Március végén viharos gyorsasággal fogadta el a nemzeti otthonteremtési közösségekről (nok) szóló törvényjavaslatot az Országgyűlés. A nok-ok létrehozásának hivatalos indoka az volt, hogy a magánszemélyek hamarabb jussanak lakáshoz, és ehhez az állam akár 30 százalékos támogatást is hajlandó adni. Mivel nok csak új építésű lakáshoz vehető igénybe, a kormány azt várja a szabályozástól, hogy meglódítja lakáspiacot, amivel az egész gazdaság jól járhat. A Rogán Antal benyújtotta törvényjavaslat a szokásosnál is gyorsabban ment át a törvényhozási folyamaton, ám Áder János pontatlanságokra hivatkozva először visszadobta. Az Országgyűlés aztán a köztársasági elnök jogtechnikai kifogásai ellenére – lényegi változtatás nélkül – újra elfogadta a törvényt.
Ám a gond az, hogy a nok tulajdonképpen azokat a fogyasztói csoportokat hozza vissza, amelyeket a kétezres évek közepén a tömeges visszaélések miatt egyszer már betiltottak; ráadásul a törvényt alig leplezetten egy konkrét befektetői körre szabták.
| ||
Fogyasztói csoportok
A fogyasztói csoportok működése meglehetősen egyszerű. A tagok a belépéskor eldöntik, hogy milyen vagyontárgyhoz szeretnének hozzájutni – esetünkben lakáshoz, de lehet ez autó is –, és havonta befizetnek bizonyos összeget. Ha egyenként gyűjtögetnék a lakásra valót, akkor mindenki csak évekkel később jutna az áhított ingatlanhoz, ám ha már nagyjából százan összeállnak, akkor havonta is összejöhet egy lakás ára. Havonta tehát kiválasztanak egy vagy két tagot a csoportból, akiknek a többiek befizetéséből megveszik a vagyontárgyat. A fogyasztói csoportok meghatározott időre alakulnak, így a futamidő végére elvileg mindenki megkapja azt, amire szerződött. Hogy az adott hónapban ki lesz a nyertes, eredetileg sorsolással döntötték el. Idővel bejött a licit intézménye, melynek az a lényege, hogy ha valakinek több megtakarítása van, beszállhat azzal is: így akinek több pénze van, hamarabb juthat a kinézett vagyontárgyhoz.
Ez a meglehetősen kezdetleges pénzügyi konstrukció főleg Dél-Amerikában terjedt el; az első magyar fogyasztói csoportok is brazil mintára jöttek létre, szinte a rendszerváltás után azonnal. Akkoriban még elég fejletlen volt a pénzügyi rendszer (nem léteztek például fogyasztási hitelek), magas volt az infláció (és így a kamatok), ezért a kezdetben autó-, majd később lakásvásárlásra szerveződő csoportok kifejezetten népszerűek voltak. Becslések szerint a kétezres évek környékén több száz ilyen csoport is működhetett Magyarországon. Az üzletben több tízmilliárd forint forgott, a piac mintegy 80-90 százaléka pedig három cég kezében volt: a Promo-Indra mellett a később egy tulajdonosi körhöz kerülő Carion és Poligrupo uralta a piacot. A cégek saját számításai szerint ekkor körülbelül az új lakások piacának 10 százalékát tudták lefedni, így évente mintegy ezer új lakás került új tulajdonoshoz a csoportokon keresztül. Ahogy fejlődött a pénzügyi és hitelpiac, úgy kezdtek áttérni a fogyasztói csoportok BAR-listás ügyfelekre. Jellemzően bulvárlapokban hirdetve, első és második ránézésre is kamatmentes hitelként feltüntetve reklámozták a vásárlói klubokat, gyors lakáshoz jutást ígérve. Több cég sokáig MLM-rendszerben működött, azaz a tagok ügynökként – némi jutalékért cserébe – újabb tagokat is beszervezhettek.
A vásárlói klubokat azonban semmilyen állami szerv nem felügyelte, így csupán a polgári törvénykönyv általános szabályai vonatkoztak rájuk. Külön szabályozás híján a fogyasztóvédelem, illetve az egyre szigorúbban fellépő Gazdasági Versenyhivatal (GVH) – jellemzően a reklámok igazságtartalmát vizsgálva – tudott csak fellépni a klubokkal szemben. Panaszból pedig egyre több lett, néhány kisebb csoport tulajdonosa egyszerűen meglépett a pénzzel, de a legtöbben azt kifogásolták, hogy megtévesztették őket akkor, amikor beléptek e csoportokba. Már az 1997-es fogyasztóvédelmi törvény kötelezte a kormányt, hogy szorítsa keretek közé a vásárlói csoportok tevékenységét, ám a sokasodó panaszok ellenére ez valamiért sosem volt sürgős. 2001-ben ugyan született egy rendelet, amely a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF), majd a Gazdasági Minisztérium ellenőrzése alá vonta volna a fogyasztói csoportokat, ám a szabályozás sosem lépett hatályba; végül 2012-ben inkább betiltották az ilyen klubokat, 2014 óta pedig a még működők sem toborozhatnak új tagokat.
Ilyen előzmények után mindenkit meglepetésként ért Rogán Antal bejelentése a nok-ról. A Rogán-féle törvény többször is fogyasztói csoportnak nevezi a nok-okat, ráadásul a szabályozás tökéletesen megfelel a betiltott fogyasztói csoportok törvényben meghatározott definíciójának. „A szervezők – díjazás ellenében történő – közreműködésével a csoport tagjai pénzének összegyűjtésén alapuló minden olyan csoport, amelynek célja, hogy minden tagja az általa előre meghatározott dolog tulajdonjogát a tagok befizetéseiből, előre meghatározott időtartamon belül – véletlenszerű vagy többletfeltételek vállalásától függő kiválasztás útján – a csoport segítségével megszerezze.”
A törvény szerint egy nok minimum 120 taggal indulhat el, minimum 10, maximum 15 évig működhet, és ezen idő alatt minden tagnak új lakáshoz kell jutnia. A belépőknek a futamidő alatt minden hónapban be kell fizetni az előre megállapított tagdíjat, ezért már belépéskor el kell dönteni, hogy mennyiért akarnak lakást venni (akár 15 évvel később). Ez önmagában óriási kockázat, hiszen addig nemcsak a lakásárak, de az életkörülmények is többször megváltozhatnak. A nok-törvény ráadásul lehetőséget ad arra is, hogy a lakások kiosztásáról sorsolás helyett kizárólag licittel döntsenek: így akinek nagyobb a megtakarítása, az szinte biztosan hamarabb jut lakáshoz. Ezzel gyakorlatilag ingyen hitelhez jut a többiektől, mert a havonta fizetendő összeg (amit akkor is fizetni kell, ha valakit már kisorsoltak), nem változik. A kormány állami támogatással is vonzóvá tenné a régi-új konstrukciót: a nok-befizetések mellé ugyanis 30 százalékos (havonta maximum 25 ezer forintos) állami támogatás is jár, ami futamidőtől függően akár 3-4,5 millió forint is lehet. Ahhoz azonban, hogy a lakástakarékok tagjainak járó állami támogatást (ott havi 6 ezer forint a maximális támogatás) valaki teljesen ki tudja használni, a nettó minimálbér összegénél többet kell befizetnie hónapról hónapra (83 ezer forintot), bár a nok-ok elfogadhatják a lakástakarékok betéteit is. Tovább növeli a kockázatokat, hogy aki menet közben meggondolná magát, csak akkor juthat a már befektetett pénzéhez, ha a csoport teljes 10-15 éves időtartama lejár. Ráadásul a nok-ba fektetett pénzre nem vonatkozik az Országos Betétbiztosítási Alap (míg a lakástakarék-pénztárakra igen). A bankszerű tevékenységet folytató nok-ot 100 millió forintos alaptőkével meg lehet alapítani – a lakástakarékoknál kétmilliárd a minimum.
Van, akinek megéri
Hogy ilyen feltételekkel kiknek éri meg belépni a nok-ba, az nem teljesen világos, az viszont igen, hogy a szervezőknek ez igen jó üzlet lehet. Ők egyrészt kezelési költséget számolhatnak fel, másrészt a kötelező befizetések garantálják a folyamatos pénzáramlást. A szervezők ezt kedvükre forgathatják a piacon, és még kamatot sem kell fizetniük a tagoknak. „A fogyasztói klubokból pedig nagyon nehéz kilépni. Ez a vásárlói klubok sajátossága” – nyilatkozta a Népszabadságnak Nyéki Zoltán, a Carion és a Poligrupo vezérigazgatója még 2004-ben, aki már akkor is az államilag támogatott fogyasztói csoportok létrehozásáért lobbizott. Az ezredfordulón a HVG-nek nyilatkozó fogyasztói csoportot szervező cégek között volt olyan, amelynek az ügyvezetője „valóságos aranybányának” nevezte ezt az üzletet, évi 28-30 százalékra becsülve a tiszta nyereséget; mások mindössze 5-6 százalékos haszonkulcsról vallottak, ami milliárdos nagyságrendnél szintén tisztes haszon. A nok esetében hosszú távon kiszámítható kereslettel lehet számolni, ezért a lakásépítések során is jelentős kedvezményt tudnak elérni a szervező cégek.
Ilyen előzmények után talán nem meglepő, hogy a törvénytervezet, melyet valamiért a Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetője (és nem például a kormány vagy a gazdasági miniszter) nyújtott be bármiféle előzetes szakmai egyeztetés nélkül, egy konkrét érdekkört hoz helyzetbe. A 30 százalékos állami támogatás ugyanis csak akkor jár, ha a nok-ot ún. „megbízható szervező” szervezi. Ennek feltétele, hogy legalább két éve fogyasztói csoportként kell működnie, az elmúlt két évben legalább ezer lakóingatlant felépített vagy értékesített, és egy olyan igazgatósági taggal is rendelkeznie kell, aki korábban legalább öt évig fogyasztói csoportot szervező cégnél volt vezető, és ezt számára a cég igazolni is hajlandó. Ezen követelményeknek viszont csak két cég felel meg, a Poligrupo és annak tulajdonosa, a Carion. Hogy a tulajdonosokon kívül mi garantálja, hogy e cégek „megbízható szervezők”, azt nem tudni, hiszen a korábbi büntetések ezt a cégcsoportot sem kerülték el. A GVH már 1997-ben eljárást kezdeményezett a Poligrupo ellen a megtévesztő hirdetések miatt, ugyanezért 2006-ban tízmillió forintos bírságot kapott a cég. A PSZÁF pedig ugyanebben az évben jogosulatlan pénzügyi tevékenységet bizonyított a Poligrupóra és a Carionra. 2014-ben a pénzügyi felügyeletet azóta ellátó MNB több határozatban szólította fel a Carion-csoport tagjait, hogy tartsák be a kötelező adatszolgáltatásokat, és működjenek jogszerűen.
A Carion Holding Zrt. alá tartozó cégcsoport tagjai alapvetően vagyonkezeléssel és ingatlanhasznosítással foglalkoznak, aktívak Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Romániában és az Egyesült Államokban is. A csoport főleg vidéki irodákat és kereskedelmi ingatlanokat ad bérbe, és csökkenő árbevétel mellett 50-80 millió forint körüli veszteségeket termel évente. A Carion legutóbb 2005-ben került a hírekbe, amikor egy Ferihegy 2-es terminálhoz közeli ingatlant akart megvásárolni az akkor még állami tulajdonban lévő Budapest Airport (BA) Zrt. Az Ecserhez közeli területek eladója a Carion-csoporthoz tartozó Airport Cargo Center Kft. volt, amely az eredetileg 2-4 ezer forintos négyzetméteráron vásárolt telket közművesítés után 23,5 ezer forintos négyzetméterárért, összesen 4,7 milliárdért adta el majdnem a reptérnek. Az ügyből ugyanis óriási botrány lett, Szijjártó Péter független vizsgálatot követelt, és állítólag Draskovics Tibor akkori pénzügyminiszter személyes közbenjárása kellett ahhoz, hogy a BA elálljon az ÁPV által addigra jóváhagyott szerződés aláírásától. A Cariont ezért eddig a szocialistákkal jó kapcsolatokat ápoló cégként tartották számon, ám úgy tűnik, a tulajdonosok üzleti kapcsolatai ennél kiterjedtebbek. A cégcsoport többségi tulajdonosai 39-39 százalékkal Szani János és Ötvös Géza, akik a rendszerváltás óta több vállalkozást is visznek. Ötvösnek van például egy közös cége Matolcsy György unokatestvérével, Szemerey Tamással is, aki mostanában a New Wave és a vs.hu jegybanki támogatása miatt került előtérbe. A Dia-Tex Kft. eredetileg textilkereskedelemmel foglalkozott (Szemerey egyik első üzlete farmernadrágokkal kereskedett), ám egy ideje a szentendrei háromcsillagos Kentaur Hotelt üzemelteti – a Dunaparti szálloda jelenleg felújítás miatt zárva van. Az ügyvezető Nyéki Zoltán mellett kisebbségi tulajdonos a társaságban a Centrál Médiá-s Varga Zoltánnal és a miniszterelnök egyik kedvenc vállalkozójával, Garancsi Istvánnal is közösen üzletelő Kornis Gábor, valamint a cégcsoport ügyvédi ügyeit intéző Pongrácz Tibor is, akinek édesapja az MDF-kormány idején államtitkárként a privatizációért felelt.
Ha beindulnak a közösségek, komoly szerencse kell ahhoz, hogy valóban sikeresek legyenek, és ne dőljenek be idő előtt a tagok – és vélhetően az adófizetők – kárára. A nok körüli bizonytalanságok arra is garanciát jelentenek, hogy a konstrukció soha nem lesz népszerű, hiszen ezt az államilag is támogatott megoldást talán még a mai Magyarországon sem lehet átverős hirdetésekkel reklámozni. Ám az igazi kérdés az, hogy miként tud egy üzleti kör egy már betiltott üzleti konstrukciót villámgyorsan átverni a törvényhozáson.
