Az agytrösztök, a think-tankek világszerte nélkülöz-hetetlen segítői a kormányképes politikai erőknek. A hazai baloldali és liberális közegben a Demos Magyarország az első, mely kifejezetten e feladatra szerveződött, bár intézményes kapcsolatban nem áll egyik párttal sem. Debütálásként egy látleletet készítettek Magyarországról, ahogyan ők nevezik: stratégiai auditot. A szervezet vezetőjét kérdeztük.
Magyar Narancs: Eddigi publikációik ideológiai mögöttese meglehetősen egyértelmű (lásd: www.demos.hu), és személy szerint önt is szokás úgy emlegetni, mint a miniszterelnök egyik tanácsadóját, de legalábbis rendszeresen konzultálnak. Ennek fényében hogyan kell értenünk azt, hogy a Demos Magyarország egy pártoktól független szervezet?
Dessewffy Tibor: Pártoktól függetlennek lenni annyit tesz, mint intézményesen nem kötődni semmilyen párthoz. Sem szervezeti, sem gazdálkodási szinten. Ez igaz a Demosra. A miniszterelnök tanácsadójának lenni pedig azt jelenti, hogy valaki, egy struktúrába beépülve, havi fizetésért tevékenykedik. Rendkívül büszke lennék arra, ha én a miniszterelnök tanácsadója volnék, de ha egyszer nem ez a helyzet, akkor nem mondhatom, hogy az vagyok. Amit tehát a Demos csinál, az pártoktól független, de nem értékektől független. Ezek az értékek pedig adott esetben akár egyes politikai szereplők értékeivel is megegyezhetnek. Nem titok, hogy én Gyurcsány Ferencet úgy ismertem meg, mint az általam tanított Giddens-könyvek kiadóját és fordíttatóját, tehát ilyen értelemben nyilván van hasonlóság abban, ahogyan mi ketten a globalizált korra adandó válaszokról gondolkodunk. Mert a politika valódi kérdései ezzel függnek össze, és nem szőlőkkel vagy üdülőkkel. Ehhez képest azt látom, hogy a magyarországi közbeszéd ma egészen másról szól, mint amiről a világ - a Demos elsődleges célja ezért a közgondolkodás alakítása.
MN: Honnan jött az agytröszt ötlete egyáltalán?
DT: Ezt a think-tanket az üvöltő hiány hozta létre. A szellemi élet műhelyei komoly teljesítménydeficittel küzdenek, a hagyományos intézmények nem képesek lépést tartani az új kihívásokkal, főként a tempóval. Az egyetemi-akadémiai világban jó esetben 8-10 év alatt jut el egy gondolat a kidolgozásig, és a valós problémák szempontjából teljesen irreleváns célok számítanak, például hogy minél több angol nyelvű publikációja jelenjen meg valakinek. Mindeközben a politika mögül teljesen eltűnik a gondolati tartalom. Az agytrösztök viszont világszerte bentlakásos ösztöndíjakat nyújtanak a tudósoknak, hogy néhány hónapig, kivonulva az akadémiai életből, egyetlen feladatra összpontosítsanak. Középtávon mi is gondolkodunk ilyesmiről. Egy minisztérium vagy egy párt esetében sem magától értetődő, hogy képes volna kiizzadni magából egy újfajta világképet, mert a struktúra alkalmatlan erre. Szinte egész Európában hasonló jelenségek játszódtak le; létezett egy baloldaliként vagy liberálisként elkönyvelt egyetemi mező, ezt ellentételezendő a konzervatívok saját műhelyeket hoztak létre, majd a baloldalnak rá kellett ébrednie, hogy a vélelmezett intellektuális hátországa vagy egyáltalán nincs is, vagy annyira szétszóródott, hogy gyakorlati célokra nem használható. Ugyanezt tapasztalhatjuk itthon is, a jobboldal időben reagált a megváltozott helyzetre, például arra, hogy a tömegek egyre inkább elfordulnak a hagyományos pártoktól; létrehozott kiadókat, újságot, tévécsatornát, katolikus főiskolát, ott a Századvég, a Professzorok Batthyány Köre és a polgári körök is. Csak a szervezeti formákról beszélek természetesen, a magyar jobboldal társadalomképét amúgy inkoherensnek és elfogadhatatlannak tartom. Mindeközben a posztindusztriális kor kihívásaira hitem szerint valódi válaszokat kínáló harmadikutas társadalomfilozófiának, amelyet többek között Giddens és Castells neve fémjelez, nincsenek valóságos műhelyei. Hat éve az angliai Demos meghívott egy konferenciára - akkor jött a think-tank ötlete. Ma már partnerintézmények vagyunk, stratégiai együttműködési szerződésünk van velük. Nem tulajdonosaink tehát, inkább inspirációt jelentenek számunkra. Például tőlük vettük át azt, hogy minden tanulmányunk nyilvános, lemondunk a szerzői jogokról, hogy bárki ihletet meríthessen belőlük.
MN: A Demos Magyarországról nekem a Tony Blair munkáját segítő Policy Network jut eszembe. Mindketten olyan munkát végeznek, amelyet akár valamely párton belül is lehetne, csak éppen a pártok nem csinálják.
DT: A think-tankek világában nagyon sok szervezeti forma létezik. Nagyon megtisztelő lenne, ha a Policy Networkhöz volna hasonló a befolyásunk, de mi más profilt képviselünk. 'k a progresszív baloldali gondolkodásnak teret adó műhelyeket fogják össze. A konzervatívok baloldali internacionáléként is szokták gúnyolni őket, ami persze fals analógia, hiszen a Policy Network egy nagyon is 21. századi képződmény, amennyiben egy think-tankek közti hálózatot próbál kiépíteni. Nekünk sem a networkszervezés, sem a nemzetközi kapcsolattartás nem tartozik a kiemelt céljaink közé. Az más kérdés, hogy adott esetben akár mi is megjelenhetünk a Policy Network egyik kis ága-bogaként.
MN: Akkor mi tartozik a profiljukba, és egyáltalán kik vesznek részt a munkában?
DT: Nem mozgalom vagyunk, ezért tagságunk sincsen. Projektalapon dolgozunk. A stratégiai auditot például 7-8 olyan szimpatizáns szakértő készítette, akit én válogattam össze. Jobbára 30 alatti fiatalok. Az ő vezetésükkel zajlanak a különböző projektek, vagyis adott feladatokra kérünk fel további szakértőket. Szeptembertől könyveket fogunk megjelentetni a Napvilág kiadóval kooperációban - önálló kiadóként működni nem akarunk, ahhoz nem értünk. Szeretnénk publikálni a Policy Network Progresszív politika című kötetéből egy magyar nyelvű válogatást, amelyből kiderül majd, hogy azok a nyavalyák, amikkel mi magyarok küszködünk, nem kizárólag posztkommunista betegségek; mindennek van egy tágabb kontextusa is. Az a cél, hogy túllépjünk ezeken a besült gondolkodási formákon, és táguljon a nézőpontok horizontja. Emellett vannak különböző kutatásaink (kreatív gazdaság, milyen várost akarunk stb.), lesznek rendezvényeink is, valamint a ki-felé nyitás jegyében "Milyen legyen a Te országod?" címmel esszépályázatot hirdetünk fiataloknak. Nem nagy ideológiai víziókat várunk, hanem arra kérjük a jelentkezőket, hogy találjanak egy szakpolitikai problémát, és arra tegyenek valamilyen megoldási javaslatot.
MN: Honnan van pénz minderre?
DT: Még tavasszal rendeztünk egy nagy összejövetelt, ahol én tartottam a bevezető előadást, a második felszólaló Gyurcsány Ferenc volt. Azon a rendezvényen kerestünk támogatókat, és találtunk is. Ebből gazdálkodunk.
MN: Magánszemélyekről vagy cégekről van szó?
DT: Cégekről.
MN: Úgymint?
DT: Külön meglepetés nekem, hogy olyan világban élünk, ahol ezek a cégek általában nem vállalják a nyilvánosságot. A pénz szokott lenni a kisebb probléma.
MN: Első projektjük a foglalkoztatási és fogyasztási szerkezettől kezdve a népesedési és migrációs helyzeten át az internethasználatig és a nyelvtudásig bezárólag számos aspektusból elemzi a magyar közelmúltat és jelent. Mire szolgál egy ilyen "stratégiai audit" pontosan?
DT: Londonban láttam egyszer egy előadást az ottani stratégiai auditról, amit a brit kormány stratégiai tervező központja, a Strategy Unit készített. Igen impresszív anyag volt, és abban nagyon hasonlított a mienkhez, hogy nem önálló kutatáson alapult, és nem voltak benne közvetlen javaslatok a teendőkre nézve. Egyszerűen csak áttekintette, hogy az elmúlt 10 évben Anglia hogyan teljesített ebben a globalizált világban. A New Labour eredményei ugyanúgy benne voltak, mint a Thatcher-kormány idején kezdődő pozitív folyamatok. Nagyon megragadott a közérthetősége, és az, hogy nem egy gazdasági vagy politikai narratívában mondta el az elmúlt évtizedet, sőt még csak nem is társadalmi aberrációként szól a közelmúltról, hanem rendkívül sokrétűen, de persze egy adott értékrend szerint prezentálta a mutatókat. Ez ihlette a magyar verziót is, amely fél évig készült.
MN: Mi a státusa ennek a szövegnek, ha egyszer se nem pusztán statisztikai adathalmaz, se nem politikai cselekvési terv?
DT: Ez egy Magyarországon eddig még meg nem honosodott műfaj, ezért rengeteg a félreértés az anyaggal kapcsolatban. A kritikusok egy része azt kérdezte, hogy hol van benne a program, mások meg azt, hogy ki fogja mindezt megcsinálni. Vicces, hogy ugyanezen politológusok máskor meg azon sopánkodnak, hogy idehaza nincsenek politikafüggetlen szellemi műhelyek. Nyilvánvaló, hogy egy szaktudós az ő területéről szóló fejezetben nem fog falrengető újdonságokat találni, viszont mindenki felfedezhet benne olyan részeket, amelyekből megtudja, hogy más téren mi történt az elmúlt 15 évben. Pontosan erről szól ez a műfaj; átfogó képet adni, emészthető, színes-szagos formában. Nem mondja meg a teendőket a következő évekre, csak az irracionális politikai üvöltözéstől távolabb lépve megpróbálja számba venni, hogy hol állunk most. Pártpolitikailag semlegesen, de értéktételezéseit tekintve persze nem. Mivel nem lehet az elmúlt másfél évtizedet a maga egészében bemutatni, kiemel bizonyos mutatókat, olyanokat, amelyek a jelen és a jövő szempontjából fontosak lehetnek. Ennyiben stratégiai. De szakpolitikai implementációval, döntés-előkészítéssel nem foglalkozik az audit, kormányprogramként pedig aztán végképp nem értelmezhető.
MN: Egyfajta összegzés azért olvasható a végén.
DT: Négy kiemelt problémakört vetünk fel, elsősorban önmagunk számára, kijelölve a további munkánk irányát. Az első a magyar panaszkultúra. Rendkívül negatívan viszonyulunk minden múltbéli történéshez, mások sikereit pedig irigyeljük. Erre nem az a megoldás, amit Bence György javasolt, hogy az embereket átnevelőtáborokba küldjük, de legalább ekkora hiba volna, ha a magyar kapitalizmus kialakulásának mikéntjéről úgy beszélnénk, hogy negligáljuk ezt a sajátos kulturális közeget; a középosztály privilégiumait fenntartó, mimikrin alapuló teljesítménykerülést. A gazdák is így teszik lehetetlenné, hogy kialakuljon valamiféle racionális vita a helyzetükről. Részben a panaszkultúra miatt van reformképtelenség számos területen 15 éve, ezért nem tudjuk kifutni a saját formánkat. Számtalanszor halljuk, hogy egy adott rendszer szereplői a szigorúbb kontrollt már nem bírnák el, hisz energiáik túlnyomó részét így is adminisztrációra fordítják. Marad tehát minden a régiben; sok helyen elfolyik a pénz, miközben elemi dolgokra nem telik. A másik alapvető gond az intézményi reformok kérdése, elsősorban az egészségügyé. A harmadik sürgető feladat, hogy világosan meghúzzuk a konszenzus és a konkurencia határait a politikában. A demokrácia természetes velejárója, hogy a pártok üssék-verjék egymást, de az ír és finn kitörési modellben az a közös, hogy létrejött egyfajta társadalmi konszenzus bizonyos kérdésekben, vagyis a pártok megállapodtak, hogy néhány ügyet nem vonnak be a választási csatákba. Ehhez persze nem a választások előtti szűk egy év a legideálisabb időpont. Ide kapcsolódik a negyedik témakör: a politikai oldalaknak közös nevezőre kellene jutniuk a magyar gazdaság fejlesztésének alapvető irányairól. Nálunk kimagasló például a külföldi munkavállalókkal szembeni ellenérzés, holott a modern gazdaság alapja, hogy ha például hirtelen szükség van 1000 programozóra, akkor hozunk ezer, teszem azt, indiai informatikust.
MN: Ha már a párbeszédet említette, keresik a kapcsolatot a jobboldal agytrösztjeivel?
DT: Nem szeretném tönkretenni az én Stumpf István barátomat azzal, hogy nyilvánosságra hozom: mi ketten rendszeresen szoktunk beszélgetni - még ha általában szelíd egyet nem értés is jellemzi disputáinkat. Egyébként az audit sajtóbemutatóján ott volt a Fidesz Kormányzás 2006 munkacsoportjának képviselője is, igaz, csak egyszerű érdeklődőként, az auditról rendezett kerekasztalra pedig a Tárki-Századvég több képviselője is eljött. Véleményem szerint a magyar jobboldal nagy tragédiája, hogy nem a Stumpf István, Giró-Szász András képviselte racionális gondolkodásmód dominálja, hanem a polgári körös, Lelkiismeret 88-as vonal, illetve ezek intellektuálisan értelmezhetetlen, papír alapú leképeződései. Mindenkivel párbeszédre törekszünk, aki a racionális világlátás talaján áll, és nem mondja például erre az asztalra, amelynél most beszélgetünk, hogy ez igaziból egy ló, amely a szkíta örökséget hordozza.
MN: Szép dolog a konszenzuskeresés, de a Demos már azzal is óriásit lendítene a magyar közéleten, ha legalább a jelenlegi kormányoldal think-tankjének szerepét sikerülne betöltenie. A függetlenség hangsúlyozása némiképp feleslegesnek is tűnik.
DT: Ismétlem: intézményi függetlenségről van szó, nem értéksemlegességről. A társadalmi súlyunkat az a szellemi teljesítmény határozza majd meg, amelyet nyújtunk. Én mindenesetre érzek egyfajta izgalmi állapotot az emberek részéről, kíváncsiak, hogy miként működik ez az új szervezeti forma. Nem akarok álságos lenni; nekem nagy büszkeség lenne, ha a balliberális blokkon belül a Demos Magyarország fontos referenciaponttá válna.
