, amely a strómanok távozása után közvetlenül is Simicska Lajos érdekeltségébe került. 1994-ben nagy kinccsel gyarapodott a Mahir: az akkor privatizáció előtt álló Hírlapkiadó (HK) készpénzért (Simicskáék ezt hitelből teremtették elő) a tulajdonjog fenntartásával átadta az Esti Hírlap, az Expressz és a Magyar Nemzet kiadói jogát a Mahirnek, amit a Horn-kormány idején az állam visszavett. „A Mahir-csoport az 1998-as választási kampány előtt aktivizálódott: egy régi cégét Mahir Lapkiadó Kft.-re átnevezve elindította a Napi Magyarországot, amely az első Orbán-kormány idején, 2000-ben bekebelezte a Magyar Nemzetet, a régi nemzetesek többségét kisöpörték a szerkesztőségből” – írta erről a Figyelő. Az 1994-es kiürítést a két választási forduló közt végrehajtó HK igazgatót Liszkay Gábornak hívták, lépé­séért állásával fizetett. Liszkay ekkoriban lett jóba Simicska Lajossal, majd egészen tavaly februári felmondásáig a Magyar Nemzet főszerkesztője is volt. Bár ketten a jobboldali médiabirodalom alapjait vetették meg együtt, és üz­leti kapcsolatuk barátsággá nemesült, mindez már a múlté. A Mahir-csoport fontos szereplője volt sokáig Győri Tibor is, ám ő ma már Habony Árpád cégtársa.

A Fidesz gazdasági háttértörténetében kikerülhetetlen cég a Fico – ez is a Mahirba olvadt. A Ficót a párt alapította a rendszerváltás után, a cég az általa üzemeltetett, Jet Car nevű autókölcsönző révén lett ismert, „miután a Váci utcai volt tisztikaszinó eladásából befolyt pénzből a párt 1 millióról 150 millió forintra emelte a törzstőkéjét. Az 1993–1996-ban Simicska Lajos által vezetett Fico Kft. segítségével finanszírozták a Fidesz 1994-es választási kampányát. A társaság az 1998-as parlamenti választás után, százmillió forintos nagyságrendben eladósodva került a Mahir Rt. kizárólagos tulajdonába” – írta a HVG 2003-ban. A Mahirt birtokló B-Reklámból Simicska APEH-elnökké választásakor kiszállt, ám 2001-ben visszatérve az üzleti világba, ismét a cég tagja lett.

A Mahir mindig is fontos szereplő volt a választási kampányokban is. A 2000-es években aktív városházi forrásunk szerint a fővárosi közterületi reklámozást a pártok egyenesen a választási siker egyik kulcsának tekintették, ezért is – és nem csak a lenyúlható pénz miatt – lett a hirdetési felületek elosztása ilyen kényes, a pártközi civódások és egyezkedések homlokterében álló kérdés. Azt nem tudni, 2010-ben vagy 2014-ben adott-e a cég kedvezményeket a Fidesznek, az viszont biztos, hogy a másik oldallal nem voltak különösebben kedvesek. Karácsony Gergely egy nekünk adott interjúban arról számol be, hogy „még 2010-ben, LMP-kampányfőnökként heccből próbáltam árajánlatot kérni a Mahir Citypostertől, de nem adtak”. Mahir-helyeken (is) folytatott kampányt az orbánista civilekből álló CÖF Bajnai Gordon vagy Gyurcsány Ferenc ellen.

A 2010-es kormányváltás után aztán elkezdett dőlni a közpénz a Mahir különböző cé­geihez. Jött hirdetés az Operától, az MVM-től, a Szerencsejáték Zrt.-től, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől, a vízügytől, a Müpától és a Miniszterelnökségtől is. A Simicska-korszak megkerülhetetlen helyszíne volt a Radóc utcai budai Mahir-székház: állítólag ebben az irodában köttettek a legsúlyosabb üzletek. De ez – a G-nap után idestova egy évvel – immár történelem. Emiatt a Fideszben senkinek nem is fáj a feje, miután fontos helyen elhangzott: „A Lajos már ki van fizetve.”

Neked ajánljuk