Másfél hónappal ezelőtt ezt találtam írni, amikor az ELTE előadójában tüntetés előtt összegyűlt diákokra rámozdultak a nyomozók: „Kétféle módon lehet megtörni az embereket. Az egyik mód a sztálini: éjszaka jön a fekete kocsi, elvisznek, és soha nem látnak többé. A másik a kádári: folyamatosan figyelnek, ezt tudatják is veled, kellemetlenkednek, szívatnak, igazoltatnak, motoznak, egyszóval: nem hagynak élni.” Ez persze csak egyfajta osztályozás, de az is hamar kiderült, hogy az ilyen éles elkülönítés manapság már nem állja meg a helyét. Ma reggel ugyanis jött egy – ugyan nem fekete – kocsi, és elvittek.
Kopogás nélkül jöttek be
Egyébként teljesen jogszerűen, mert a Fidesz feljelentése után indult nyomozásban „csoportosan elkövetett garázdaságban” gyanúsított lettem, és ilyen minőségemben bármikor előállíthatnak. Azért vagyok gyanúsított, mert én is ott voltam a párt Lendvay utcai székházának elfoglalásakor.
Akkor ugyan nem jutott eszébe a rendőröknek, hogy a szerintük riadalmat és közrend megzavarását okozó cselekedeteim miatt elmarasztaljanak, a székházban dolgozók pedig annyira megriadtak, hogy elküldték a helyszínre érkező rendfenntartókat, de most három héttel később mégis be kellett nyitni kopogtatás nélkül a kollégiumi szobámba, reggel hétkor, ahol éppen a barátnőmmel aludtam.
Irány a Gyorskocsi utca!
Benn állnak már a szobában, én meg egy szál bokszeralsóban próbálom értelmezni a helyzetet, majd megkérem a férfit, hogy lépjen ki, amíg magamra kapok valamit. „A szabály az szabály” – jön a válasz, így a negyvenes rendőr óvó tekintete alatt öltözöm fel, talán csak azért, mert még a végén megpattannék a nyolcadik emeleti ablakon keresztül. Szerencse egyébként, hogy a húsvéti szünetet barátnőmmel együtt terveztük eltölteni, különben Kecskemétre kellett volna utánam jönni. Miután felöltöztem, a megilletődött kollégiumi nevelőtanár kíséretében sétáltunk le az autójukig. A rendőrök különben azt mondják, Kecskemétről is a Gyorskocsi utcába vittek volna.
A kocsiban már nem beszélgetünk. Miután megérkezünk, tízperces várakozás után felmegyünk az irodába, ahol az „előadónak” nevezett kihallgató elkezdi a jegyzőkönyvfelvétel körülményes procedúráját. Mivel gyanúsított vagyok, ezért dönthetek úgy, hogy nem teszek vallomást – ezt választom. Így is hosszú időbe telik, amíg az összes papírt mindenhol aláírjuk, kitöltjük, összekeverjük, szétválogatjuk. A hangulat kedélyes, még az okmányirodában is ingerültebbek szoktak ennél lenni. Miután előkerül az illetékes kolléga, lemegyünk a rabosítóba, ahol harmincféle módon ujjlenyomatokat vesznek tőlem, és lefényképeznek az amerikai filmekből ismert táblákkal. Miután még egy-két papírt aláírok, mehetek Isten hírével. A folyosón még egy kicsit diskurálunk, majd kezet fogunk a főhadnaggyal, aki megköszöni az együttműködést.
Képünk illusztráció
Fotó: MTI
Minek?
A jó háromórás procedúra során (előállítástól a kiengedésig) belenyomták a kezem egy tintapacniba, csináltak rólam pár előnytelen fényképet, és felvettek, majd kinyomtattak egy jegyzőkönyvet, amely arról szól, hogy nem teszek vallomást. Ezt a három, halasztást nem tűrő teendőt természetesen úgy is intézhettük volna, hogy küldenek például egy e-mailt és bejövök, de nekik valamiért fontos volt három rendőrt kikocsiztatni Budafokra reggel hétkor. Lehet, hogy ha rám dobnak egy háromsoros üzenetet, akkor eszembe jutott volna esernyőt is vinni, és tíz óra után nem a zuhogó esőbe kellett volna kilépnem az utcára másfél órára onnan, ahol a reggelim várt.
