Hiteles és jó felmérések nincsenek, de az arra illetékesek 800 ezer körülire teszik a kényszervállalkozók számát. A össznépességhez viszonyítva sem kevés ez, nagyságrendjében pedig a közalkalmazotti-köztisztviselői rétegéhez hasonlítható.
Hogy kik is ők, azt nagyjából tudjuk: garázsboltosok és biztonsági őrök, mosóporügynökök és vásározók, újságírók és takarítók, üzletviteli tanácsadók és árufeltöltők. Egyéni vállalkozók, családi béték, a hárommilliós törzstőkét csak a bankszámlanyitás napján látott káefték.
A kényszervállalkozót a közhivatalnoktól megkülönbözteti például az, hogy utóbbi garantáltan megkapja évről évre növekvő, iskolai végzettségét figyelembe vevő fizetését az államtól (önkormányzattól), előbbi viszont csak a tegnapi napban lehet biztos - mert az már fix, hogy elmúlt. Munkáját - bármi legyen is az - gyakran hiába számlázza le, mert nem vagy csak késve fizetik ki. Nemhogy 13. havi bérre nem számíthat, néha még a kötelező - ám senki által nem garantált - minimálbérre jutó adó- és járulékterheket sem képes időben átutalni az APEH-nak.
Családi bétét - a beltag(ok) egyetemleges és korlátlan anyagi felelősségével (értsd: ha beüt a mennykő, akár a lakást is vihetik) - az ember nem azért alapít, mert rájött, hogyan lehet csapvízből szuperbenzint kotyvasztani, és a húszezer százalékos extraprofit kihasználásához szüksége van egy cégre. A tipikus helyzet inkább az, amikor mondjuk a kórházi karbantartót huszonnyolc év után "racionalizálják", fölajánlva neki: a bruttó 85 ezres havi fixe helyett 85 ezer plusz áfát számlázva "vállalkozóként" visszajárhat ugyanazt a munkát elvégezni. Hősünk ott áll, kétségbeesve, hiszen sose hallott még társasági jogról, befizetendő áfáról, nyugdíjbiztosításról, munkaadói és munkavállalói járulékról, fogalma sincs, hogy a pénz, amit ajánlottak neki, sok-e vagy kevés, annyi-e vagy több, mint amennyit eddig garantáltan megkapott.
A lehetőségek,
amelyek közül választhat, nem kecsegtetők. Elküldheti a főnökét a jó édesanyjába, amivel levezeti ugyan a feszültségét, de a helyzete nem lesz jobb, sőt. Vállat vonva visszaadhatja a kék munkaköpenyét és elballaghat a munkaügyi központba bejelentkezni "álláskeresőnek" (ez a munkanélküli neve az új marketingszabályok szerint). Ha ezt választaná, a munkanélküli-segélyt (aminek ma már nem ez a neve) meghatározott ideig kapná, utána pedig - ha a családi jövedelem is túl alacsony - szociális segélyért folyamodhat a helyi önkormányzathoz. A teher, amit eddig családja fenntartásával saját maga viselt, innentől a közé (a miénk). Vagyis Karbantartó János a közterheket csökkenti - ekképp a mi érdekünkben cselekszik -, ha elfogadja a főnöke ajánlatát, és vállalkozásként/vállalkozóként csinálja ugyanazt, amit eddig.
Csak éppen nem ugyanúgy. Villámcsapásként éri majd a felismerés: egy vállalkozótól/cégtulajdonostól egy csomó olyasmit várnak el, amire nincs és nem is lehet felkészülve.
A hivatalnok és a "vállalkozó" közti második legnagyobb különbség, hogy a vállalkozó mindenért maga fizet; telefon, villany, autó, irodaszer és internet mind-mind pénzbe kerül. A hivatalban mindez alapból rendelkezésre áll (mindannyiunk adóforintjaiból), a "vállalkozásnak" azonban fizetni kell érte. A bevételéből.
Otthon - a cég székhelyén -, ahol a munka és a magánélet (ha van) nem különül el, mert nem képes elkülönülni, mindennek ára van. A bevételnek pedig az égvilágon mindent fedeznie kell: az unoka pelenkáját, a karácsonyi ajándékot, a gyógyszert, a benzint, a feleség új táskáját, a gombelemet a karórába, a vízdíjat, az áramszámlát, a könyvelő, az ügyvéd díját, a parkolást, az újság-előfizetést.
Akárhogyan is szigorodjanak a szabályok a természetbeni juttatások adóztatásánál, egy olyan "vállalkozás", amelynek székhelye a családi otthon, egyszerűen képtelen arra, hogy a kiadásait ne mossa egybe. Ennek ezer oka van. A legfontosabb az, hogy sokféle költséget lehetetlen is elkülöníteni magán- és üzleti célú felhasználásra. És ha az embernek egyetlen bevé-tele van, akkor abból kell mindent fedeznie.
Az állami hivatalokban (természetesen) jól képzett szakértők dolgoznak, egy-egy kérdés specialistái, akik a 100 százalékos jogkövető magatartást várják el Karbantartó Jánostól. Az abszolút naprakészséget. Hogy egyszerre legyen mérlegképes könyvelő és munkavédelmi felelős, bérszámfejtő és tb-ügyintéző. Egy hivatal akár sokadrangú beosztottja is a mindenséget kérheti számon olyasvalakitől, aki, szerencsétlen, nem önként és dalolva, hanem kényszerből bétézik.
A megélhetési vállalkozó - a hivatalok logikája szerint - olyan állat, amely erős, mint az elefánt, megél a vízben is, mint a delfin, kitűnően és magasan repül, mint a gólya, emellett a saját húsából etet mindenkit, mint a griff. Ilyen állat azonban nincs. A kényszervállalkozók zöme egy dologhoz ért, és arra vállalkozik.
A kényszervállalkozó egyszerre
eszi a munkaadó és a munkavállaló (számára keserű) kenyerét. Neki édesmindegy, csökkentik-e a munkavállalói terheket, ha - ugyanakkor, és nem is mindig csak ugyanannyival - növelik a munkaadó kötelezettségeit: mindent ő fizet. A sokmilliárdos forgalmú multi alkalmazottja örül, ha a kormány - akármennyivel - megemeli a minimálbért. (A multi kibírja; ha meg sokallja, arrébb megy egy-két országgal, ahol kevesebből megússza.) Karbantartó János a minimálbér-emelésben pusztán annyit lát, hogy megint megnövekednek kötelező befizetései - anélkül, hogy bárki garantálna a számára akár csak egyetlen fillér kötelező bevételt is.
A megélhetési vállalkozó helyzete azért is paradox, mert amikor a kötelezettségeiről van szó, igazinak tekintik, ha pedig a lehetőségei-ről (ne is nevezzük jogoknak), ak-kor átnéznek rajta, mint a levegőn. Hozzájutni mondjuk egy lakáshitelhez (s ezáltal a szocpolhoz) egy közalkalmazott számára a normál ügymenet része - egy családi bété kültagjának azonban többnyire kanosszajárással felérő tortúra, amely nem kecsegtet biztos sikerrel.
A kényszervállalkozónak természetesen semmi baja sincs a hivatalnoki karral. A közöttük feszülő ellentét egyáltalán nem személyes jellegű. Inkább afféle összehasonlítgatás ez. A megélhetési vállalkozó szemszögéből a hivatalnok már-már az ingyenélő, az élősködő szinonimája. Fizetése magas (tény, hogy a hivatalnoki kar átlagkeresete már évek óta magasabb, mint a versenyszférában dolgozóké), olyan kedvezményekhez is hozzájut, amelyek más földi halandónak nem járnak. Egy hivatalnok képzeletbeli hasonlításában viszont a vállalkozó a minden hájjal megkent adócsaló tipikus alakja. Nem elég, hogy van képe minimálbérre bejelenteni magát, még rátesz egy lapáttal, és üzleti útnak számolja el a gyerek elszállítását az iskolába, adócsökkentő tétel a könyveiben a barátnő születésnapjára vett cuki kis retikül (bőr irattáska néven az 5-ös számlaosztály "használatbavételkor egy összegben elszámolható" 572-es sorában könyvelve), a párizsi hosszú hétvége mint "tapasztalatcsere", a megyei napilap mint "szakfolyóirat". Cégét - jellemző módon - arra használja, hogy mindenről, amit megvesz, bármi legyen is az a kisbaltától a tamponon át a plazmatévéig, áfás számlát kérjen (és még az áfát is visszakéri). Mi ez, ha nem
vegytiszta adócsalás,
és az ilyeneket sújtsa is a törvény és az adóhivatal teljes szigora. Ám még ha mindahány kényszervál-lalkozó rusnya adócsaló volna is (mint ahogyan a többségük nem az), fura módon akkor is jobb, ha működnek, mint ha nem. A társadalomnak haszon, ha százezrek nem kerülnek pluszpénzébe; mi több, nagyobb részük a költségvetés nettó befizetője.
Miközben a multinacionális társaságok - természetesen - elég gazdagok ahhoz, hogy sokfajta érdekszövetséget működtessenek, a legkisebbeknek ehhez sem erejük, sem pénzük. Így hát semmilyen az érdekérvényesítő képességük. Az ellenzéki pártok sajnálják őket, de ha kormányra kerülnek, ugyanott folytatják kiszipolyozásukat, ahol elődjük abbahagyta. (A legcifrább esetek egyike most történt: a költségvetési szavazássorozat előtt végül visszavontak egy tervet, amely a minimálbér másfélszerese után fizettette volna be a közterheket a kisvállalkozásokban dolgozók után. Arról nincs hír, hogy automatikusan elzavarták volna örökre a közigazgatásból azt, akinek ez a - föltehetőleg alkotmányellenes - baromság az eszébe jutott.)
Liberális közgazdászok szinte egyöntetűen ugyanazon a véleményen vannak: az állam (amely persze a multiknak kimagasló engedményeket tesz) ne kivételezzen senkivel - ha a kisvállalkozó igazán jó, akkor úgyis megmarad, ha meg nem, hát hulljon a férgese. Konzervatív oldalról előszeretettel emlegetik a hazai vállalkozók megsegítésére prezentált Széchenyi-tervet - a probléma csak az, hogy e források nagyobb részét is a multiknak juttatták, a kényszervállalkozások mutatóba is alig részesültek belőle.
Aztán egy napon - úgy öt év múlva - robbanni fog a kényszervállalkozók nyugdíjbombája. Amikor a számlás újságírók, havi megbízási díjért huszonnégyórázó biztonsági őrök, garázsboltosok és ügynökök megkapják a minimálbérre számított első nyugdíjukat - ez a fele, sőt inkább harmada lesz annak, amit egy polgármesteri hivatal közalkalmazottjának visz ki a postás. Aki megteheti, próbál persze spórolni, de manapság sem a cikkírásból, sem a garázsdiszkontból nem gazdagodnak meg túl nagy számban - ennek a sok százezres tömegnek a kiszámítható elszegényedése olyan társadalmi problémákat okozhat, amelyekre ma nincs felkészülve senki. Sem a törvényhozás, sem - és ez a nagyobb baj - ők maguk. Kisebbik hányaduk előtt felsejlik ugyan mindez, de a többség a napi hajszában nem jut el odáig, hogy a holnapra gondolhasson. Karbantartó János többnyire persze nem a jövőről álmodik. Hanem a "régi szép időkről", amikor még - fix bérrel, évi két-három heti szabadsággal, szakszervezeti Mikulás-csomaggal - alkalmazott volt.
