Minden tételre kiterjedő, a menynyiséget, a behozatali árat, a forgalmazhatósági és minőség-megőrzési határidőket, valamint az első magyarországi tárolási helyet is rögzítő bejelentési kötelezettséget vezetett be az élelmiszerimportszállításokra július 20-tól a hazai agrártárca. A szállítmányok várható beérkezése előtt két nappal az importőrnek hivatalosan, a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatalnak (MGSZH) elküldött adatlapon kell mindezekről számot adnia, a hivatal pedig ez alapján úgy dönthet, hogy a helyszínen ellenőrzi a behozott cikkeket. Ha az MGSZH szükségesnek tartja, felfüggesztheti a termék forgalmazását, bírságolhat, vagy el is kobozhatja az árut. A büntetés mértéke 15 ezer forinttól hárommilliárdig terjedhet.
Sűrű hivatali látogatásokra készülhetnek az importőrök: a különösen nagy élelmiszer-biztonsági kockázatot jelentő áruk (nyers húsok és rövid forgalmazási lejáratú készítményeik, tej és abból készült termékek, egyes friss zöldségek-gyümölcsök, tojás stb.) esetében - mint azt Kardeván Endre, a Vidékfejlesztési Minisztérium élelmiszerláncokért és hatósági ügyekért felelős államtitkára közölte lapunkkal. "A kockázatosnak ítélt szállítmányokhoz a hatóság kimegy, és a helyszínen tüzetesen ellenőrzi. Vagyis a kockázatosnak minősített szállítmányok száz százalékát ellenőrzi" - írja az államtitkár a Narancs kérdésére adott válaszában, hozzátéve, hogy "a másodlagos élelmiszer-vizsgálat szakmai szempontból nem jelent újszerű tevékenységet a hatósági munkatársaknak".
Az intézkedés lényegében megfelel Orbán Viktor június 1-jén elhangzott iránymutatásának, aki akkor a kormány 29 pontos akciótervének 27. lépéseként az importélelmiszerek másodlagos ellenőrzésének bevezetését ígérte, mégpedig azért, hogy "Európa élelmiszer-hulladéka ne áramolhasson be akadálytalanul Magyarországra". Ezt a célmeghatározást a szaktárca rendelkezést indokoló közleménye kibővíti "a hazai élelmiszer-termelés piaci pozícióit veszélyeztető silány minőségű áruk fokozott felügyeletének" szempontjával. Az uniós és a hazai termékek eddigi hivatalos minőségi összevetéséből
félig sem következik
az, hogy Magyarország valóban az EU hulladéklerakata lenne. A szaktárca adatai szerint például a 2008-as, importszempontból kisebb csúcsot hozó évben minden kategóriában a magyar áruknál volt magasabb a kifogásolási arány. Igaz, ez az arány 2009-re (nem kis részben a lapunkban többször is tárgyalt, a hazai áruforgalom minimum nyolcvanszázalékos arányát célzó kormányzati erőfeszítések hatására) megfordult, de hogy az unión belülről érkezett cikkek jelentős része "szemét" lett volna, az korántsem állítható. Az igazi baj az unión kívüli élelmiszerekkel volt a legtöbb termékkategóriában. Ez a szektor azonban lényegesen kevésbé fenyegeti a hazai termelés értékesítési pozícióit, mint a formálisan valóban mindenféle korlát nélkül beérkező uniós áruké. A harmadik országból származó megvizsgált húsok-húskészítmények 13,8 százalékával volt két éve valamilyen probléma, míg a magyar termékek 3,84 százalékánál akadt kisebb-nagyobb kifogásolható tényező, az egyéb uniós eredetűeknél 2,6 százaléknál. A másik sokat emlegetett szektorban, a tejtermékek között is hasonló az arány: az EU-n kívüli áruk 26 százaléka nem volt minden szempontból megfelelő, miközben a magyar áruk 3,6 százaléka, az egyéb uniósoknak pedig csak 2,1 százaléka. A sokat emlegetett szlovák tejjel például igazából az az egyetlen probléma, hogy a hazaihoz képest csaknem feleáron beszerezhető.
Az élelmiszerlánc minden pontját ellenőrizhették a hatóságok eddig is - a termőföldtől a vendéglátásig, beleértve a kereskedelmet, így a logisztikai központokat is. Minden élelmiszert nyilván nem lehet megvizsgálni, ezért eddig kockázatbecslés alapján dőlt el, hogy hol és mennyi kontrollt hajtanak végre. Most viszont a célkeresztbe egyértelműen a magas kockázatúnak tartott importtételek kerülnek, és ha valóban százszázalékosan ellenőrzik őket, akkor a most százhatvan fős vizsgáló apparátusnak túl sok ideje másra - például a hazai ügyeskedők megfékezésére - aligha marad.
A formálisan élelmiszer-biztonsági céllal bevezetett, ám a gyakorlatban belpiacvédelmi célokat szolgáló másodlagos importellenőrzés jól ismert, bár
nem elegáns eszköz
a nemzetközi kereskedés szabályozásában. A magyar bárányszállítók még tavalyelőtt is megtapasztalhatták, milyen hatékony is tud lenni például Olaszországban, ahol egy hivatalos intézkedés nyomán az egyik nagy magyar szállítmány éppen annyit kényszerült a nagykereskedő raktárában ellenőrzés címén "helyben tartózkodni", amennyi ahhoz kellett, hogy már csak a húsvétot közvetlenül megelőző nagy akciókkal - és persze a tervezettnél jóval olcsóbban - lehetett piacra dobni. Font Sándor, a parlamenti szakbizottság fideszes elnöke mindenesetre egyenesen beszélt az ügyben egy júniusi tejipari fórumon, amikor a beáramló importtej miatt aggódó szakembereket így nyugtatta: "Ha Ausztriában és Németországban az európai uniós előírásoknak megfelelő magyar élelmiszerek megjelenését külön nemzeti szabályokkal nehezítik meg, akkor mi sem lehetünk különbek, ennek egyik lépése lesz a másodlagos minősítő vizsgálat."
A helyben termelt áruk értékesítésének megkönnyítése érdekében már júniusban jelentősen oldottak a házi jellegű magyar termékek forgalmazási korlátain, másrészt júliusban a közbeszerzési törvényt is úgy módosították, hogy a helybeli kistermelők áruja akár közvetlenül is eljuthasson a közfelhasználókhoz. Egyszerűbben: a lényegében immár csaknem teljesen korlátozás nélküli házi disznófeldolgozás termékei például akár egyből a sulimenza menüjére is felkerülhetnek - az árról és a beszállító személyéről pedig a polgármester, a testület vagy akár maga az intézményvezető is pályáztatás nélkül dönthet. Ezután következett a nagy mennyiségben igazából csak a multinacionális áruházláncoknál megjelenő import folyamatos, mindennap megismételhető ellenőrzésének a meghirdetése. A trend világos: míg belül lazítunk a szabályokon, addig a behozatalt szigorítjuk.
A kormányzat tehát komolyan veszi az agrárügyi programjában leírtakat. A dokumentumban a következők olvashatók. "Segítjük a kereskedelmi lánc lerövidítését. Belső piacaink és a fogyasztók érdekeinek védelmében elérjük az érintett hatóságok határozottabb és célirányos fellépését. Átértékeljük és társadalmasítjuk a hazai fogyasztóvédelmi politikát. (...) A hazai élelmiszer-termelés alapvetően meghatározza élelmezési és élelmiszer-biztonságunkat, így ennek fenntartása és megerősítése nemzetbiztonsági kérdés. (...) A magyar agrárgazdaság számára a legfontosabb piac a helyi és a hazai piac. (...) Megvizsgáljuk a 'helyi pénz' mint térségen belüli elszámolási egyenértékes alkalmazásának működő rendszereit, elterjesztésének lehetőségeit." A négyéves program meghatározó céljai között szerepel "az alap-élelmiszerellátás EU-szintű újraszabályozásának kezdeményezésével élelmiszer-önrendelkezésünk visszaszerzése" is.
Bárhonnan nézzük is, ez a felvezetés egy keményen bezárkózó, a nyílt kereskedelmi folyamatokat korlátozó rendszer körvonalait vázolja, ami egy európai uniós tagállam esetében legalábbis problematikus. Noha tényleg több uniós társunk is alkalmazza például a másodlagos importellenőrzés eszközét afféle "kvázikorlátként", tartósan és az "önrendelkezés visszaszerzésének" céljával sehol sem teszik ezt. Ráadásul hiába igaz, hogy kiváló természeti adottságaink ellenére immár legalább 20-25 százalékos az import aránya a hazai élelmiszer-forgalomban, továbbra is a termelés bő harmada a külpiacokon (elsősorban az Európai Unió határain belül) kel el, így a mi korlátozásainkat a magyar exportőröket érzékenyen érintő válaszlépések követhetik.
Mi több, a magyar koncepció lényege - a forgalmazás tervezett korlátozása - az áruk és szolgáltatások szabad áramlására vonatkozó uniós alapelvet nyilvánvalóan sérti. Márpedig a másodlagos importellenőrzéshez kapcsolódó adatszolgáltatás teljes körűvé kiterjesztése aligha jelenthet mást, mint hogy az állam valóban minden behozott mennyiségről tudni akar. Innen már csak egy lépés, hogy azt is megmondja, mennyi az "önrendelkezésünk" szempontjából kívánatos importmaximum - vagyis hogy de facto rögzítse az alapellátáshoz kapcsolódó hazai/import arányt. Ez azonban
oly mértékben ellenkezik
az uniós kereskedelemszabályozás szellemével és jogrendjének egészével is, ami egy uniós tagállamtól aligha elfogadható. Michael Barnier, az EU belső piacért és szolgáltatásokért felelős biztosa az elmúlt napokban nyilatkozta a Népszabadságnak, hogy a közösségen belül "a versenytárs ma már nem a szomszédos ország, hanem Kína vagy az Egyesült Államok, a jó gazdasági patriotizmusnak tehát európainak kell lennie. Megvan a módja ezen belül is a helyi termékek védelmének. Szabványokkal, eredetmegnevezésekkel - tehát a magyar termékek identitásának védelme minőségi és eredetiségi alapon történhet. (...) Egy innovatív, találmányokban bővelkedő országnak nem szabad befelé fordulnia."
Az uniónak esze ágában sincs foglalkozni a korlátozás irányába elmozduló alap-élelmiszerellátási szabályozással. Ellenkezőleg: a versenyt fogja erősíteni az élelmiszer-tömegtermelésben, mivel a már bejelentett, 2013 után életbe lépő reformok lényege szerint az alaptermeléshez adott (versenyhatásokat csökkentő) normatív támogatások háttérbe szorulnak a komplex térségi fejlesztéshez, illetve tájőrző gazdálkodáshoz adható szubvenciókhoz képest. Ha ugyanis az unió nem tesz valamit saját termelési és versenyhatékonyságának javításáért, a világ többi nagy előállító térségéből érkező olcsó szállítmányok - például a távol-keleti vagy dél-amerikai tömegáruk - a meglevő vámok ellenére is komolyan veszélyeztethetik az európai parasztok piaci pozícióit. A magyar kormány tehát ebben a helyzetben kívánja a versenyhatásokat csökkenteni importkorlátozással és a helyi piac értékesítési feltételeinek oldásával. Esetleg azzal próbálkozik, hogy a helyi elszámolásban a pénzt a kormányprogramban említett "helyi pénzzel" (értsd: áruval) váltsa föl. Ez most, 2010. július végén legalábbis sajátos próbálkozásnak tűnik.
