A ceremóniát követően Jacques Santer, a bizottság elnöke az anyagokat - illetve azokat a háttérdokumentumokat, amelyek az esetleges bővítés gazdasági, pénzügyi és intézményi vonatkozásait tárgyalják - hivatalosan is az Európai Parlament plenáris ülése elé terjesztette.
Az Európai Unió (EU) bizottsága hat országgal javasolja megkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat: hazánkon kívül Csehországgal, Lengyelországgal, Észtországgal, Szlovéniával és Ciprussal. Az első körből kimaradottak helyzete sem eleve reménytelen, sugallták a döntést követő nyugati nyilatkozathegyek, így a magyar szempontból különösen fontos szlovák és román csatlakozási szándék sem. Az más kérdés, hogy az érintettek akceptálják-e az EU indokait: a hol elkeseredett, hol dühödt reagálások mindenesetre nem erre utalnak. (A madridi és a strasbourgi döntések romániai visszhangjáról lásd Román idegháború című keretes anyagunkat.)
Azt írja az EU
Magyarország 1994. március 31-én nyújtotta be a felvételi kérelmet az Európai Unióba, és a szervezet 1995. április 18-án már meg is kezdte a jelentkezés elbírálását. Alig több, mint egy évre volt szükségük tehát. Hiába, na. Európa. Másrészt persze érthető, hogy a világ sokak szerint leglanyhább apparátusa (az ENSZ hozzájuk képest pizzafutárok gyülekezetének képzelhető) így összekapta magát: nekik sem mindegy, hogy mi lesz. Az örökbefogadásra kiszemelt államalakulatok, illetve lakosságaik bármelyikétől kitelik bármi. Ahol a helyi nagypolitika jelentős mozzanata lehet az isépysták és giczysták közti szakadék eláthidalhatatlanodása, onnan egy szép napon harsányan sercingető hordák málházhatnak le bármelyik Bahnhofsplatzon, hogy onnan a meghódítandó város szociális intézményei felé vegyék útjukat, ahol öröklött jogaikra hivatkozva igényeikkel és sajátos nyelvhasználatukkal molesztálják a kialvatlanságtól kisírt szemű tisztviselőnőket. A kialakítandó, egyelőre többé-kevésbé csak idea-szinten működő Európai Államot (a klasszikus államrendszer utolsó kísérletét arra, hogy életben tartsa magát) hivatalnokok találják ki, és persze hogy igyekeznek a maguk képére formálni azt. A feletteseik, azok tehát, akikre a hosszú távú összeurópai stratégia kiötlése hárul, viszont tudják, hogy az Unióba bezsilipelendő kelet-európaiak még nem jutottak el az állam mint olyan tömeges, össztársadalmi elutasításához, mint a nyugatiak újabb és újabb generációi és az ottani összlakosság mind tekintélyesebb hányadát kitévő harmadik világbeli bevándorlók. Több mint hatvanmillió adó- és sorköteles és be is vonuló, irgő-morgó, de feletteseit mégiscsak tisztelő kis- és közép-, vagyis állampolgár beáramoltatása valóságos vérátömlesztésnek bizonyulhat az Unió számára, ha szabad némi Vészhelyzet-reminiszcenciákkal ábrázolni egy politikai döntésmechanizmust.
A döntést természetesen nem csak úgy sebtiben hozták; hosszas és alapos felderítő munkával készültek rá, elmélyülten kutatva az illető országok politikai és társadalmi sajátságai között, ám nem feledkeztek meg a történelmi összefüggésekről sem. Magyarországot -amelyet, mint a jelentésből is megtudhatjuk, őslakosai a IX. sz.-ban értek el - például fennállása óta eltéphetetlen kötelékek fűzik Nyugat-Európához, amelyeket csak az oszmán-törökök intermezzójának sikerült mégiscsak eltépniük; majd a Habsburg Birodalom fűzte ezeket ismét egybe, egyenlő státust adván Magyarországnak az Osztrák-Magyar Birodalom kebelén belül. Az első világháború után elnyerte ugyan önállóságát, ám cserébe megfosztatott területének jelentékeny hányadától; emiatt lépett szövetségre a náci Németországgal, illetve a fasiszta Olaszországgal, de így persze érthető is, hogy szövetségre lépett. A világháború után aztán jöttek a kommunisták és velük a bajok - ám 1989-ben úgyszólván minden jóra fordult, és ami még nem fordult jóra, az is jóra fog fordulni. (Hogy a dokumentum történészei hakniznak-e Koltay Gábor filmjeiben, vagy fordítva, mindegy is.)
A dokumentum három - politikai, gazdasági és társadalmi - szempontból elemzi Magyarországot. Az első a legjobb: Mo. politikai intézményrendszere demokratikus, működése olajozottnak mondható; annyi, hogy egyes, úgynevezett erőszakszervezetekhez tartozó államhivatalnokok olykor kisebb-nagyobb korrupcióba keverednek, néha etnikai alapon használnak kényszerítő eszközöket - de ezek már inkább a társadalmi szférába tartozó, a többihez képes majdhogynem csip-csup ügyek. Politikai szinten a kép maradéktalanul megnyugtató, a dokumentum szerzői mindössze azt kifogásolják, hogy Mo. továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy a menekültek befogadásáról szóló Genfi Egyezményhez lehet földrajzi és etnikai fenntartásokkal csatlakozni; ezt azonban már maga a mostani kormány is megsokallta, és törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek ez ügyben. Hasonlóan járt el a médiák kérdésében, amelyet a dokumentum kibocsátásakor még úgyszólván teljes egészében az állam uralt. Azóta ez is megnyugtatóan rendeződött.
A gazdaság biztató jeleket mutat. A jelenleg tapasztalható fejlődés magjait már a nyolcvanas években elvetették az illetékesek az akkor foganatosított reformintézkedések által. Ezeknek köszönhetően a megfelelő politikai feltételek kialakulásakor, 1990-től már gyerekjáték volt a kibontakozás, ráadásul nem volt szükség a más országokban végrehajtott sokkterápiákra. A magánvállalkozások 1990-ben még csak a 16 százalékát hozták össze a nemzeti összterméknek, 1996-ra ez a szám 60-70-re módosult.
Mindez azonban eltörpül amellett, ahogyan az Unióval való kapcsolatok terén alakul a fejlődés; az ország kezelhető tárgyalópartnernek bizonyult a mezőgazdaság terén adódó visszásságok -amelyek például az uniós állatvédelmi törvényekbe ütköző libamájtermelés, illetve a szintén bizonyos élelmiszeripari előírásokba ütköző borexport ügyében mutatkoztak - közös rendezésekor. Ami az ipart illeti, minden adat (a gépgyártás átlagon felüli növekedési rátával büszkélkedhet, ma már az export felét ez az ágazat adja, és köszönhetően a mind feltartóztathatatlanabbul beözönlő külföldi tőke jótékony hatásának, előbb-utóbb az infrastruktúra és a géppark is felzárkózik) azt jelzi, hogy Magyarország képes lesz beilleszkedni az Unióba. Olyan eredmények ezek, hogy bárki megirigyelhetné.
(Megjegyzés: irigylik.)
Szeplők
Van tehát örvendezés Magyarhonban: meg persze problémák is, amik arra valók, hogy jól meg legyenek oldva: az EU jelentése, különösebb felhajtás nélkül, a romakérdés kezelését (lásd Euroma című keretes írásunkat), a korrupciós jelenségeket, illetve az eurokonform környezetvédelem hiányát tartja gondnak. A hivatalos - nemcsak kormánypárti, hanem ellenzéki - reagálások látható megkönnyebbüléssel konstatálták mindezt, köszönték szépen az építő bírálatokat, a jó szándékú figyelmeztetéseket, aztán annyi. Mintha nem is azokról a dolgokról lenne szó, amik akár rövid távon is aláaknázhatják a köztársaság rendjét. Ne feledjük: ebben az országban nem lett semmi következménye az olajgate-ként elhíresült üzelmeknek, s kérdés, hogy lesz-e a tavalyi év botrányának, a Szokai-Tocsik-ügynek; társadalombiztosítás ürügyén itt hazardíroznak az állami költségvetés felének megfelelő összeggel gyanús legitimitású korporatív szervezetek és pénzügyi lobbik és így tovább.
Kérdéses, hogy az EU-jelentés készítői minden területen valós adatokkal dolgozhattak-e. Ha egy minapi esetre, a magyar mezőgazdaság szubvencionálásával kapcsolatos, utólag hamisnak bizonyult magyar adatszolgáltatásra gondolunk (amely körül gyanúsan nagy a kuss), jogosnak tűnik a kétely imitt-amott. A jelentésre visszatérve: a nyolcvanas évek eredményeinek folyamatos említgetése is a kelleténél több MSZP-s önigazolást sejtet. Hát nagy idők voltak azok, az biztos.
Van más is, amit puszta józanságból nem árt végiggondolni: az, hogy az EU velünk csatlakozási tárgyalásokba kezdett, egyelőre semmire sem kötelezi az uniót. Persze tagjai vagyunk az OECD-nek, és meghívtak minket a NATO-ba. Ám mindezeket a jókat például Törökország is elmondhatja magáról. Márpedig, hiába tartja magát Törökország par excellence az európai politika tényezőjének, ha azok a tényezők, akik az európai politikát önmagukkal azonosítják, nem tartják Törökországot többre, mint társult tagságra érdemesnek. Márpedig egy ország vagy tagja az uniónak, vagy nem tagja. A kettő között átmenet nincs.
Magyarország tehát jelenleg annyit mondhat el magáról jó szívvel, hogy minden erejével azon van, hogy bekerüljön az EU-ba, s az EU visszaigazolta, látja ezt a törekvést. Igaz, meglehetősen felemás módon: Portugália, Olaszország vagy Ausztria máris jelezte, nem hal meg a gondolattól, hogy velünk kelljen osztoznia a brüsszeli segélyek morzsáin. Ne higgyünk a diplomáciai mosolyoknak. Karl Stix burgenlandi tartományfőnök pikírt kijelentései a kelet-európai jelöltekről, vagy az olasz határról - immáron tömegével - visszafordított magyarok igen sokat elárulnak a valós helyzetről - ami persze még változhat.
Az EU- (és NATO-) csatlakozásnak nincs alternatívája: ám ha valaki az elmúlt napok eseményei alapján azt hiszi, hogy az EU-ba való felvételünk bevégzett tény, úgy erős eltévedésben van. A hízelgő országjelentés egy előzetes - és számunkra kedvező - nagyhatalmi döntés következménye: elsősorban az, s nem a valós magyar helyzet tükre. Elborulásra tehát semmi ok, mint ahogyan a nemzeti önérzet kampányízű felbuzgására sem: ez utóbbira példa Orbán Viktor múlt pénteki tévés szereplése. Az Elnök mintegy kikérte magának, hogy "megveregessék a vállunkat", mint jó tanulóknak, úgymond. Pedig nem erről van szó: csupán arról, hogy nem Hollandia vagy Németország készül Észak-Balkánra, hanem megfordítva. Az ám.
- bi, dm, kk -
Román idegháború
Egyetlen hét leforgása alatt Romániának két nagy kül- és biztonságpolitikai kudarccal kellett szembesülnie. Nem volt elég megbizonyosodnia arról, hogy a NATO valóban nem fogja az országot az első hullámban meghívni újdonsült tagjai közé, ráadásul elveszítette a közép-kelet-európai versengést az Európai Unió "első körös" tagságáért is. A kudarcokért persze a legkevésbé a jelenlegi kormány okolható. Annál is kevésbé, minthogy a vezetés a kelleténél is többet megtett annak érdekében, hogy Románia egyszerre kerüljön be a NATO-ba Magyarországgal. Ez a bukaresti geopolitikai törekvések legfőbb kritériuma volt és maradt már a lehetőség felmerültét követő első pillanattól fogva.
A jó és a kevésbé méltánylandó törekvések dacára a tény tény marad: Bukarest nem készült fel kellőképpen sem a katonai, sem pedig a gazdasági együttélés összeurópai lehetőségeire, és a madridi csúcson, illetve a strasbourgi Európa-biztonsági értekezleten alighanem ez is jelentős mértékben növelte a "gyors" román
csatlakozást ellenző érvek súlyát
E tekintetben nemcsak a katonai ütőképesség hiátusai játszottak szerepet, de a politikai problémák kezelése is. Meglehetős ellenérzést -a Bukarestet támogató franciák körében pedig egyenesen megdöbbenést -keltett a román kormánykoalíció válsága, melyet a "kettős csatlakozás" érdekében felpörgetett külpolitikai küzdelem idézett elő. A követendő stratégiát illetően ugyanis az államelnöki, illetve a miniszterelnöki hivatal látványos ellentétbe került a külügyminisztériummal. Mi több, egy szempillantás alatt felszínre tört egy sor korábbi érdekellentét, amelyek elsősorban a külügyeket irányító demokrata párti lépések és a parasztpárti államelnöki adminisztráció politikai ambíciói között mutatkoznak meg. Emil Constantinescu elnöknek - miként természetesen Victor Ciorbea miniszterelnöknek is - sokkal fontosabb lett volna a NATO- és az EU-tagsággal kapcsolatos siker, mely nyugtatólag hathatott volna nacionalista-konzervatív szövetségeseikre, mint a liberális politikát folytató és a román nacionalistákkal egyre inkább a konfrontációt is vállalni kész Demokrata Pártnak. Ráadásul az államelnökség főként a "német érdekszövetséget" tekintette mérvadónak biztonságpolitikai téren, így igyekezett kihasználni minden alkalmat, hogy az amerikai-német kapcsolatok román vonatkozású összehangolásával segítse beteljesülni az integrációs vágyakat. A Petre Roman vezette Demokrata Párt viszont inkább Párizsra figyel; stratégiáját tehát sokkal inkább az amerikai-francia viszony feszültségei határozták meg, s minthogy e téren nemcsak valós, de kijózanítóan látványos ellentétek mutatkoznak, Romanék politikája sem nélkülözte a realizmust.
E realizmus szerves részét képezi az is, hogy Románia csatlakozási céljait - az ismert felhajtások ellenére - teljes szívvel tulajdonképpen senki sem támogatta. Széles körű egyetértés mutatkozott abban, amit
Henry Kissinger
szellemesen ekként foglalt össze: "Románia csak megnehezítené az integráció első körébe tartozó államok dolgát, míg megkönnyítheti a második körbe tartozókét." Bölcs megállapítás, mellyel senki sem vitatkozhat. Még Párizs sem, amely a román csatlakozási szándékban csak jó alkalmat látott, hogy újra keresztezze az amerikai elképzeléseket. Így azok az államok -mint például Németország - sem vették túl komolyan a románok oldalán csörtető Jacques Chiracot, amelyek esetleg tényleg nyomást gyakorolhattak volna Washingtonra.
Mellesleg Bukarest közvetlen környezetében sem számíthatott szolidaritásra, minden érintett államot ugyanis szűken vett - és még szűkebben mért - sajátos érdeke vezetett, ami a jelek szerint nem volt összekapcsolható a román igényekkel. Csehország például ismét hozta a maga korábbi formáját. Vacláv Klaus kormányfő több esetben pikírt megjegyzésekkel kommentálta a román állapotokat, és nem hagyott kétséget afelől, hogy tudatában van: a bővítésre szánt összegek végesek, s minél kevesebb állam osztozik rajtuk, az Prága számára csak külön haszon.
Talán egyedül Magyarországról mondható el, hogy érdekei messzemenően egybevágtak a román NATO- és EU-törekvésekkel. E tekintetben a kisebbségi vonatkozás fontos, ám mégiscsak másodlagos kérdés. Lényegesebb az a geopolitikai cél, hogy ne Magyarország legyen a NATO délkeleti vég- és határállomása. Mindazonáltal a román kimaradás - ismét csak a deklaratív megnyilvánulásokon túl - nem teljesen haszontalan Magyarország számára sem. A demokratizálódás szempontjából az elhúzódó román tagfelvétel mindenképpen üdvösnek mondható, hisz nem vitás: az utóbbi időben Bukarest több kérdésben épp azért volt oly rugalmas és készséges, mert azokat egy eljövendő EU- és NATO-tagság reményében volt kénytelen mérlegelni. Arról nem is beszélve, hogy a Románia túlzott önbizalmáról árulkodó időnkénti "középhatalmi" törekvések, melyek gyakorta eredményeztek kockázatos feszültségeket a térségben, most időlegesen ismét lekerültek - lekerülhetnek - a napirendről.
Szemben a madridi csúccsal, a strasbourgi döntés
az igazság órájának
bizonyult. Míg az előbbin, azaz Madridban számtalan sértő kritika érte - a NATO-kiadások jelentős hányadát álló - Washingtont, addig Strasbourgban hirtelen mindenkit aggasztani kezdett az EU-bővítés eljövendő cechje, és nagyobb jelenetek nélkül értett többnyire mindenki egyet Románia, Bulgária és a többi hasonló fajsúlyú állam felvételének "elhalasztásával". Igaz, Párizs jelezte, hogy a decemberben Luxemburgban tartandó EU-csúcson mindent megtesz majd Románia csatlakozásának siettetése érdekében, ez a mérsékelt készség azonban már senkit sem tévesztett meg.
Washingtonban - és egyebütt is - jól látják ugyanis, hogy az ígéretes romániai demokratizálódás egyelőre valóban csak "ígéret". Bár dicséretes privatizációs szándékok fogalmazódtak meg, melyek máris bátorítólag hatottak a külföldi befektetőkre - hosszú ínséges időszak után az idén közel egymilliárd dollár vándorol be az országba, ha teljesülnek a Bukarestben szőtt remények -, de a közállapotokon képtelen volt a jelenlegi kormány lényegesen változtatni. Az év végéig nagy vonalakban ugyan lezajlik a román törvények jogharmonizációja az európai struktúrákkal, de hogy miként fogják majd betartani e törvényeket, az a jövő nem túl biztató talánya.
Végül, de nem utolsósorban kérdéses a Ciorbea-kormány jövője is. Nemcsak az egyre elkeseredettebb koalíciós belharcok morzsolták fel a kormány energiáit, de támogatottsága is fokozatosan csökken. Az épp elindított gazdasági reform, a megszorítások és a makrogazdasági ésszerűsítések könnyen előrehozott választásokat eredményezhetnek, melyek után a szélsőséges pártok együttese - különösen az egyre bővülő klientúrával és tömegbázissal, valamint a kiváló moszkvai kapcsolatokkal rendelkező Nagy-romániai Párt -, illetve a posztkommunisták magukhoz ragadhatják majd a kezdeményezést. Mit kezdene egy ilyen állammal a NATO és az Európai Unió? - tehették fel a kérdést Madridban és Strasbourgban, amikor úgy döntöttek: az integrációval meg kell várni a következő román választásokat, és akkor kell újragondolni, legyen-e egyáltalán második "bővítési kör".
Ara-Kovács Attila
