A legújabb fejlemények minden korábbinál világosabban mutatják, hogy a kormányt nem lehet eltántorítani a pénzügyi szektor vállalkozásaitól beszedendő pluszadó ötletétől. Ez persze érthető, hiszen nem egyszerűen bevételi tervezésről van szó, hanem az "új gazdaságpolitika" egyik fundamentumáról. A nevezetes 29 pont - ami egyébként a rossz nyelvek szerint azért ennyi, mert a brüsszeli "nem" utáni pánikszerű programalkotásban a harmincadikra már senkinek nem volt ötlete - forrásigényét ugyanis nagyrészt a pénzintézeti pluszadóból várt
200 milliárd forint
hivatott kielégíteni. Az állam adókivetési joga természetesen aligha korlátozható, de a szektor fontossága miatt azért nem árt annak szereplőivel is egyeztetni. Ráadásul az elmúlt hetekben többször is úgy tűnt, hogy az adókivetés módját és az ütemezését illetően nem lehetetlen a tárgyalásos megoldás.
Bár megállapodás nem született, múlt hét pénteken a kormány mégis beterjesztette a parlamentnek a bankadóról készített saját verzióját, vagyis "az államháztartás egyensúlyát javító különadóról és járadékról szóló" törvény módosítását (interjúnk Asztalos László Györggyel még ez előtt készült). A kormányzati magatartás hirtelen változása (noha annak okai közül a diktátumokra mindig is hajlamos fideszes erőszakosság teljesen nem zárható ki) nem volt előzmény nélküli: múlt hét csütörtökön a Bankszövetség - a külföldi anyabankok kérését tolmácsolva - indítványozta, hogy a tárgyalásokat halasszák el az e heti IMF-látogatás utánra. A bankok szempontja érthető, hiszen a Valutaalap nem feltétlenül barátja a tervezetthez hasonló brutális elvonásnak; a vele kötött hitelszerződés ugyanis tartalmazza a folyamatos anyabanki finanszírozást, amit a különadó szélsőséges esetben, legalábbis időlegesen, akár meg is hiúsíthat. Másrészt ha az elvonás visszaveti a gazdasági növekedést, az az IMF-hitel nem törlesztésének kockázatát is emeli. És nyilván az sem volna jó, ha a magyar bankadó példája régiószerte elharapódzna, mert az már a térségben erős pénzintézeteket tényleg megrogyaszthatná, és a pénzügyi közvetítői rendszer instabilitásának réme még nem tűnt el nyom nélkül. A kormány viszont a bankárok halasztási kérelmét időhúzásnak is értékelhette, amire a tépelődés időbeli végpontját kijelölő ultimátummal reagált. A törvényjavaslatot ugyanis sürgősséggel fogják tárgyalni, tehát a pénzintézetek és a kormány közötti kompromisszum kimunkálására már csak a módosító indítványok elfogadásáig - valószínűleg a jövő hét végéig - van mód.
A nyomásgyakorlásnak tudható be az is, hogy a benyújtott jogszabálytervezet visszalép a tárgyalásokon korábban már körvonalazódó megoldásoktól: azaz kettő helyett mégis három évre szólna az elvonás, és az érintett ágazatok közötti tehereloszlás még inkább a bankok felé tolódna. A javaslatban szereplő számítási mód alapján 134 milliárd forint jönne a hitelintézetektől, 36 milliárd a biztosítóktól, a maradék pedig a pénzügyi vállalkozásoktól, befektetési vállalkozásoktól, tőzsdei szolgáltatóktól és a befektetésialapkezelőktől. Az adóztatás hivatalos magyarázata mindvégig az volt, hogy e vállalkozások rengeteget keresnek (meg hogy az állam a válságban jószívűen kisegítette őket, ami egyszerűen nem igaz), ehhez képest az adómérték kiszámításában a nyereségnek semmilyen szerep nem jutott. A bankoktól a tavalyi mérlegfőösszegük 0,45 százalékát várják, a biztosítóktól a viszontbiztosítás nélküli megszolgált díj 5,2 százalékát, és a többi pénzügyi szervezet adóalapját is az árbevétel, a kezelt vagyon vagy az eszközérték képezi.
Az iparűzési adóhoz hasonló módszer okai érthetőek. Egyértelmű például, hogy a mérlegfőöszszeggel nehezebb (bár korántsem lehetetlen) trükközni, mint a nyereség kimutatásával. A csak eredményalapú adó ráadásul azzal a nem kívánt következménnyel járna, hogy a teljes summa több mint felét egyetlen szereplő, az OTP-csoport volna kénytelen kiköhögni. A javasolt megoldás miatt viszont néhány pénzintézet - a nagy bankok közül az MKB, a CIB és a Raiffeisen - adókötelezettségét nem fedezi a teljes tavalyi nyereségük sem, azaz a tulajdonosokkal kell majd néhány milliárdot küldetni (a korábbi évek nyereségéből). Ebből adódóan az az óvatos feltételezés is megkockáztatható, hogy a tárgyalásokon talán a bankszektor képviselői között is voltak nézeteltérések. Ezért a kombinált számítási mód kidolgozása sem lett volna könnyű, hiszen minden cégre külön összeget mégsem lehet meghatározni - nyilván bosszantó volna, ha egy uniós tagállam elvileg demokratikus kormányának
ilyen piszlicsáré dolgokkal
kellene pepecselnie. Természetesen mindezen probléma abból adódik, hogy az előre bemondott 200 milliárdos kívánalomhoz kell utólag szabályt alkotni (s ezért is kell - adótörténeti kuriózumként - a tavalyi adatok alapján fizetni).
Az adózással érintettek lapzártánkig tartották magukat a nyilatkozatstophoz, ami azt is jelentheti, hogy még ők sem tartják teljesen lefutottnak az ügyet. A jogszabály mindenesetre igyekszik elzárni a menekülőutakat: a megszűnő és átalakuló vállalkozásokra - legalábbis idén - szintén vonatkozik az adókötelezettség. Továbbá 2011-re csak a 200 milliárdos bevétel a biztos (2012-re a törvényszöveg még a pontos összeget sem tartalmazza), a számítás alapja nem - meghagyva ezáltal a jogalkotói alkalmazkodás lehetőségét, ha netán a vállalkozásoknak addig valamilyen optimalizáló ötletük támadna. Ennélfogva a lehetséges következmények latolgatása is csak igen bizonytalan eredményre vezethet. A biztosítók mindenesetre már korábban jelezték, hogy ilyen árvízkáros időkben legfeljebb 20 milliárd forintot óhajtanak befizetni. Tavaly mondjuk jó évük volt, de a versenyt nem feltétlenül élénkítő összeolvadások természetesen nem zárhatók ki. Racionális döntéseket feltételezve, az országból való tömeges kivonulás nem tűnik valószínűnek, a díjtételek megemelkedése viszont annál inkább.
A bankokra ugyanez igaz lehet, bár a terhek áthárítása ellen az állami hatóságoknak, ha korlátozottan is, de vannak eszközeik. A hitelezési hajlandóság időleges csökkenése viszont - s erre a jegybank Monetáris Tanácsa is felhívta a figyelmet - több puszta spekulációnál. A teljes bankszektor hitel/betét aránya tavaly 151 százalék volt (a Bankszövetség közleménye szerint e pillanatban 135 százalék), tehát külső források nélkül a jelenlegi hitelezési szint fenntartása nem lehetséges. Márpedig a tőkeallokációért folyó régiós versenyben a bankadó utáni jövedelmezőségi potenciállal Magyarország nem indulna túl jó pozícióból. Kétségtelen, hogy a (manapság persze amúgy sem kiugróan népszerű) jelzálogalapú devizahitelek megszűnésével és az öngondoskodás egyelőre igen tétova kormányzati serkentésével a forrásigény csökkenthető, de a hitelpiac harmadát adó lakossági hitelezés némi visszafogása nem oldja meg a problémát. Lehet mondani, hogy nem kell a multik pénze, lehet piactorzító módon kedvezményezni a "magyar" bankokat és takarékszövetkezeteket, de a belföldi megtakarítás egész egyszerűen nem fedezi a vállalkozások hitelszükségletét. Ez persze csak akkor gond, ha a "gazdasági növekedés kormánya" valóban gazdasági növekedésben gondolkodik. Nem valószínű, hogy a gazdaságpolitika irányítói ezt ne így gondolnák, és ezért mondjuk az augusztus végén a bedőlt lakáshiteleket átvevő eszközkezelő társaság megalapításakor ne kezdenének a pénzintézetekkel immár gyümölcsözőbb tárgyalásokat.