Az értelmi sérültekrõl jóformán semmit sem tudunk, és nem is beszélünk róluk. Pedig õk is teljes életet szeretnének élni: nemcsak mellettünk, hanem velünk együtt.
Sári és Józsi fogad mosolyogva a Civitan-Help Egyesület Görgényi úti kertészetében. Puha, zöld fû, szép fák, rendezett virágágyások és mindezek mögött egy erdõ. Levegõt sem véve halmoznak el kérdéseikkel ("szereted az epres joghurtot?", "az egy fideszes lap?"), majd jönnek a többiek, ki félve, ki gyanakvóan, és jól megnéznek maguknak. Munka közbeni tízperces szünetüket tartják éppen.
E különleges kertészetet 1998-ban alapította az értelmi sérültek szülei által létrehozott Civitan Club Budapest-Help Egyesület azért, hogy munkahelyként, napközi otthonként és fejlesztõ központként funkcionáljon az enyhén és középsúlyosan értelmi fogyatékos felnõttek számára. A fiatalok napi 4-5 órát dolgoznak, s heti rendszerességgel különbözõ kézmûves-foglalkozásokon vesznek részt; logopédia- és kommunikációórájuk van. Jár ide pszichológus és gyógypedagógus is. "A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Egyetemen írták számunkra ezt a fejlesztõprogramot. A különbözõ foglalkozások egymásra épülnek, például a kézügyességet fejlesztjük a rajzban, kerámiázásban, s ezzel megtanulják azt a motorikus mozgást, amit aztán a virágtûzdeléskor használnak. Kosarazni is elkezdtek, és így tanulták meg játékos úton a csapatmunkát, amire szükségük van mindennap. Ha bejön egy vásárló, összefognak, és együtt szolgálják ki. Tudják egymásról, hogy ki mire képes, egyikük jól tud beszélni, a másikuk számolni, a harmadik ismeri a pénzt, a negyedik pedig a virág nevét" - meséli az alapító-menedzser Nagy Tiborné, Katalin, aki egyben az egyik itt dolgozó fiatal édesanyja is. "Ma a védett munkahely nem divatos, sajnos kevés van. Ez a hely elengedhetetlen lépcsõfok ahhoz, hogy késõbb majd mindannyian integrált munkahelyen dolgozhassanak."
A kertészethez tartozik egy lakóotthon, ahol hat fiatal lakik, akik kevés külsõ segítséggel magukat látják el. A cél az, hogy az itt dolgozók olyan életet éljenek, mint a velük egyidõs ép emberek. A kertészet bevált: az idejárók közül négyen "rendes" munkahelyen dolgoznak (kertészetben és önkormányzatnál), ketten elvégezték a szakmunkásképzõt - tudom meg az egyik fiataltól, aki a munka szünetében az egyik kerti asztalnál ülve magyartankönyvét bújja.
"Piacképesnek kell lennünk, jól eladható dolgokat készíteni, mert sajnos itt is a piac diktál" - mondja Katalin. Igaz, az egyesület hiába adta a Munkaügyi Minisztérium civil kapcsolatok fõosztályának a legkedvezõbb árajánlatot, nem tõlük rendelték a virágokat. Azt viszont elérték, hogy legalább a helyi önkormányzat ablakaiban az õ virágaik legyenek.
Vissza a társadalomba
Magyarországon a 2001-es népszámláláskor 56 963 értelmi fogyatékost regisztráltak, közülük több mint 35 ezer a felnõtt korú. Ehhez képest maximum 4000 fõnek van hely a lakóotthonokban és a bentlakásos rehabilitációs intézményekben, a súlyosan értelmi sérültek számára fenntartott ápoló-gondozó intézetekben pedig 13 000 felnõtt élhet. Az ún. napközis fejlesztõ otthonok pedig Budapesten csupán 550 felnõtt értelmi fogyatékosnak kínálnak helyet; vidéken fõként a nagyvárosokban találhatók 10-20 fõt ellátó intézmények, ezek többsége civil szervezõdés. S a többi 17-18 ezer ember? 'k otthon élnek szüleikkel, rokonaikkal, többségük egészsége és szellemi állapota egyre romlik - családjaiké hasonlóképpen.
"Ennek oka, hogy hiányzik a megfelelõ egységes szemlélet, állami támogatás, pályázat, a munkavégzéshez szükséges iskolai program, szakképzés, másrészt pedig a pozitív társadalmi megítélés, a szolidaritás" - sorolja Gyene Piroska, az Értelmi Fogyatékosok és Segítõik Országos Érdekvédelmi Szervezetének elnöke, maga is érintett szülõ. A fogyatékos támogatás havi összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének (2004-ben 23 200 forint) 65, illetve 80 százaléka. A fõvárosi önkormányzat által fenn-tartott nagyméretû otthonokban ennyi pénz nem elegendõ a havi ellátási díj kifizetésére sem - dolgozni meg alig tudnak valahol.
A fogyatékkal élõ emberek jogairól és egyenlõ esélyeik biztosításáról szóló 1998-as törvény értelmében a fogyatékos embereknek jogukban áll integrált munkahelyen vagy ennek hiányában védett munkahelyen dolgozni - de csak 7 százalékuk dolgozik, a regisztrált értelmi fogyatékos munkanélküliek száma viszont csupán 671. Tehát maguk az érintettek sem tudják, hogy a munkaerõpiacon volna a helyük, s nem keresik sem õk, sem családtagjaik a megfelelõ munkalehetõséget.
A fogyatékosok számára létesített állami helyek a dolgozó munkabérének 360-200 százalékát kapják a foglalkoztatásért; a sérültek tollat fosztanak, drótot húzkodnak, vagy csak üldögélnek és bámulnak a semmibe. A húsznál több fõt foglalkoztató magánvállalkozóknak a foglalkoztatási törvény elõírja, hogy a létszám öt százalékáig megváltozott munkaképességû dolgozót kell alkalmaznia. (Lásd még: Az elutasítás csendje, Magyar Narancs, 2004. szeptember 30.) A kötelezettséget nem teljesítõ munkáltatók rehabilitációs hozzájárulást fizetnek - ám ennek alacsony szintje a munkáltatókat inkább a büntetés kifizetésére, s nem a foglalkoztatásra ösztönzi. Ezzel a minisztérium is tisztában van, és tervezi a büntetés emelését, ám õk sem hisznek ennek hatásosságában. Gyene Piroska szerint munkaközvetítõ cégekre volna szükség, mint Nyugaton.
Magyarországon az egyik ilyen a tíz éve mûködõ Salva Vita Alapítvány, amely elsõsorban enyhe és középsúlyos értelmi sérült embereknek nyújt segítséget az önálló életvitel kialakításához, valamint a társadalomba való beilleszkedéshez. Egy másik cég, a Rehabit Komplex Kft. jórészt megváltozott munkaképességû embereket foglalkoztat papírárugyártóként, és sokakat készít fel az integrált munkaerõpiacra. Farkas Jácint, a cég egyik embere, volt fogyatékosügyi miniszteri megbízott szerint kevés a tapasztalat e téren, így õk maguk is "az inkubációs tartályként funkcionáló védett munkahelyeken", az egyes otthonokban, a fejlesztések közben jönnek rá az újabb és újabb módszerekre.
"A legaktuálisabb feladat valóban a védett foglalkoztatás átalakítása. Azt szeretnénk, hogy a lakóotthonokból a sérült integrált környezetbe kerülhessen, és ezután támogathassuk önálló életét és foglalkoztatását. Ehhez költségvetési forrás kell; a következõ hetekben derül ki, hogy jövõre el tudjuk-e ezt kezdeni" - mondta lapunknak Kisgyörgyné Cziráki Andrea, a Szociális, Családügyi és Esélyegyenlõségi Minisztérium fõosztályvezetõ-helyettese.
Zabhegyezés
A lakóotthoni rendszer is változtatásra szorul. A mostani nagy, zsúfolt intézmények alkalmatlanok az emberhez méltó életre: 100-200-an is élnek egy helyen a városok, falvak szélén - holott kis közösségekre van szükség. Ahol több százan laknak, ott tizedannyi figyelem sem jut egy gyermekre.
Ráadásul rengeteg a panasz szexuális zaklatás miatt. "Az otthonokban dolgozók kihasználják a betegeket. De a szülõk szégyellik a helyzetet, nem akarnak bíróságra menni, mert félnek, hogy akkor gyermeküknek ott kell hagynia az intézményt, és nem lenne hova menni" - mondja Gyene Piroska. Akinek nincs családja, az még rosszabb helyzetben van. Joga van saját érdekeit képviselni - sokan képesek is lennének rá, de nem tudják, hogyan kell. "Nemrég megnyertünk egy pályázatot, így elindíthatjuk azt a képzést, ami kommunikációs és személyiségfejlesztõ tréninggel felkészíti az önérvényesítésre a sérülteket. Amíg azonban ez kialakul, addig legalább egy hivatalos képviselõre volna szükség, aki a parlamenthez tartozik és független a minisztériumoktól."
Az Országos Fogyatékosügyi Program már 2001-re változtatást ígért az intézményi ellátás, a személyiségközpontú fejlesztés és a társadalmi elfogadtatás terén is. De nem sok minden történt - legföljebb annyi, hogy újabban 2005 januárjára ígérik mindezt. Sok jóra azonban nem lehet számítani. Az állam a régi gyakorlatot folytatja például a bentlakásos intézményeknél: a négy éve létesült tardosi otthon ugyanúgy 200 fõs, mint a szocializmusban épültek. "Tisztában vagyunk vele, hogy ezek megszüntetésére és helyettük új, modern lakóotthonok építésére lenne szükség. A mi célunk is ez, a megvalósítás határidejének 2010-et tûztük ki - állítja Kisgyörgyné Cziráki Andrea. - Most azon dolgozunk, hogy a sérültek inkább saját lakókörnyezetükben kapják meg a szükséges segítséget, amit a körülbelül 100-150 támogató szolgálat szervezne meg. A sérültek éljenek otthon, járjanak nappali intézményekbe, s majd ha szüleik meghalnak, élhessenek tovább a lakóotthonban." Ehhez azonban a jelenleginél jóval több nappali intézmény kellene. "Csak berendezésekre, eszközökre és programokra lehet pályázni, mûködtetésre meg új otthon indítására nem. Ahhoz mindig kell önrész, amit már önmagában nehéz összeszedni" - mondja Sándorné Erdélyi Judit, a XII. Kerületi Fejlesztõ Napközi Otthon vezetõje.
A XII. kerületi otthonba járó felnõtt sérültek szülei jó anyagi helyzetben vannak, így nem okoz nekik gondot, hogy támogassák, segítsék gyereküket.
A szerencsések
Az itteniek nem is dolgoznak, hanem terápiás jellegû foglalkoztatásban vesznek részt, amiben különbözõ képességeiket igyekeznek fejleszteni: szõnek, üveget festenek, virágkötést és agyagozást tanulnak, kollázst készítenek. "Rendszert tanulnak. Délelõtt vannak a foglalkozások, mert akkor tudnak jobban figyelni. Az életvezetéshez szükséges ismereteket is megtanulják: a pénz használatát, fõzést, takarítást, bevásárlást, a közösségben való létezést. Mozgásfejlesztésben is részt vesznek: speciális gyógytestnevelésük van, társastáncra járhatnak, néptáncolnak élõ népzenére, és így nemcsak a mozgásuk, hanem a személyiségük is fejlõdik. Vettünk két citerát is, ketten nagyon tehetségesen játszanak már rajta" - tájékoztat Erdélyi Judit. A végsõ cél itt is az önállóságra nevelés, hogy idõvel az épekhez hasonlóan élhessenek az otthonosok. Nem ugyanúgy, hiszen arra nem képesek.
Gyene Piroska szerint átfogó kép kellene arról, hogy hány és milyen fenntartású, állapotú intézmény van az országban, hány ember lakik bennük; s ezek után minden intézet számára felszámolási tervet kellene készíteni. "Emellett azt szeretnénk, hogy a Nemzeti Fejlesztési Tervbe kerüljön be a bentlakásos intézményrendszer is fõ szempontnak, mert csak magyar költségvetési összegekbõl nem megyünk semmire."
Ha a törõdés és fejlesztés idejében elkezdõdne, felnõttkorukban sokkal könnyebben válnának önállóvá a sérültek. Így viszont megszokják, hogy mindent helyettük csinálnak, a szülõk nem tekintik partnernek õket. A szülõknek legelõször is önmagukkal kell megbirkózniuk: hogy elfogadják a helyzetet, ne szégyelljék gyermeküket, és ne essenek kétségbe. Ehhez is szükség lenne tréningekre, amelyeken nemcsak a sérültek szüleinek, hanem a közelükben élõknek és bárki érdeklõdõnek segítséget nyújtanának a helyzet feldolgozására, kezelésére. Ahogyan Gyene Piroska fogalmazott: "Az általános iskolás könyvekben a törött lábú gólya képe mellé egy szép >>downosarcát is odarajzolhatnák. Azért, hogy a gyermekek már kiskorukban hozzászokjanak, természetesen tudják kezelni a sérültség, fogyatékosság meglétét."
Venczel Sára
