Magyar Narancs: Korábbi elemzéseikben önök azt mondták, hogy további intézkedésekkel tartható ugyan az előző kormány által tervezett GDP-arányos 3,8 százalékos hiánycél, de ezek nélkül az államháztartási deficit a 4,2 százalékot is elérheti. A mostani állapot alapján mi a legvalószínűbb kimenetel?
Kopits György: A költségvetés tervezetéről múlt ősszel készített előrejelzésünk alapján azt állítottuk, hogy az idei hiánycél megvalósítható. De elemzéseinkben és közleményeinkben végig hangsúlyoztuk a kockázatokat, amelyek forrása például az önkormányzatok vagy az állami vállalatok gazdálkodása. Ezek a kockázatok akár a GDP egy százalékával is ronthatják az egyenleget. Az év elején már azt jeleztük, hogy az idei hiány 4,2 százalék lehet, főként az elmúlt év végén lelassított kiadások, illetve felgyorsított bevételek hatására. Megnyugtató számunkra, hogy az úgynevezett tényfeltáró bizottság - talán létező, de nyilvánosságra nem hozott jelentésében - ugyanezekre a kockázatokra mutatott rá.
MN: A Költségvetési Tanács nemrég jelentette meg a napokban végül elfogadott adócsomag költségvetési hatásáról szóló becslését. Eszerint a banki különadó bevezetése, a társasági adó és a személyi jövedelemadó változása, valamint több kisebb hatású intézkedés összességében 81 milliárd forinttal javítja idén a külső tételek egyenlegét. A további bejelentésekkel - mint például a minisztériumi pénzek zárolása vagy a közszféra bérköltségeinek viszszafogása - már teljesül a 3,8 százalék?
KGY: Kategorikusan nehéz ezt kijelenteni. A válasz részben attól is függ, mennyi valósul meg a tervezett intézkedésekből. Összességében azt lehet mondani, hogy a 29 pontban vázolt csomag idénre vonatkozó tételeivel közel jutunk az eredeti hiánycélhoz, tehát ezek a lépések ebből a szempontból pozitívak.
MN: Jövőre mekkora kiadáscsökkentésre lenne szükség?
KGY: Az államháztartás hiánya jövőre nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát, de a kiadáscsökkentés szükséges mértéke attól is függ, mennyi lesz a bevétel. Márciusban azt tudtuk megállapítani, hogy ha a törvények nem változnak, akkor jövőre a belső tételekre - oktatás, egészségügy, közigazgatás stb. - az ideivel megegyező nominális összeg áll csak rendelkezésre, ami reálértéken mintegy 200 milliárd forintos csökkenést jelent. Az új körülményeknek megfelelően ugyanezt a számítást, az úgynevezett technikai kivetítést fogjuk augusztusban ismét elkészíteni.
MN: A bankadóról megállapították, hogy annak jó részét áthárítják a pénzintézetek az ügyfelekre, tehát a terhet nem az viseli, aki formálisan befizeti. Miért ez a legvalószínűbb forgatókönyv?
KGY: Az adóterhek áthárításának komoly szakmai irodalma van. A gyakorlatban pedig én magam is vezettem szakmai tanácsadó csapatot Latin-Amerikában a 2000-es évek elején, amikor ott bevételnövelés céljából adóztatták a pénzügyi szektort hasonló jellegű adókkal. Ott is rendszerint jelentkezett az áthárítás és a torzító hatás. A pénzintézetek komoly piaci erővel rendelkeznek, meg fogják találni az áthárítás módját. Másrészt a hitelkereteket csökkentik, a hitelhozzáférést megnehezítik. Ilyen helyzetekben a hatás rendszerint regresszív, tehát a rászorultabb háztartások és a kkv-k fognak nehezebben hitelhez jutni, vagy nekik kell az adó aránytalanul nagyobb súlyát viselni. Jelenleg a fejlett államokban, az Egyesült Királyságban, Németországban, Franciaországban vagy az Egyesült Államokban szintén mérlegelik bankadó bevezetését, de azok mértéke, az országok gazdaságához viszonyított súlya a miénkhez képest elenyésző. A magyar bankadónak elsősorban a kirívó mértéke és a bizonytalan időtartama miatt van növekedést fékező hatása.
MN: Valamint a világ egyéb részein a bankadó funkciója is más.
KGY: Ezekben az országokban nem a bevételszerzés, hanem a pénzügyi rendszer stabilitásának elősegítése, a banki kockázatok finanszírozásának előteremtése a cél.
MN: Azzal tehát nem kell számolni, hogy 2-3 nehéz év miatt kilépne egy pénzintézet a jól jövedelmező piacról.
KGY: Nem valószínű, hogy egy bank a különadó miatt felszámol mindent, és elköltözik Magyarországról, de könnyen lehet, hogy a nem csak Magyarországon tevékenykedő pénzintézetek más országok felé fogják eltolni a súlypontjukat. És persze azt sem lehet teljesen kizárni, hogy ha vannak más okok is, akkor valakinek ez jelenti az utolsó lökést az elköltözéshez.
MN: Viszont költségvetési szempontból a bankadó egyszeri egyensúlyjavító tényezőnek tekinthető, hiszen jövőre már valamennyire alkalmazkodnak hozzá a szereplők, pár év múlva pedig deklaráltan megszűnik.
KGY: A bankadó nem más, mint egy híd, egy átmeneti intézkedés, ami átvezet valami olyanhoz, ami még nem formálódott meg. Arról még semmit nem hallottunk, hogy az olyan külső tételeknél, mint például a nagy elosztórendszerekhez kapcsolódó kiadások, a különböző járadékok, milyen elképzelések vannak. Pedig leginkább ezeknek az átalakítására van szükség ahhoz, hogy középtávon a strukturális egyenleg javuljon.
MN: Nem kellett volna ezt a munkát már elkezdeni? Hiszen az eredményeinek már a jövő évi költségvetésben meg kellene jelenniük.
KGY: Bízom benne, hogy a kormány és a Nemzetgazdasági Minisztérium aktívan foglalkozik ezzel.
MN: Egyelőre a kormány álláspontja szerint szó sem lehet megszorításokról, mert az lehetetlenné teszi a gazdasági növekedést. Van másik út?
KGY: Egy kis, nyitott ország esetében a kiigazító csomag nem feltétlenül vezet pangáshoz vagy esetleg recesszióhoz. Nagyon hatásos jelzésértéke van annak, ha egy kormány egyértelműen és hitelesen kijelenti, hogy szigorú költségvetési fegyelmet fog tartani, olyan szerkezeti lépésekre szánja el magát, amelyek következtében egyszer és mindenkorra tartani tudja magát bizonyos keretekhez. Így idővel a piacok nagyon kedvező módon reagálnak, megnő a bizalom, csökken az elvárt kockázati felár, a kamatkiadások pedig elkezdenek csökkenni. Pusztán ettől már nagyobb költségvetési mozgástér keletkezik, ami kihat a gazdaságra, több lehetőség lesz a beruházásokra. Ha van egyértelmű középtávú program, akkor a gazdálkodók, a befektetők viselkedése is megváltozik. Ha a piac tud tervezni, az már nemcsak rövid, hanem hosszú távon is serkenti a növekedést. Ráadásul egy ilyen keretrendszer már létezik is nálunk. A költségvetési felelősségi törvényben szerepel, hogy az adósságállomány reálértéke nem növekedhet. Ha a kormány tartja magát az átlátható, szabályalapú költségvetéshez, akkor bárkivel fogadok, hogy annak idővel kedvező hatása lesz a növekedésre még egy olyan országban is, amelyik ennyire kitett a külső sokkoknak. Ugyanez már megtörtént többek között Svédországban, Chilében, és még a nálunk sokkal bonyolultabb helyzetű Brazíliában is.
MN: Ehhez képest éppen most fog csökkenni az átláthatóság a pótköltségvetési szabályok és az állami vállalatok elszámolási szabályainak megváltoztatása miatt.
KGY: Először éppen az a kormány akarta felhígítani a költségvetési felelősségi törvényt, amelyik azt egy évvel korábban megalkotta. Mi akkor ellenálltunk, mivel az átláthatóságot hatalmas értéknek tekintjük: pontosan ez hiányzik mindmáig Magyarországon. Az akkori kormány visszalépett, de a mostani sajnálatos módon nem. Pedig már sok ország tudomásul vette, hogy az átláthatóság szent. Ez főleg azoknak fontos, akik korábban is trükköztek az elszámolásokkal. Az is előfordul, hogy az Eurostat szabályai lehetőséget adnak visszaélésekre, de nekünk ezeket a lehetőségeket sem volna szabad kihasználnunk. Sajnos még nem tartunk itt.
MN: Vajon értik ezt az ország mai irányítói? Amikor a nemzetközi szervezetek felelős költségvetési politikára kapacitálják az országunkat, akkor az valamiféle diktátumként van feltüntetve, ami ellen nekünk harcolni kell. Arról nem esik szó, hogy ez a saját elemi érdekünk is.
KGY: Miután a svédek a 90-es évek elején komoly pénzügyi válságon mentek keresztül, egyből megtanulták a leckét, és azóta tartják magukat a költségvetési fegyelemhez. Nem kérnek többé a mindenféle szervezetek és a piacok diktátumaiból, a saját maguk urai akarnak lenni. Tudják, hogy ők egy kis ország, nem diktálhatnak. A saját szabályrendszerük szerint a költségvetésnek középtávon muszáj többletet termelnie, ennek eredményeként pedig a GDP-hez viszonyított adósságrátájuk az 1994. évi 78 százalékról - ami hasonló a mai magyar adathoz - a felére csökkent, és most már komoly gazdaságélénkítő programokat is tudnak indítani. Chilében is hasonló történt. Bizonytalanságot okozó viselkedéssel és nyilatkozatokkal csak azt lehet elérni, hogy saját magunkat kötjük gúzsba. Sokszor kérdezik tőlem újságírók, hogy ez és ez az intézkedés vajon elégséges lesz-e a Valutaalapnak, elfogadja-e, milyen feltételeket fog szabni. Pedig nekünk úgy kellene gazdálkodni, hogy egyáltalán ne kelljen a Valutaalaphoz fordulnunk, hanem a gazdaságpolitikai döntések és a kommunikációjuk képes legyen közvetlenül meggyőzni a befektetőket arról, hogy bátran finanszírozhatják Magyarországot. Ha lehet így értelmezni, akkor üdvözölhetjük a miniszterelnök legutóbbi kijelentését, hogy a jövőben nem vesszük igénybe a Valutaalap forrásait.
MN: A kijelentést lehet így értelmezni? Nem kellett volna megelőzniük a kuruckodást a gazdaságpolitikai döntéseknek és a kommunikálásuknak?
KGY: Én ezt szeretném így értelmezni, hiszen mint említettem, a költségvetési keretrendszer már létezik, csak tartani kell magunkat hozzá. Svédországban is az volt a dolog pikantériája, hogy éppen az önállóságuk visszaszerzése érdekében fegyelmezték meg a költségvetési politikát. Ezzel szemben nálunk egyesek úgy tekintenek a Valutaalapra és az EU-ra, mintha valamilyen önkényes intézmények volnának, amelyek sértődötten távoztak vagy átléptek valamilyen illemhatárt. Olyanok is vannak, akik úgy vélik, hogy túl keményen bánnak velünk, pedig Magyarország komoly erőfeszítéseket tett, és már a költségvetési hiányunk az EU átlaga alatt van. Ez az állítás figyelmen kívül hagyja, hogy az adósságrátánk jóval meghaladja az euróövezeten kívüli EU-tagok átlagát. Meg kell érteni, hogy itt nem érzelmekről van szó, hiszen ezek az intézmények szakmai alapon reprezentálják főleg a viszonylag nagy EU-tagországokat és az Egyesült Államokat. Ezek Magyarországgal szemben kifejezetten jóindulatú országok, többnyire jobbközép színezetű kormányokkal, tehát diktáló mumusokról szó sincs. Az EU-ban nem akarnak még egy Görögországot, ez ilyen egyszerű. Ha pedig segítséget kérünk, akkor látni akarják, hogy ez az ország jobban fog teljesíteni, és a saját lábára fog állni. Tulajdonképpen ezt mondta a német kancellár a napokban a magyar miniszterelnöknek.
MN: Arra pedig senki nem kíváncsi, hogy egy politikai erő egyébként könnyű meggazdagodást ígért a népének.
KGY: Sőt, még azt is el lehet mondani, hogy a választások előtt ezek az országok és a piacok is nagyon pozitív várakozásokat tápláltak Magyarországgal szemben. Ennek részben bizonyítéka, hogy az államkötvények elvárt hozamfelára - ami a kockázati felár mutatója - májusig szinte minden futamidőre vonatkozóan csökkent. Sajnos az azóta bekövetkezett visszaemelkedésük némi bizalomvesztésnek a jele.
MN: Korábban felmerült, hogy amennyiben az ország hajlandóságot mutatna bizonyos szerkezeti átalakításokra, amelyek kezdetben mindenképpen viszik a pénzt, akkor esetleg a hiánycélok sincsenek kőbe vésve. A görög válság árnyékában ez még elképzelhető?
KGY: Ha például a görög válság előtt a nagy elosztórendszerek átalakítására komoly tervek alakultak volna ki, a költségvetési hatásaik előre ki lettek volna számolva, világosak lettek volna az elszámolások, akkor elképzelhető, hogy elfogadták volna a pénzügyi intézmények. A görög válság után még ennek a lehetősége is jelentősen csökkent, nem beszélve egy tartalmilag tisztázatlan, "biankó" hiánynövelésről.
MN: És a piac mit fogadhat el?
KGY: A piac végül is a lényeg. Korábban jellemző volt, hogy amikor egy ország készenlétihitel-megállapodást kötött a Valutaalappal, akkor utána a hitelezők szinte bármit elfogadtak. De ez a 90-es évek közepén megváltozott, amint az állampapírpiac átvette a bankok szerepét a hitelezésben. Például Oroszország és Brazília 1998-ban, Argentína 2001-ben kötött megállapodást a Valutaalappal, majd kevesebb mint fél évvel az aláírás után mindhárman pénzügyi válságba kerültek. Nem működött, hogy a Valutaalap elnéző próbált lenni, és ebből a szervezet fő részvényes országai is tanultak. Ezért nincs értelme mumust csinálni az IMF-ből és az EU-ból, ha valamit nem akarnak elfogadni. Olyan alku, amit a Valutaalappal vagy az EU-val csak politikai érvek mentén lehet megkötni, a piaci szereplők szemében nem ér semmit. Összegezve tehát elképzelhető, hogy nem lesznek komoly következményei annak, ha utólag kiderül, hogy a hiánycélt nem sikerült betartani, de a reformokhoz rövid távon szükséges pluszkiadásoknak a kötelező ellentételezési szabály betartásával kell helyet biztosítani. Én abban reménykedem, hogy lassan kigyógyulunk a fiskális alkoholizmusból, és betartjuk a már hatályban lévő költségvetési szabályainkat. Enélkül a magyar vezetésnek is fontos cél, az euró bevezetése sem lesz lehetséges.
Névjegy
Kopits György Budapesten született, Dél-Amerikában nevelkedett, egyetemi tanulmányait az Egyesült Államokban és Svájcban végezte. 1969-től az USA pénzügyminisztériumában dolgozott, 1975-ben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) munkatársa lett. Az itt töltött csaknem három évtized alatt kétszer is volt a szervezet magyarországi referense, foglalkozott a szovjet gazdasággal, de Belgiumtól Indonéziáig számos ország IMF-misszióját vezette. Kiterjedt kutatói és oktatói tevékenysége mellett gazdaságpolitikai szakértőként tevékenykedett többek között Brazíliában, Mexikóban, Oroszországban, Peruban, Törökországban, Ukrajnában, Kínában, Indiában, Izraelben, Koreában, Nigériában és Venezuelában. A méltán elhíresült "fiskális alkoholizmus" kifejezés megalkotója 2004-ben tért vissza Magyarországra, és Járai Zsigmond javaslatára a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja lett. Az Országgyűlés 2009-ben egyhangúlag választotta az újonnan megalakított Költségvetési Tanács elnökévé.
