A koronavírus Magyarországon

Bízni, csak bízni

  • - fzs
  • bi
  • bbe -
  • 2020. április 12.

Belpol

Bár egyelőre kevés a koronavírus-fertőzött Magyarországon, a Kínában és főleg az Olaszországban történtek alapján okkal feltételezhető, hogy heteken belül komoly esetszámmal kell szembenéznünk. A helyenkénti felvásárlási láz ellenére a lakosság nyugodt, a hivatalos tényezők olykori érthetetlen bénázása viszont aggodalomra adhat okot.

A kezdeti itthoni lazaságnak, hogy ti. Kína messze van, meg fölösleges majrézni, mert egy komolyabb influenzajárvány sokkal veszélyesebb, alighanem vége, mégpedig az olaszországi fejlemények hatására. A koronavírus okozta megbetegedések számának gyors növekedése és hasonlóan sebes térbeli terjedése világossá tette, hogy az európai országok egészségügyi rendszere évtizedek óta nem tapasztalt nyomás alá kerülhet. Különösen aggasztó, hogy a betegség kontinentális gócpontja, Lombardia nemcsak Olaszországban a legfejlettebb régió, de európai szinten is a jól működő területek közé tartozik, jól szervezett egészségügyi ellátással. A világ alighanem most szembesül először igazán azzal, hogy a Covid-19 mennyire agresszív vírus; hiszen ez az első alkalom, hogy egy járvány sújtotta állam nem bűvészkedik a számokkal; az adatok kozmetikázása, pláne a fertőzéses esetek elhallgatása föl sem merül, mint korábban Kína vagy a szintén nehéz helyzetben lévő Irán esetében.

Nem kell aggódni

Az olasz események annyiban is irányadóak, hogy jól mutatják, mi lehet a következménye a kezdeti bizonytalankodásnak; és nem is az a tény riasztó, hogy előbb több százezer, majd millió fős területeket helyeztek karantén alá, nem is az országos hatályú korlátozó intézkedések, hanem mindennek az üteme; az, hogy a járvány terjedésének a lassítására jószerivel esély sem volt.

Innen nézve a legkevésbé sem megnyugtató, ahogyan az illetékes magyar hatóságok kezelik – vagy, legyünk optimisták: eddig kezelték – a vírus magyarországi megjelenését. Például a következetlenség miatt. Még a vírus hivatalos magyarországi megjelenése előtt, február 26-án Eger polgármestere, Mirkóczki Ádám bezáratta a helyi uszodát a teljes vízcsere és a fertőtlenítés idejére. Ott edz ugyanis a város élvonalbeli férfi vízilabdacsapata – amely Észak-Olaszországban, Brescia városában játszott, vagyis közvetlenül a karantén alá vont térség mellett. Ám végül csupán egy gyors orvosi ellenőrzésre volt szükség, és a csapat mehetett is az uszodába. Egy szintén Észak-Olaszországból hazatérő gimnazista kirándulócsoportot viszont kéthetes karanténba zártak. A Milánóban tanuló amerikai és ecuadori diáklányok esetének itthoni kezelése még meghökkentőbb volt. Velük akkor kezdtek foglalkozni a járványügyi szakemberek, amikor Csehországból jelentették, hogy két olyan koronavírussal fertőzött nőt szűrtek ki, akik korábban Budapesten is jártak. Kiderült, hogy február 24-én Milánóból Bécsbe, majd onnan Budapestre érkeztek, ahol két napot töltöttek. Budapestről Brnón át Prágába utaztak – a koronavírust végül ott mutatták ki a szervezetükben. A cseh szakemberek tíz óra leforgása alatt felkutattak mindenkit, aki Prágában a lányokkal kapcsolatba került (utastárs, taxisofőr, pincér), és valamennyiüket minimum házi karanténra kötelezték. A magyar hatóságok saját tájékoztatásuk szerint szintén nekikezdtek a kontaktkutatásnak, ám az elkülönítést egyetlen esetben sem tartották indokoltnak; viszont azzal nyugtatták a nyilvánosságot, hogy a Széchenyi fürdőt, ahol a lányok szintén jártak, derekasan klórozzák, és a víz különben sem közvetíti a vírust. Ez a tanácstalanság minden volt, csak nem bizalomerősítő; a mélypont a szürreális és kínos jelenetekkel tarkított múlt csütörtöki tájékoztató volt a miniszterelnök és Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter részvételével. Az Index gyorsabban megtudta, mint a hatóságok, hogy az egyik magyarországi fertőzött, egy iráni egyetemista a gödöllői Szent István Egyetem hallgatója; Kásler Miklós ott árulta el a köznek, hogy korábban azért nem voltak ezzel tisztában, mert bár kérdezték a fiatalembert, az „nem mondta meg”.

Ez az eset minimum arra utal, hogy noha idő lett volna rá, magától értetődő dolgokat mégsem tettek meg a hivatalok. A vírushordozó iráni diákok példájánál maradva: a jelek szerint a népegészségügynek nem voltak információi arról, hogy egyes oktatási intézményekben hány külföldi diák származik a legveszélyeztetettebb régiókból, s hogy a téli szünetben hányan utaztak a hazájukba; éppen ezért a visszaérkezésükkor nem is kerülhetett sor semmiféle megelőző intézkedésre. Sőt az iráni diákoknál és egy magyar potenciális vírushordozónál fölmerült, hogy önként jelentkeztek ugyan vizsgálatra, annak elvégzését ott és akkor fölöslegesnek tartotta az egészségügyi személyzet. Intézkedésre csak napok múltán kerülhetett sor, és – a kezdeti hírekkel ellentétben – nem minden esetben azért, mert az érintettek ne lettek volna hajlandók együttműködni. (Az egyik egyetemista valóban nem tett eleget annak a kérésnek, hogy megérkezése után minimum 14 napig maradjon otthon.) Az Indexnek név nélkül nyilatkozó iráni gyógyszerészhallgató elmondta, hogy mentőt hívtak, és kérték, vigyék be őket a Szent László Kórházba, mert közvetlen kapcsolatban voltak a fertőzött csoporttársukkal, ráadásul többen köhögtek is. Az intézményben csupán egyiküket tesztelték, a többieket hazaküldték arra hivatkozva, hogy nincs lázuk. Számos kaland után szombaton éjjel az iráni férfit több társával együtt végül 14 napos karanténba helyezték a László Kórházban – az ápolók nem beszéltek jól angolul, így a diákok nem értették, pontosan mi történik velük. Másnap nézte meg őket egy orvos, aki maga is elcsodálkozott, hogy még nem végezték el rajtuk a koronavírustesztet, azt végül vasárnap, március 8-án csinálták csak meg.

Ezek a történetek akkor is elgondolkodtatóak, ha ilyenkor az érintettek okkal hivatkoznak arra, hogy jobbára ismeretlen vírusról van szó, következésképp az alkalmazott eljárásrend sem lehet tökéletes. Innen nézve örvendetes fejlemény, hogy a protokoll változik – ezt hétfőn délután jelentették be az operatív törzs sajtótájékoztatóján. Jelenleg ugyanis azokat kell tesztelni, akiknek legalább 38 Celsius-fokos láza van, vagy köhög és légszomja van, és/vagy szoros kapcsolatban volt koronavírussal fertőzött személlyel, vagy olyan területen járt, ahol a közösségi terjedés feltételezhető (Kína, Szingapúr, Hongkong, Japán, Dél-Korea, Irán és Olaszország alábbi tartományai: Lombardia, Emilia-Romagna, Veneto, Piemont). Szlávik János, a László Kórházat is magába foglaló Dél-pesti Centrumkórház infektológus főorvosa szerint igazodni fognak az új helyzethez és a frissített protokollban olyan országokra is kiterjeszthetik a definíciót, ahol gócpontok vannak.

A közelmúlt árnya

A helyzet eddigi kezeléséről megkérdeztünk több szakembert és orvost. Szerintük azok az intézkedések, amelyek a jelenlegi alacsony esetszámnál történtek, alapvetően rendben vannak. Egyrészt jogilag belekötni abba nem lehet, ha rendőrök kísérnek be valakit a kórházba, hogy elvégezzék a tesztet rajta, hiszen a járványügyi szabályok megsértését bünteti a törvény. Másrészt az egészségügy úgy van erre a helyzetre felkészülve, mint ahogy bármi másra. Az egészségügyi dolgozók azt jól megtanulták, hogyan kell a fertőzött betegek esetében eljárni, hogyan kell magukat védeni, vagy a védőfelszerelést hogyan kell veszélyes hulladékként kezelni. Az elméleti tudás tehát megvan, a kérdés az, hogy mennyire tartják be a gyakorlatban és mennyi idejük van minderre odafigyelni. Ez egyelőre nem jelent nagy terhelést, de ha több száz vagy ezer esettel kell szembenéznie a magyar egészségügy túlterhelt és kifárasztott dolgozóinak, akkor komoly gondok lehetnek. Ezért az egyik kulcskérdés az, hogy tudják-e lassítani a vírus terjedését, és ha intenzív ellátást kell kapni valakinek, azt megkapja-e időben és rendben, el tudják-e különíteni, ki tudják-e védeni a kórházi fertőzéseket, és van-e mindenre elég kapacitás. A másik fontos tényező az, hogy a lakosság hajlandó-e betartani azokat az egyszerű szabályokat, mint például a sűrű kézmosás, a tömegrendezvények elkerülése vagy a tömegközlekedés felesleges használata. A harmadik pedig az, hogyan, milyen részletességgel és mennyire egyértelműen kommunikál minderről a kormány és az egészségügyi vezetés.

Az Operatív Törzs kedd kora délutáni sajtótájékoztatója – melyet Lakatos Tibor ezredes, az OT ügyeleti központjának vezetője és Müller Cecília országos tisztifőorvos tartottak – mindenesetre egyfajta ki nem mondott bizakodásról árulkodott. Sem a tömegrendezvényeket – sport- és kulturális eseményeket, színi- és egyéb előadásokat –, nem tiltja be a kormány, sem az iskolákat nem csukja be, jóllehet egyre több európai, köztük nem egy szomszédos ország folyamodik a megelőzés eme radikálisabb formáihoz (hogy a kijárási tilalomról már ne is beszéljünk). Ugyancsak nem tervezik (legalábbis kedd délutáni lapzártánkig nem tervezték) a beutazók, illetve külföldről hazatérők komolyabb ellenőrzését vagy szűrését – ha valamelyik megfertőződött, előbb-utóbb úgyis felbukkan az ellátórendszerben. Mintha országunk vezetése abban bízna, hogy végül is ez az egész nem lesz annyira súlyos – és erre utal az is, hogy (egyelőre) mindösszesen 8 milliárd forintot különített el a vírussal kapcsolatos kiadásokra, ami önmagában is, és más országok erre szánt forrásaihoz képest is vakmerően kevésnek tűnik. Arra vonatkozóan, hogy az egészségügyi rendszerünk hogyan birkózik majd meg a járvány okozta esetleges túlterheléssel, Müller Cecília 1600 lélegeztetőgépről ejtett szót, melyeket szükség esetén centralizálnak majd: a tisztifőorvos-asszony azt nem mondta meg (mondjuk nem is kérdezték már erről), hogy ebből hány áll most is használatban. Szólott viszont arról, hogy kész terveik vannak arra nézvést, hogy a fertőzöttek ellátásába szükség esetén – bizonyos, ugyancsak nem specifikált „kapacitások felszabadítása” révén – mely kórházak kapcsolódnak majd be.

Egyelőre tehát úgy fest, hogy kormányunk nem kapkod fűhöz-fához a polgárok egymás közti érintkezésének ritkítása terén, jóllehet ez lenne a járvány megfékezésének egyik evidens módja. A magyar egészségügy siralmas állapotának ismeretében pedig afelől lehetnek megalapozott kételyeink, hogy a leharcolt, túlterhelt és alulfizetett orvosi és ápolónői személyzet gond nélkül képes lenne megbirkózni a fertőzöttek reájuk zúduló nagyobb tömegével. Még szerencse, hogy a kormányfőt nem gyötrik ilyen borús előrelátások. „Mi a jobban szervezett országok közé tartozunk. Amennyire lehetett, felkészültünk, 24 órás ügyeleti rendszert működtetünk” – mondta Orbán Viktor február 28-án a szokásos pénteki, Kossuth rádiónak adott interjújában. A témát azzal zárta le, hogy arra kérte a lakosságot: „Bízzanak a hatóságokban, az egészségügyi szakembergárdában, bízzanak a rendőrségben. Bízzanak bennem is.” Ekkor még egyetlen fertőzött sem volt az országban, az első két esetet március 4-én jelentette be a miniszterelnök. Az azóta eltelt napokban 9 újabb megbetegedést igazoltak, így lapzártánkig összesen 12 magyarországi betegről van tudomásunk. Ha a helyzet súlyosbodik, a bizalom kevés lesz. Ha pedig szerencsésen túljutunk egyszer a járványon, bízzunk abban, hogy Orbánék végre elgondolkodnak mindazon az esztelen dúláson, amit 2010 óta az egészségügyben műveltek – kezdve a kórházi infrastruktúra leromlásától a jól működő tisztiorvosi hálózat vagy az Országos Epidemiológiai Központ szétbarmolásáig. Reméljük, nem az ország issza meg ennek a levét.

Neked ajánljuk