A lemondás hozadékaként a kisebbik koalíciós párt egy emberként felsorakozott a versenyelvű biztosítási rendszer mögött. Irányváltás nemhogy nem várható, de egyenesen kizárt.
Ha Molnár Lajos a Titanic, akkor a jéghegy süllyed el - így jellemezte Kóka János (akkor még csak elnökjelöltként) az egészségügyi miniszter hozzáállását az SZDSZ másfél héttel ezelőtti küldöttgyűlésén. Utóbb kiderült: a jéghegy az erősebb - legalábbis akkor, ha annak Gyurcsány Ferenc a neve. A miniszterelnök a szó legszorosabb értelmében kiprovokálta az általa alkalmatlan tárcavezetőnek tartott Molnár lemondási kérelmét. Elvileg kirúghatta volna maga is, de az nem ment volna simán - elegendő Medgyessy Péter 2004. nyári kormányátalakítási kísérletére emlékezni, ahol is Csillag István gazdasági miniszter menesztésébe az akkori kormányfő is belebukott.
Molnár maga adta be lemondását. Ennek közvetlen oka az eseményeket ismerő forrásaink egybehangzó állítása szerint az volt, hogy az utóbbi hetek megnyilatkozásaiból kiderült számára: már nem élvezi az e kényes poszt betöltéséhez nélkülözhetetlen feltétlen miniszterelnöki bizalmat. Elhatározásába bizonnyal erősen belejátszott az is, hogy a személyi tehertétel nélkül nagyobb reményt látott a reform továbbvitelére. Gyurcsány a februári parlamenti évértékelő beszéde óta - amelyben nyilvánosan, ám neve említése nélkül, és előzetes tájékoztatás után bírálta az egészségügyi minisztert - zárt körben ott rúgott bele Molnárba, ahol csak találkoztak. A miniszter ugyanakkor - a tárcája által elvégzett feladat mértékéhez képest - nem érezte érdeminek a bírált hibákat, ráadásul azok fő okozójának sem magát tartotta.
A miniszter legelőször tavaly decemberben, a kórházreformnál dobta volna be a törülközőt. A kórházi struktúra átalakításának megtervezésekor Molnár elképzelése alapján az új leosztás szerinti szerződéseket
nem április 1-jéig
kellett volna aláírni (amint az történt), hanem júniusig, és - éppen a hibák kiküszöbölése végett - a változás csak szeptemberben lépett volna életbe. Beiktatásakor Molnár ugyanis komolyan vette azon miniszterelnöki ukázt, miszerint egy miniszter ne csak irányítsa, hanem operatív szinten valóban vezesse is a tárcáját. A reformtörvények előkészítésekor Molnárnak a hazai tapasztalatok és a külföldi példák alapján pontos elképzelése volt mind a változtatási pontokról, mind a folyamat irányáról, mind a konkrét megoldásokról. Az előkészítésben rajta kívül a minisztériumból Horváth Ágnes és Matejka Zsuzsanna, valamint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) felső vezetése vett részt, míg a konkrét jogalkotási munkát a tárca hat jogásza végezte. A szakmai kontrollt az Államreform Bizottság (ÁRB) és az egészségügyi bizottság szocialista tagjai látták el, továbbá - jogi szempontból - az igazságügyi tárca munkatársai. A kórházi kapacitások elosztását és az ezzel összefüggő beutalási rendet azonban nem az említetteknek, hanem annak az apparátusnak kellett megterveznie, amelyik az előző kormányzati ciklusokban - mondjuk úgy finoman - nem volt komoly szakmai munkával kondiban tartva. Így több esetben előfordult, hogy olyan intézmény kapott új feladatot, amelyhez nem rendeltek elég ágyat (illetve fordítva), valamint az átalakítás céljával nem magyarázható beutalási anomáliák is borzolták a kedélyeket. Azt, hogy vajon Molnárnak lett volna-e esélye egy felkészültebb csapatot toborozni (a nyara ugyanis azzal telt, hogy megértse, hogyan működik egy minisztérium), illetve hogy a későbbi határidő mit eredményezett volna, már nem tudjuk meg.
A kórházi struktúra tavaly decemberben elhatározott átalakításakor Veres János pénzügyminiszter és Draskovics Tibor, aki a döntés-előkészítő kormányszerv, az ÁRB tényleges vezetője annak alelnökeként (az elnök a kormányfő) a februári bevezetés mellett kardoskodott, majd kompromisszumként április elsejében egyeztek ki, mind a szerződések, mind az életbe lépés vonatkozásában. Vagyis éppen a reformhevületéről közismert egészségügyi miniszter érvelt a sietség ellen, mondván, hogy egy ilyen nagy rendszer megmozdításához idő kell, és néhány hónapos csúszás nem számít - az azonnali érvágásban és a hosszas gyógyulásban bízó, illetve a büdzsé szempontjait előbbre valónak tartó Gyurcsány, Draskovics és Veres szerint viszont ez elvesztegetett idő lett volna. Molnár kompromisszumkésznek mutatkozott a szocialista frakcióval is: több tucat kis vidéki kórházat ezért nem záratott be azonnal. Vagy képesek lesznek megteremteni a túlélésük feltételeit (azaz a további működésük érdekében magukhoz csalogatni a pácienseket), vagy pedig másfél-két év múlva maguktól is lehúzzák a rolót. Molnár a rendszerátalakítás egészéhez képest ezt az engedékenységet jelentéktelennek tartotta; de épp emiatt nem igazak azok a vélekedések, miszerint őt egységesen utálta volna a nagyobbik koalíciós párt. Ellenségei persze voltak, de például újdonsült pártelnöke tetszési indexe jóval alacsonyabb az övénél. Ezért is fals a miniszterelnöki kabinet azon hivatkozása, miszerint Molnár csesztetése az MSZP-frakció felé tett taktikai engedmény volt, hadd lássák a szocik, mennyire kordában van tartva a nemszeretem Molnár.
Molnár Lajos decemberi lemondási kísérletét a kompromisszumként adott két hónap még okafogyottá tette, ám utóbb éppen az átalakítások előkészítetlensége, elsietettsége, felületessége miatt bírálta őt a kormányfő. Kétségtelen, korábban Draskoviccsal sem volt felhőtlen a kapcsolata, ám az ÁRB egészségügyi csoportjának vezetőjével, Mihályi Péterrel, illetve a testület szakértőivel kifejezetten jó munkakapcsolatban állt. Kormányzati forrásaink szerint ugyanakkor látható volt: Molnár egyre nehezebben viseli, hogy bár ő és munkatársai "kidolgozzák a belüket", vállalják a reformmal járó összes konfliktust, mindezért szerinte méltatlan kritikákat kap a miniszterelnöktől. Ekkorra ugyanis már rendszeressé vált, hogy az egészségügyi koordinációs testület (ekt) péntekenként tartott informális egyeztetésein (ezeken rajta és Gyurcsányon kívül az igazságügyi, a szociális és a pénzügyminiszter, valamint a miniszterelnöki kabinet és a frakciók képviselői vettek részt) a miniszterelnök nem épp baráti hangnemben hánytorgatta föl a reform hibáit, amik szerinte az előkészítetlenségből fakadnak.
Gyurcsány például előszeretettel lovagolt azon az eseten, amikor az Egis gyógyszergyár oltása közben megsérült tőzoltóktól a kórházi ellátásuk előtt elkérték az orvosok a vizitdíjat. (Ilyesfajta esetekre a jogalkotás során valóban nem gondoltak, de a napi több százezer orvos-beteg találkozáshoz viszonyítva az efféle speciális esetek előfordulása elhanyagolható; a vizitdíj-rendszer folyamatban lévő felülvizsgálatakor nyilván korrigálják.)
A március végi ekt-n Gyurcsány saját bevallása szerint is
"felemelte a hangját",
amikor szóba került minisztere eljárása a fogorvosok pénze ügyében. A szemrehányás oka, hogy a fogorvosok egyik hónapról a másikra kevesebb finanszírozásban részesültek. Az ügy analógiája a januári háziorvos-finanszírozási bonyodalmaknak. Akkor az OEP gyakorlatilag annyit tett, hogy a költségvetésben beállított éves keretet elosztotta 12-vel, majd utalt - a háziorvosok pedig felháborodva konstatálták, hogy csökkent a finanszírozásuk. Miután "kiderült", hogy az ok a költségvetési törvény vonatkozó sorában szereplő összeg csökkenése (a tavalyi évhez képest), a tárca intézkedett: a házi-gyermekorvosoknak nyújtott kiegészítéssel (ők ti. nem részesülnek a vizitdíjból) együtt összesen ötmilliárd forinttal kiegészítették a keretet, s az orvosok egy újabb utalás után a pénzüknél voltak. Március végén ez ismétlődött meg a fogorvosokkal: a költségvetési törvény náluk is csökkenő éves keretet tartalmaz, ami havi mínusz 80 ezer forint per fő. Igaz, az OEP a korábbi esetből tanulva eddig a tavalyi összeget utalta, mondván: akkor csökkent, amikor a kiesett összeget már kompenzálja a vizitdíjból csordogáló pénz. Amikor az utalás előtt két nappal jelezték a tárcának a problémát, a miniszter a pénteki egyeztetésre már azzal a kéréssel érkezett, hogy a PM ismét járuljon hozzá a keret feltöltéséhez - ami meg is történt, a második utalás a kincstárnál "utolérte" az elsőt, így a fogorvosok már egyben kapták meg a pénzt. Gyurcsány ezt azonban a reform elhibázottságával magyarázta. A szaktárcának valóban nem ártana tisztában lenni a költségvetés rá vonatkozó részével, és mintha az általa irányított egészségbiztosítóval sem folytatna normális szakmai kommunikációt - de az is furcsa, ha a miniszterelnök az egészségügyi miniszteren kéri számon az elbaltázott költségvetési törvényt.
Molnár szóban a két héttel ezelőtti pénteken is felajánlotta a lemondását, amit a miniszterelnök szintén szóban visszautasított. Múlt kedden viszont ugyanez már nem ismétlődött meg. A szűk körű koalíciós egyeztetésre, amelyen Gyurcsány és Molnár mellett az SZDSZ-től Kóka és Horn Gábor, a szocialistáktól Gál J. Zoltán, Lendvai Ildikó és Katona Béla vett részt, Molnár az egészségbiztosítás versenyelvű átalakításának (a politikai szlengben a több-biztosítós rendszer bevezetésének) forgatókönyvével érkezett, döntést várva a fórumtól. A kormányfő újabb elemzéseket, hatástanulmányokat kért, újra eltolva a tavaly júniusi kormányalakításkor decemberre halasztott, azóta pedig tovább csúszó döntést a rendszer esetleges reformjáról. A miniszterelnök a szocialistáknak ezt úgy kommentálta, hogy az SZDSZ mindössze azzal bír érvelni a több biztosító mellett, hogy "a piac jobb", valamint korholta a szabaddemokratáknak és magának Molnárnak az előkészítetlen, kapkodó átalakítási kísérleteit.
A miniszter a múlt keddi egyeztetésen ismét felajánlotta a lemondását, amit főnöke elengedett a füle mellett. Később hiába kérte tőle Horn Gábor (tudomásunk szerint Molnár az SZDSZ-ből egyedül őt tájékoztatta szándékáról), hogy ne tegyen visszafordíthatatlan lépést, a miniszter a szerdai kormányülésre már el sem ment. Miután Gyurcsány a kormányülésről való távolmaradását nem kifogásolta, szerda délután meghallgatást kért a miniszterelnöktől, amire írásos lemondó nyilatkozattal érkezett, amit a miniszterelnök ezúttal habozás nélkül elfogadott. Tény, hogy Gyurcsánynak már a kormányprogram 2005. májusi kialakításakor is voltak fenntartásai Molnárral szemben, de a Magyar Bálint vezette oktatási tárca "elvétele", valamint az SZDSZ-hez kötődő és Kuncze Gábor szakértőjének számító Molnár kinevezésének elutasítása egyszerre minden bizonnyal sok lett volna a szabaddemokratáknak.
A miniszter lemondása Gyurcsányon kívül mindenkit meglepett. Hogy miért most és miért így történt, arra kormánykörökben
többféle magyarázat
létezik. Az egyik szerint az amúgy a több biztosítót pártoló miniszterelnök így akarná átnyomni saját pártja frakcióján a rendszer ilyen irányú átalakítását. A másik szerint éppen ellenkezőleg: Kuncze leköszönése és az egyelőre pártvezetőként instabil helyzetű Kóka ellenében épp e modell bevezetésének elhalasztására játszik. Egy harmadik teória alapján személyes (egészségügyi) okai lennének Molnár távozásának (amit a leköszönt miniszter a sajtóban határozottan cáfolt), miközben egy negyedik - ámbár nagyon összetett - verzió azt tartalmazza, hogy Molnárt éppen Kóka megerősítése miatt kellett kirúgni. Az ötödik szerint a miniszterelnök éppen a kormányzati struktúra radikális átalakítását szeretné elkerülni, nehogy a tisztújításon az elnöki posztról csak minimális különbséggel lemaradt Fodor Gábor javaslatát, az igazságügy és a rendészet különválasztását Kóka is magáévá tegye - hiszen elég baja van neki most Molnár utódjának keresésével is.
A miniszterelnök amúgy túl nagy jelentőséget nem tulajdonít annak, hogy egy vagy több biztosító finanszírozza az egészségügyi ellátásokat; ő maga amellett lenne, hogy bár az alapbiztosítás terén maradjon meg az OEP monopolhelyzete (amit az MSZP szeretne), a kiegészítőknél, mint az ápolás- vagy baleset-biztosítás, piacra léphessenek a magáncégek is (ami viszont kevés lenne a liberálisoknak). A Molnár lemondását követő nyilatkozatháború azonban rögtön a biztosítási rendszer átalakítása felé tolódott. A még múlt szerdán összeült szabaddemokata pártvezetés keresetlen szavakkal illette Gyurcsány eljárását, és a számukra szimbólumnak számító versenyelvű egészségbiztosítás megfúrásának tekintette Molnár kiutálását. Kóka másnap koalíciós feltételnek nevezte a több-biztosítós modell bevezetését, amit a szocialista egészségpolitikusok (Kökény Mihály, Schwarz Tibor) azonnal ultimátumnak minősítettek, hiába parancsolt rájuk hangfogót a pártvezetés és a pártelnök is. Nem kívánt következményként tehát az SZDSZ és az MSZP is harciasan fölsorakozott a maga átalakítási verziója mögött. A liberálisok májusi kormánydöntést, szeptemberi parlamenti áldást, és legkésőbb jövő januári bevezetést akarnak az alapbiztosítások terén is.
Tárcacsere föl sem merül: Molnár utódját a szabaddemokraták jelölhetik meg. Irányváltás nemcsak hogy nem várható, de egyenesen kizárt. Név egyelőre nem ismert, a belső kampány fáradalmait az országon kívül kipihenő meghatározó liberális vezetők lapzártánk után egyeztetnek először az új miniszter személyéről. A sajtóban
jó néhány név kering,
egy részüket forrásaink MSZP-kapcsolataik (mint Repa Imre, Falus Ferenc), másik részüket relatív politikai súlytalanságuk (mint Mihályi Péter), vagy az egészségügyi reformmal való eddigi szembenállásuk miatt (például Badacsonyi Szabolcs, Somody Imre) zárják ki. Mi csak óvatosan találgatnánk: a legvalószínűbb befutónak egyelőre Horváth Ágnes, az egészségügyi tárca - amúgy Molnár személyes bizalmasaként odakerült - államtitkára tűnik, aki az új miniszter kinevezéséig maga viszi a területet (Kóka csak formálisan irányítja a tárcát). Ha a Kóka-Fodor-Horn-Kuncze egyeztető fórum még a napokban megteszi javaslatát, az új minisztert akár a jövő héten beiktathatják.
Esetleg együtt az új környezetvédelmi tárcavezetővel - ha Fodor, mint az egyre valószínűbb, elfogadja a vélhetően újdelhi nagyköveti pozícióba kerülő Persányi Miklós székét. Az ügyvivő ebben kampánybeli támogatóinak megosztottságával volt kénytelen szembesülni: a Fodor-tábor egyik része azt ajánlotta, hogy a kormányülések és a zöld tárca igazgatása helyett folytassa inkább a belső kampányban elkezdett országjárását, és építse az SZDSZ-en belüli táborát. A stáb másik fele viszont nem hisz abban, hogy megismétlődik a Demszky-jelenség, azaz a frissen megválasztott elnök fél év múlva távozik a párt éléről; javaslatuk szerint Fodornak együtt kell működnie Kókával. A miniszterséggel Fodor esetleg feledtethetné a nyilvánosságban sikertelennek tartott 1994-96 közötti művelődési miniszteri időszakát.
E kettőn kívül a nyár előtt nem várható további csere a miniszteri székekben - legalábbis a tervek szerint.
Kifulladásig
Az új kormány egészségügyi reformjának első etapját lapunk mindvégig nyomon követte (lásd: Ostya nélkül, 2006. szeptember 7.; Brutális belépő, 2006. október 19.; Elvonókúra, 2006. november 2.; "A beteg az úr", 2006. november 30.; Hit és érvek, 2007. február 1.; Minőségi csere, 2007. február 22.; Költöztetést vállalnak, 2007. március 15.; A szürke árnyalatai, 2007. április 5.), hiszen tizenhat évnyi halogatás után ténylegesen elkezdődött az, amiről korábban mindenki csak beszélni volt képes. (Vagy azt sem.) Nézzük az eddigi egyenleget.
Az átalakítás két, egymásnak jórészt ellentmondó célja értelemszerűen az, hogy az egészségügyi ellátások minősége, az azokhoz való minél egyenlőbb hozzáférés javuljon, s egyúttal a finanszírozása is fenntartható legyen. Ennek eszközét - liberális vezetésű tárcától nem túl meglepően - a verseny minél több területre beengedése, illetve, ahol eddig is jelen volt, annak élénkítése jelentette.
Az első lépés
a gyógyszertámogatások visszafogása volt: a tavaly már 400 milliárdra (az államháztartás 3 százalékára) rúgó, a négy év alatt megduplázódó gyógyszerkassza hasonló arányú duzzadása a nálunk jóval tehetősebb országok képességeit is próbára tenné. Az orvosoknak mostantól igyekezniük kell az olcsóbb, generikus termékek irányába terelni a betegeket; ha megfelelő indok nélkül írják a drágábbat, pénzbüntetésre is számíthatnak. Egyúttal a támogatási százalékokat is csökkentették, és teljesen megszűnt az ingyen gyógyszer is (a közgyógyellátottakat kivéve). A gyógyszerkassza állandó növekedésének az volt a legfőbb oka, hogy az egyre drágább termékek felírására a gyártók az orvoslátogatói hálózatukon keresztül "beszélték rá" az orvosokat (természetesen nem mindegyik cég, és pláne nem az összes orvos korrupt). Az ügynökök hatósági felügyeletét megszigorították, továbbá amióta a gyártóknak mindegyikük után évente horribilis összeget kell befizetniük, a cégek nem bővítik a hálózatukat, sőt van, ahol megkezdődtek az elbocsátások. (A promóciós munkatársak amúgy gyógyszerészek és orvosok - és mindkét szakmából hiány van.) Aszerint, hogy mekkora a részesedésük a támogatott gyógyszerek forgalmából, mind a nagykereskedőknek, mind a patikáknak befizetési kötelezettségük van az egészségügyi alapba, de a legnagyobb teher mégis a gyártókra hárul. 'k a 12 százalékos pótlólagos befizetéseken túl kasszatúllépés esetén kénytelenek lennének év végén egymással és az állammal osztozni a hiány finanszírozásában.
A terhek tehát valóban hatalmasak, de a korábbi fenyegetések ellenére a gyártók nem vonultak ki a piacról. Ellenben - mivel a támogatásba befogadáskor nyilvánosan versenyeztetik őket - nagyon komoly engedmények születtek, az első körben ezer gyógyszer ára csökkent. Sőt: az időarányos adatokból úgy tűnik, hogy a 290 milliárdos gyógyszerkassza tartható. Érthető, hogy a reformnak ez az egyetlen olyan eleme, amelyet az ellenzék sem támad különösebben.
Arra máig nem hangzott el értékelhető érv, hogy vajon miért baj, ha megtörik a jelenlegi
patikatulajdonosok
monopóliumát - a versenyhelyzet kiváltotta árdrágulás legalábbis nem tartozik ide. A "családi patikákat" meg senki sem akarja bezárni. (Ad analogiam: aki utálja például a város széli hipermarketeket, az nyugodtan megveheti a parizert drágábban a sarki boltban.) A patikaláncok terjedésének spontán, fű alatt zajló folyamatát mindenesete legalizálták: nincs meghatározva, hogy a személyi jogos gyógyszerésznek mekkora minimális tulajdonrésszel kell bírnia. Kevés szó esett róla, de a versenytörvénnyel összhangban helyi monopóliumok kialakítása sem lehetséges (adott körzeten belül 25 százalékosnál nagyobb piaci részesedés eleve tiltott, 10 százalék felett pedig versenyhivatali engedélyhez kötött az összefonódás). Bár egyre több engedélyezési kérelem érkezik, a három évig még érvényben levő területi korlátozások és szolgáltatásbővítési előírások miatt új gyógyszertárnyitási boom még nem várható.
"vatosan terjed a patikán kívüli árusítás is. Az, hogy kényelmesebb a hozzáférés, nem vitatható. Mint ahogyan az sem, hogy a szakmai színvonal őrzése helyett a zsarolásos érdekkijárással és politizálással foglalatoskodó kamarákat sem "verte szét" a reform azzal, hogy megszüntette a kötelező tagságot. Mióta viszont a tagtoborzásnál fontos lett a szakmai presztízs, a kamarai elnökségek visszafogottabban nyilatkoznak; de a gyógyszerészkamara által a reménybeli tagoknak küldözgetett levelekből is arra lehet következtetni, mintha újabban bizonyos szolgáltatások nyújtása is szerepelne a terveikben. Új kamarák megalakulásának egyelőre nincsen jele.
Fontos lépés, hogy felállt az Egészségbiztosítási Felügyelet. Bár létrehozásának egyik célja, a magánbiztosítók ellenőrzése csak egy esetleges több-biztosítós rendszerben nyer értelmet, az ellátást nyújtó intézmények minőség-ellenőrzése, a betegpanaszok korábbinál jóval erélyesebb kivizsgálása nehezen túlhangsúlyozható szerep. A fennállása alatt eltelt röpke időben a szervezet már kivetette az első komoly bírságokat.
Tekintve, hogy az említett változások leginkább a helyzet fenntartásában érdekeltek helyzetére hatottak negatívan, az első komoly felháborodást a betegeket közvetlenül érintő vizitdíj és kórházi napidíj bevezetése váltotta ki. Noha természetesen azóta sem kezdte el senki imádni, az eltelt időben a felmérések és tapasztalatok szerint csökkent az elutasítottsága; további sorsáról viszont valószínűleg népszavazás dönt. Az orvos-beteg találkozások száma csökkent, de a költségtudatosságra nevelő hatás csak sokára jelentkezhet, és akkor sem lesz objektíven mérhető. Egyelőre tesztjelleggel, de jövőre már élesben végre valamelyest biztosítóként kezd az OEP viselkedni, miszerint térítésmentes ellátás csak a biztosítotti, illetve egyéb jogosultsági jogviszonnyal rendelkezőknek jár - és ezt ellenőrizni is fogják.
Egy egészségügyi reform során a legintenzívebb indulatokat világszerte a
fekvőbeteg-struktúra
átalakítása váltja ki. Nincs ez másképp nálunk sem. A betegek (és ezért az önkormányzatok) leginkább minden sarkon szeretnének egy kórházat, amiket a mentő pillanatokon belül elérne - míg a legköltséghatékonyabb és főleg legjobb minőségű ellátást nyújtó megoldás az egyetlen nagy intézmény volna az ország közepén. Nos, e két véglet között kell kompromisszumos megoldást találni. Megjegyzendő, hogy komolyabb, de nem sürgős esetekben azért a betegek is inkább a nagyobb rutinnal dolgozó intézményeket választják, ha tehetik. A mostani megoldást rengeteg kritika érte, a tervezést nagyon nem sikerült a politikától függetleníteni, de az előrelépés összességében nem vitatható. A radikálisabbak a kezdeti tervek végzetes felpuhulásáról beszéltek, ugyanakkor az egyszerre 40-50 kórház bezárása tényleg okozhatott volna ellátási gondokat; de a folyamat még nem fejeződött be. A most megmentett, de "halálosztályaitól" megfosztott, néhány tucat aktív ággyal működő intézmények jó része a jelenlegi formájában ugyanis nem lesz életképes. És ez nem feltétlenül mihamarabbi bezárást jelent: egy jó menedzsmenttel, racionálisan működő kisvárosi egészségügyi központ kialakításával folytatható a munkájuk; erre a privatizált intézmények mellett mára önkormányzati tulajdonú példa is akad az országban. Ehhez persze az egyszerűbb belgyógyászati beavatkozások elvégzése mellett normális - akár részben fizetős - ápolási osztály létrehozására (néhány orvos helyett több nővér alkalmazásával), az egynapos sebészet bevezetésére, a járóbeteg-szakellátás integrálására éppúgy szükség lehet, mint az intézeti gyógyszertár közforgalmúvá alakítására, vagy akár - afféle gesztorkórházként - arra, hogy a köztulajdonú infrastruktúra használatát a mostani ingyenesség (pontosabban: lopás) helyett bérleti díjért magánorvosoknak lehetővé tegyék. A lényeg, hogy az egyöntetűen kompromisszumképtelennek, bulldogtermészetűnek tartott Molnár megoldásában azért ha nem is könnyen, de felfedezhető az alternatív útvonal lehetősége.
A betegek által is érzékelhető eredmények jó esetben is csak lassan érkeznek meg, ám a hibák egyből: a vizitdíj szabályozásában máig lyukak tátonganak, és ha a vizsgálat esetleg arra a következtetésre jut, hogy a múlt héten átszállítás közben meghalt beteg tragédiájához akár csak részben is hozzájárult az elhibázott ellátási rend, az erősen befolyásolhatja a reformfolyamat megítélését. Ugyanakkor megtörtént az, amire emberemlékezet óta nem volt példa: az egészségügyi kassza jelenleg 30 milliárdos pozitívumot mutat.
De bőven akad még
tennivaló. A legsúlyosabb probléma, a hálapénz visszaszorítása például hátravan. Az alapellátásban talán valamelyest segít a vizitdíj, a járóbeteg- és a fekvőbeteg-ellátásban a vizitdíj, a kórházi napidíj és a beutalási rendtől eltérésnél a 30 százalékos önrész, valamint nagyon lassan, de a generációváltás is érezteti hatását. De lényegi áttörést nem lehet elérni az orvosi fizetések rendezése nélkül, a legkorruptabb elitnél pedig valószínűleg az erő alkalmazása is elkerülhetetlen lesz. Nem független a hálapénztől a rezidensképzés átalakítása sem, hiszen azért nem akar senki hiányszakmát tanulni, mert ott kevés lenne a "bére". Ki kell valamit találni a kórházak gazdálkodási módjára is, ami valószínűleg a költségvetési szervnél szabadabb, a gazdasági társaságoknál kötöttebb forma lehet.
De legelőször is az egészségbiztosítást kell rendbe tenni. A magántőke bevonása a jelenlegi állás szerint eldöntött, már csak annak mértékéről és a garanciákról kellene nagyon higgadtan megállapodni. Nem jó jel, hogy Molnár Lajoshoz hasonlóan Bokros Lajosnak is akkor ért véget a kormányzati pályafutása hajdanán, amikor idáig eljutott.
M. B.
