Magyar Narancs: Azt írja a lemez jegyzetében, hogy a rapszódiák zenekari változatát kombinálta a cigányzenészek improvizatív játékával, így akart rámutatni arra az eredeti hangra, amelybe Liszt beleszeretett. Érvényesült-e korábban hasonló megközelítési vagy előadásmód e rapszódiák felvételeiben?
Fischer Iván: Egy példát hoznék fel, egy zongoristát, aki ezeket a rapszódiákat egészen kimagasló színvonalon játszotta, és az Cziffra György. Cziffra György játékában egész életében keveredett a legmagasabb szintű klasszikus zongorista hagyomány egyfajta, vendéglőben vagy kávéházban hirtelen megérzett zenei nyelvvel; Cziffra tudta azt, hogy milyen egy vendéglő sarkában játszani, s amikor a rapszódiákkal foglalkozott, valószínűleg ráérzett arra, hogy ezek a Liszt-rapszódiák is olyan darabok, amelyekben valami különleges keveréke van a kiművelt, klasszikus liszti kompozícióknak és annak, amit a kor cigányzenészeitől hallhatott. Cziffra György felvételeiben én hallom mind a két gyökeret. De hogy ellenpéldát is mondjak, a rapszódiák zenekari változatai nagyon népszerűvé váltak, és rengeteg közismert felvétel van Karajantól Bernsteinig, melyek szerintem elkerülik ezt a kérdést, azokban nem hallom a cigányzenei hagyományt. A rapszódiák világszerte közismert felvételeiből ez hiányzik.
MN: Ez azt jelenti, hogy az improvizáció beépítése az ön koncepciója volt?
FI: Persze, ez egy teljesen saját gondolat. Én ezen elég sokat meditáltam; sokat gondolkodtam azon, hogyan lehet megfelelni annak a kihívásnak, hogy Liszt maga is klasszikus zenébe ültette, amit a cigányoktól hallhatott; és hogy lehet felhasználni azt, hogy itt élünk Magyarországon, ahol töretlenül működik valami ebből a cigányzenei hagyományból. Ugyanakkor felmerül az a kérdés, hogy másképp játszottak-e a Liszt korabeli cigányzenészek és a maiak. Van-e különbség vagy hasonlóság. Erre semmiféle bizonyítékunk nincsen, ugyanakkor azt gondolom, hogy épp a klasszikus zenébe átültetett darabok, például a Liszt-rapszódiák vagy Brahms Magyar táncai, mintha konzerválták volna azt az előadói stílust, ami az akkori cigányzenészeké lehetett, és ennek bizonyos elemeire rá lehet ismerni a mai cigányzenészeknél is. Ezért nekem nagyon izgalmas gondolat volt, hogy a mai cigányzenészeket valamilyen óvatos formában bevonjam ebbe a zenekari játékba.
MN: Sarkítva jelentheti-e ez a gondolkodásmód azt, hogy a kívánt hatás elérése érdekében engedni kell a kottából?
FI: Igen, hiszen a cigányok nem kottából játszanak, hanem hallás után. A zenekari zenész pedig pontosan azt igyekszik előadni, amit a szerző a kottába leírt. A kettő csak akkor tud találkozni, ha a kottát olvasó zenész keres magában valami improvizációs lehetőséget. Ha azon keresztül, amit a szerző odaírt - és megérezve, hogy miért írta oda -, ezt bizonyos személyes módon adja elő, akkor találkozhat a valódi improvizációval, amit a cigányzenész csinál. E két dolog közelsége, vagyis az, hogy ott áll egy cigányprímás és két cimbalmos kotta nélkül, biztos, hogy inspiráló hatással volt a zenekari tagokra is. Igaz, hogy kottából játszottak, de mintha túltették volna magukat ezen a pontos feladatteljesítésen.
MN: Kellett önnek harcolnia, hogy keresztülvigye az elképzelését?
FI: Nem hiszem, inkább egy eleve furcsa kombinációról volt itt szó. Harcolni nem kellett, mindenki örült ennek a kísérletnek; igazán izgalmasak a gyakorlati kérdések voltak, hogy mit csináljon tizennégy hegedűs, aki elé oda van írva, hogy ez a hang hosszú, az a hang rövid, és közben együtt kell játszania egy cigányprímással, aki egész másképp játszik, és közben mégis ugyanannak a darabnak a lényegét adja elő.
MN: Hol találtak ezekre a cigányzenészekre?
FI: A Lendvai család esetében egy apáról és egy fiúról van szó. Az apa, Lendvai József egy közismert budapesti cigányprímás, a fia, az ifjú Lendvai József pedig egy Zeneakadémiát végzett, klasszikusan képzett hegedűs. A két generáció között jött létre az a stílusbeli különbség, amiről itt tulajdonképpen szó van. Most az ifjú Lendvai József játszott egyes virtuóz kadenciákat; ő egy csodálatos képességű, fantasztikus tudású klasszikus hegedűs, akinek mégis van valami a vérében a cigány hagyományból; míg az apja, az idősebb Lendvai József a kifejezetten improvizatív, cigányos dallamot játszotta. Szinte adott volt a lehetőség, hogy ezt a családot hívjuk el erre a kísérletre; a két cimbalmossal, Lukács Miklóssal és Kuti Sándorral már többször játszottunk együtt, időnként előfordulnak cimbalmos darabok, így alakult ki ez a kis csapat.
MN: Amikor láttam önöket játszani, épp a cimbalmosok jelenlétét éreztem inkább csak jelképesnek. Legalábbis úgy tűnt, mintha kissé megszeppentek volna.
FI: Én ezt nem éreztem, szerintem nagyon oldottan ment a közös munka, és ők kiválóan alkalmazkodtak a zenekarhoz. Általában meghallgatták egyszer, hogy mit játszik a zenekar, és hallás után a második alkalommal már beleimprovizáltak. Megilletődöttséget soha nem éreztem, ha úgy is tűnt a látvány.
MN: Amúgy a lemezen mennyi valósult meg az elképzeléseiből?
FI: Hogy a dolog így sikerült, az eleve felülmúlta az összes várakozásomat; például a Harmadik rapszódia esetében most már el sem tudnám képzelni, hogy másképp is elő lehetne adni. Nem lehetne előadni a leírt hangok szerint, kiküszöbölve ezt az improvizatív elemet. Mielőtt játszani kezdtük, még nem voltam biztos abban, hogy sikerülni fog, de fantasztikusan jól sikerült. Különleges élmény volt, hogy a zenekar egyes tagjai, akik szólisztikus részeket játszottak - mint például Kiss Gy. László a nagy klarinétszólóval vagy Sebők Erika a gyönyörű fuvolaszólóival - a cigánymuzsikusokkal együtt, teljesen egyenrangú improvizatív stílusban adták ezeket elő. Persze az ember mindig elégedetlen ezzel-azzal, ezen a lemezen is van vagy három olyan rész, amit már most másképp csinálnék, de hát ez természetes, így fejlődünk. Igazán ez a tavalyi évnek a dokumentuma.
MN: Ami a cigányzene arányait, nagyságrendjét illeti, az megegyezik azzal, amit elképzelt?
FI: Igen, ugyanis ez nem volt soha annyira jelentős része a felvételnek; inkább egy-két ízelítő, egy-két kis epizód a rapszódiákban, amit végigkísér egy kis improvizatív elem. Olyan, mintha meg volna valamivel fűszerezve a zenekari játék, és ennek ez tökéletesen megfelel. Lehetne ezt fokozni, lehetne másképp is csinálni, ez egy bizonyos adagolás volt, amit akkor így sikerült megvalósítani.
MN: Egy ilyen lemez mit jelent a jővőre nézve? Említette Brahmsot, de Lisztnél is maradhatunk, hiszen a Rákóczi induló alapjául szolgáló Rákóczi-nótát is egy cigányprímás, Barna Mihály szerzeményének tulajdonítja a legenda. Újra kell-e értelmezni e darabokat?
FI: Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert ha a cigányzene helyzetét a bartóki és kodályi értelemben közelítjük meg, akkor valóban szükség lenne egy kis újraértelmezésre. Bartók és Kodály ugyanis nagyon fontosnak tartották, hogy a magyar népzenét és a magyar népzene jelentőségét elválasszák a városi műzenétől, amit elsősorban a cigányok játszottak. Úgy érezték, hogy meg kell mutatni a világnak, hogy az az igazi magyar népzene, és az a legnagyobb zenei kincse ennek az országnak. Ehhez nem férhet semmi kétség, itt Bartók és Kodály tényleg fantasztikus úttörő munkát végeztek; gondoljunk bele, hogy két fiatalember - és még néhány társuk - a század elején elkezdték járni a falvakat, és egy egészen új kultúrát, mint a régészek, a felszínre hoztak. Ugyanabban a korban az a stílus, amiről most beszélünk, tehát a cigányok által játszott - Liszt és Brahms által is ismert - műdal hallatlanul népszerű volt. És mindenki azt gondolta, hogy ez a magyar zene. A magyar népdalokat nem ismerték, csak ezeket a cigányok által játszott műdalokat. Bartók és Kodály megmutatták végre a világnak, hogy mi a parasztdal, ezért aztán egy ideig kicsit rossz szemmel néztük vagy hallgattuk a cigányzenét, de most már túl vagyunk ezen a koron. Most már nincs szükség arra, hogy a magyar parasztdalok rangját és jelentőségét bizonyítsuk, már ott vannak az emelvényen. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a cigányok által játszott zene - az egész cigányos-magyaros stílus, a verbunkos elemek keveredése és a virtuóz cigány ornamentika - fantasztikus, magas rangú művészet, ami egyértelműen érték, s amit nem volna szabad sem lenézni, sem összehasonlítani mással, például a parasztdalokkal. Ez egy nemzeti kincs, amit ápolni kell. Egy olyan országban élünk, ahol még mindig burjánzik egy zenei hagyomány, a vendéglőktől kezdve a cigánycsaládokig, ahol a hároméves gyerek hegedülni tanul az apjától, fül után, hallás után. Sokat tanulhatnának a klasszikus zenészek is a cigányzenészektől. Elsősorban virtuozitást, szuverén, magas szintű hangszeres játékot, másrészt az improvizáció fantasztikus színvonalát. Gondoljunk csak bele, a vendég elkezd énekelni az asztalnál, belejátszik a hegedűs, és a távol eső sarokban ugyanabban a hangnemben folytatja a banda. Azonnal meghallja a hangmagasságokat, átértelmezi az akkordokat, és mindezt fül után, gyorsan, játék közben. Ezt a klasszikus zenészek ilyen szinten nem tudják. Persze hasonló a helyzet fordítva. Ha cigányzenészek kerülnek klasszikus zenei környezetbe, ők is sokat tanulhatnak, egyáltalán, a művészi fegyelem és a gondosság terén. Egy klasszikus zenésznek nagyon fontos, hogy mit játszik, szeret magas színvonalú, szép darabokat előadni, ilyen szempontból igényes. Ezt az igényességet szívesen elültetném a cigányzenészeknél is, örülnék, ha egy vendéglőben sem játszanának el mindent, ha válogatnának az igényesebb művek közül.
MN: Nemrég fejezett be a Muzsikás együttes egy lemezfelvételt: azt a népzenét próbálják rekonstruálni, amit Bartók hallhatott romániai gyűjtései során. Érez e koncepcióval rokonságot?
FI: Annak mindenképpen örülök, ha a Balkán hangszeres zenéje - amiből Bartók nyilván többet hallott, mint mi manapság - valamilyen szinten életben marad. A világnak ezen a tájékán nagyon gyorsan tűnnek el a népzenei hagyományok, a balkáni hangszeres zene ma már ritkaság. Nemrég találkoztam Toulouse-ban egy macedón népi hegedűssel, hát fantasztikusan játszott, kifejezetten bartóki jellegű ritmusokat. De térjünk vissza egy száz évvel korábbi helyzethez, hiszen a Liszt-művek rekonstruálásáról volt szó. A kérdés az, hogy Liszt mivel találkozott. Milyen volt az a magyaros-cigányos zene, amit százötven évvel ezelőtt megismert? És itt nagyon sok tévedés merülhetett fel, maga Liszt is írt egy könyvet a cigányzenéről, amelyben tulajdonképpen azt akarta kimutatni, hogy a cigányok zenéje cigány eredetű, indiai eredetű. Óriási felzúdulás volt, a nemzeti érzelmű magyar közvélemény sértve érezte magát amiatt, hogy Liszt indiai eredetű cigányzenének tartja a magyar zenét. Tulajdonképpen igazuk volt, Lisztnek e tévedéséről Bartók később beszélt is egy akadémiai székfoglalón. Nem a cigányok zenéje indiai eredetű, legfeljebb az előadásmódja; amit játszanak, az az a zene, amit itt Magyarországon és a környéken összeszedtek. A verbunkos és a verbunkoskorszak zenéje, amit Bihari, Rózsavölgyi és a többiek játszottak, magyar eredetű zene, de az előadásmódjában volt valami keleties, valami gazdagon díszített, improvizatív, és abból jött létre az a magyaros-cigányos hagyomány, amit Liszt megismert.
MN: Amikor önt hallgatom, az a benyomásom, hogy a cigányzene alatt jobbára a vendéglátós, szolgáltató cigányzenére gondol. Valójában mit jelent önnek a cigányzene?
FI: A cigányzene fantasztikusan virtuóz és improvizációban gazdag előadói stílus. Így definiálnám. Maga a zene, amit a cigányok játszanak, vegyes felvágott, van benne minden, amit a vendég kíván, jobb és rosszabb magyar nóta, Brahmstól Magyar tánc, Strausstól keringő, Beatles-szerzemény, bármi. Cigányzenének nem a mű tekinthető, amit a cigányok előadnak, a cigányzenén egy előadói stílust lehet érteni, ahogy a prímás improvizál, ahogy a cimbalmos kevergeti az akkordokat, ahogy a bőgős alárakja a basszust.
MN: Ebbe a kalapba tenné azokat a cigány folkzenekarokat is, akik azért gyűjtik és játsszák dalaikat, hogy fennmaradjon egy hagyomány?
FI: Nem, az egy más műfaj, és nagyon érdekesnek tartom. A vendéglőkből közismert cigány előadásmóddal azért foglalkoztam ilyen intenzíven, mert erre volt szükség a Liszt-rapszódiák fűszerezésekor.
MN: Jár ilyen vendéglőkbe?
FI: Most, hogy a rapszódiák szükségessé tették, nagyon sok helyre elmentem.
Marton László Távolodó
