Magyar Narancs: Amikor egy politikai hír végigsöpör a nyilvánosság fórumain, milyen szempontok határozzák meg, hogy azt hitelesnek tartjuk, vagy sem?
Síklaki István: Minden egyes információ értelmezése funkciót tölt be. Célja, hogy lehetőleg erősítse a bennünk kialakult világképet. Ezért a feldolgozás során - tudat alatt - minden eszközt felhasználunk; úgy súlyozzuk, úgy szelektáljuk a részleteket, hogy azok belesimuljanak valóságértelmezésünkbe. Ez persze sokban függ attól, mennyire szilárd ez a politikai világkép. Ha mélyen gyökerező, hosszú idő alatt kikristályosodott érzelmi hozzáállásból ered, akkor az ember a legabszurdabb összeesküvés-elméletekig is hajlandó elmenni, hogy védje a nézeteit. Azok az igazán érdekesek, akik nem foglalkoznak sokat a politikával, és lazább preferenciáik vannak. Ha valaki - bármi okból - régóta várta Orbán Viktor országlását, és emiatt a Fideszre szavazott, akkor már csak azért is nagyobb türelemmel lesz iránta, hogy igazolva lássa korábbi várakozásai és döntése helyességét. Ezért, még ha idegenkedik is egyes kormányzati lépésektől, igyekszik racionalizálni őket. Az utolsó racionális érv pedig többnyire az, hogy per pillanat nincs jobb: a szocikból elege volt, a Jobbik radikalizmusa ijesztő, és még mindig az a legkisebb rossz, ami most van. Ez is szélesítheti a tűréshatárt, de nem a végtelenségig.
MN: A politikai közbeszéd sajátossága, hogy a többség egy állítás értelmezését a nyilatkozó személyénél kezdi, és a tartalom csak másodlagos.
SI: Ez természetesen így van, de ez már inkább a preferenciákból és a kötődés erejéből fakadó következmény. A fanatikusokkal e ponton nem érdemes foglalkozni. A lazább preferenciájú választóknál pedig nem arról van szó, hogy az illetőnek nincs kritikai érzéke, vagy hogy ne csóválná a fejét egyes állítások, hiteltelen cáfolatok, kormányzati kinyilatkoztatások hallatán. Amíg a politika nem üti át az ő személyes tűréshatárát, addig egyszerűen nem motivált abban, hogy megbolygassa a világképét. Abban motivált, hogy a mindennapokat egy kilengésektől, disszonanciáktól mentes, kiszámítható rendszerben élje meg, és ezt a rendszert folyamatosan megerősítse. Ezért van, hogy - leszámítva néhány mazochistát és szakmabelit - a Demokrata-olvasó nem vesz kézbe 168 órát, és fordítva.
MN: Mi befolyásolja még egy politikai aktus vagy információ értelmezését?
SI: Mindenekelőtt a személyes érdekeltség és a motiváció. A politikát távolról szemlélő Fidesz-szimpatizáns nem foglalkozik a közéleti témákkal, amíg a kormány nem avatkozik be a mindennapjaiba. Lehet, hogy picit zavarta az Alkotmánybíróság megregulázása, és egy picit bosszantja, hogy Schmitt Pál lett a köztársasági elnök, de ezeket könnyedén tudja relativizálni. Itt még működik az a belső meggyőzés, ami azzal kezdődik, hogy "Jó, jó, de...". A kritikus pont mindig az, amikor a saját bőrén kezdi érezni a politika hatásait. Ha a sógornője kétségbeesve hívja fel, hogy vajon tudja-e pontosan, mi lesz a többmilliós nyugdíj-megtakarításával, és ő nem tud válaszolni, akkor elbizonytalanodik. Vagy amikor azt hallja, hogy "megmentettük a nyugdíjadat, és 20 év múlva biztonságban lesz", és előkerülnek az állami nyugdíjrendszerrel kapcsolatos rossz asszociációk, akkor könnyen teret nyer egy visszafordíthatatlan kritikus attitűd. Innentől minden információt kritikusabban kezd szemlélni. Ezzel együtt érkezik a felismerés, hogy képes objektív kritikára is, de valójában a folyamatok tudat alatt már korábban elindultak, csak még a korábbi képzetek szerint értékelte azokat.
MN: Maradjunk azoknál, akik nem végsőkig elfogultak. Egy olyan ügy, mint ami most a Filozófiai Intézeté, miként épül be az eseményeket távolról szemlélők emlékezetébe?
SI: A háttér-információk és az ezekhez való viszonyulás szabja meg, hogy egy ilyen hírt hitelesnek vagy hiteltelennek tartok. Nyilvánvaló, hogy a Filozófiai Intézetről az emberek túlnyomó többsége nem sokat tud. Viszont vannak olyan szereplők - Heller Ágnes például -, akikről valamiféle benyomásuk még azoknak is van, akik egyébként nem foglalkoznak a politikával. Annyit azért tudnak, hogy melyik oldalhoz áll közelebb. A híresztelés akkor hatékony, amikor egy jól megalapozott sémát követ, "az állami pénzből saját zsebre dolgozó közéleti figura" szerepét pedig mindenki ismeri. Explicit ritkán fogalmazódik meg, de akik maguk is ügyeskednek számlázással, adóelszámolással, azok amúgy is hajlamosabbak valósnak érzékelni ezeket a sztereotípiákat abból a ki nem mondott tudat alatti feltételezésből, hogy adott esetben maguk sem tennének másként. Ehhez kapcsolódik az ismerős forgatókönyv és a korrupt alakokkal könynyen azonosítható "balliberális" jelző. Csak be kell dobni egy horgonyt. Pár hívószó ismételgetése, megforgatása elég ahhoz, hogy meginduljanak az asszociációk. Liberálisok, filozófusok, 500 millió forint. Mi kell egy filozófusnak? Papír és ceruza, nem? Mit csináltak azok ennyi pénzzel? Ilyen nagyon egyszerű kis heurisztikákkal pillanatok alatt el lehet érni a kívánt hatást.
MN: Ezek szerint ez működik akkor is, ha az illető nem motivált abban, hogy hitelt adjon a híresztelés alapjának.
SI: Amikor az illető motivált abban, hogy elfogadja a híresztelés valóságtartalmát, akkor előkerül az önigazolás racionalizációs arzenálja. Ez szinte megköveteli az egyéntől az információ felszínes és egyoldalú feldolgozását. Ha az illető nem vagy nem annyira érdekelt valamelyik oldalon - tehát az önigazoló racionalizáció nem indul be szükségképpen -, akkor felszínes feldolgozó üzemmódban bontja le az információt. Viszont a rágalom tartalmi része az ő emlékezetében is megragad, és épp a felszínes, a nem koncentrált megközelítés miatt annak eredendő forrására már nem is emlékszik. Így az illető könynyen esik abba a hibába, hogy "objektív" tényként kezel egy kitalációt. Ezen sokszor az sem változtat, ha később találkozik a rágalom bizonyos cáfolatával. A felszínes befogadóban addigra maga az információ már levált az eredeti forrásról, és onnantól ő azt tudat alatt mint saját nézetét védi kognitív konzervatív módon. Ettől kezdve az, hogy valódinak tekinti a vádat vagy sem, csak attól függ, hogy az illető személyes világképét ez erősíti, vagy épp rombolja.
MN: Ha sorozatosan dobálják be a horgonyokat, lehet egyáltalán ez ellen védekezni?
SI: A szakirodalom ismeri a "beoltás" technikáját, de ezt a valóságban nagyon nehéz alkalmazni. Ha a szereplők időben felismerték volna, hogy a politikai gyakorlat és a körülmények együttállása egy ilyen rágalmazásba torkollik, akkor elébe lehetett volna menni az ügynek, mondván: "Figyeljétek meg, azzal fognak jönni, hogy loptunk, mert ezek ilyenek!" Ennek a módszereit a meggyőzés pszichológiája pontosan ismeri, de ezt előre felismerni és alkalmazni piszok rátermettséget igényel.
MN: Mi az alapvető különbség az információk felszínes és alapos feldolgozása között? Ez is csak annak függvénye, mennyire vagyok érdekelt egy információ hitelességének megítélésében?
SI: Egy amerikai kísérlet során kutatták ezt, és arra jutottak, hogy nem hiteles forrással hatékonyabban lehet rágalmazni. Egy hírességet hoztak összefüggésbe drogfogyasztással. Amikor "hiteles", tehát szisztematikus feldolgozásra sarkalló médiumokban - ha jól emlékszem, a New York Times és a Washington Post volt a két példa - jelent meg a hír, akkor jelentősége volt annak, hogy az kérdésként, tagadásként vagy állításként szerepelt. A híresség megítélését csak az állítás rontotta, a kérdés és a tagadás nem - tehát az olvasók mérlegelték az információ közlésének formáját. Két bulvárlapnál viszont teljesen mindegy volt, hogy állításként, kérdésként vagy tagadásként merült fel az információ - mind negatívan befolyásolta a hírbehozottról kialakult képet. Ha hiteles forrásból kapod a hírt, akkor más üzemmódban fogadod az információkat. Ha bulvárt olvasol, nem kerül be a működés módjába a hitelesség mérlegelésének kérdése, viszont épp emiatt ragad meg könnyebben. Ettől válik az illető sérülékennyé. A mérlegelés hiánya miatt könnyebben ragad meg az emlékezetben, és ez később torz asszociációkhoz vezethet. Magam is kutattam ezt a területet, és arra jutottam, hogy a bulvárfogyasztók pontosan tisztában vannak vele, hogy a hírek többsége kamu, és az egész azért van, hogy legyen min csámcsogni. De ettől még hatással van az előítéleteikre és a világképükre.
MN: Az elmúlt nyolc évben a Magyar Nemzetnek legkevesebb 450 állításról kellett beismernie, hogy valótlanok voltak, vagy hamis látszaton alapultak - a közönsége mégis hiteles forrásként tekint rá.
SI: A Magyar Nemzet esetében másról van szó. Ez a lap deklaráltan a jobboldal identitását testesíti meg. Vállalja, hogy kötődik a párthoz, így hitele olvasói között "kényszerűségből" töretlen. Feltételezem, hogy olvasói döntő része nagyon is motivált, amikor ilyen híreket olvas. A felszínes feldolgozás hatásai - a rágalom megragadása - inkább azoknál lép életbe, akik nem vagy csak esetenként olvassák a lapot, esetleg ismerősüktől vagy fél füllel hallanak a történetről.
MN: Egyes politikai médiumok annyira áttetsző világképet alakítanak ki, hogy a laikus nem érti, hova lett az olvasó kritikai érzéke. Mintha egy fikcióban járnának, ahol makulátlan emberek vállvetve küzdenek a sötét oldal képviselői ellen, akik viszont lopnak, és idegen érdekeket szolgálnak ki.
SI: Ennek nem sok köze van az olvasó kritikai érzékéhez. Amikor nagyon erős a motiváció, hogy azonosuljak egy csoporttal - és mondjuk a tartós elnyomottság érzése vagy egy közös ellenségkép igen erős motiváció -, akkor az önigazolási mechanizmusok csodákra képesek. Akkor a csoport által támogatott vagy támogatni vélt világkép egyben az egyén konzisztens és pozitív énjének is alapja. Ezekből az erős affektív kötődésekből egészen abszurd konspirációk is képesek sziklaszilárd alapokon megmaradni. Ilyen, amikor - mondjuk a médiatörvény esetében - valami láthatatlan lappangó hatalmat sejtenek az összeurópai és amerikai kritikai hullám mögött. Az illető olyannyira képes önmagában elfogadtatni disszonáns összefüggéseket is, hogy az egyes információk valóságtartalmával nem is foglalkozik. És erre egyes médiumok, újságírók rá is játszanak: fenntartják és megerősítik ezeket az összefüggéseket - hiszen ez egyszersmind elemi egzisztenciális érdekük is. Itt egész egyszerűen az előítélek és sztereotípiák funkcionális felhasználása történik.
MN: A kormányzati munkát szemlélve rendre az a benyomás keletkezik, hogy csak nagyon keveseknek van beleszólásuk az érdemi döntésekbe. Ez milyen kockázatokat hordoz magában?
SI: Tíz éve tanítom, hogy a csoportgondol jelensége hogyan tud katasztrofálisan rossz döntésekbe torkollni. A Fidesznél minden tipikus jegy jól látható, és ezek magyarázzák a helyenként érthetetlen kormányzati lépéseket. Van egy karizmatikus vezető, aki egy változó, de viszonylag szűk mag véleményére hallgat, és a politika sajátságából adódóan rendre kénytelen idő szűkében, nyomás alatt döntéseket hozni. Az ilyen struktúrában viszont a tanácsadók nem vagy csak alig függetlenek egymástól - kényszeresen keresik a kohéziót és a konszenzust. Próbálják kipuhatolni, mit akarnak a többiek, mit akar a főnök - és kialakul egy közösségi sejtelem az elvárt konszenzusról. Ennek érdekében önkéntelenül is öncenzúrát gyakorolnak - így a körön kívüli érvek gyakorlatilag semmiféle szerepet nem kapnak; a megfelelni akarás, a lojalitás és a konformitás rendre győzedelmeskedik, és gyakran ostoba döntéseket szül. Történeti példák során lehet rekonstruálni ezt. Kennedy és a Disznó-öböl esetét szokás emlegetni, ahol a kormánytagok, az elnök személyes tanácsadói, külpolitikai tanácsadói és a CIA emberei együttesen érveltek a partraszállás mellett - számos, a kívülálló számára teljesen evidens szempont figyelmen kívül hagyásával. Meggyőződésem, hogy a médiatörvény esetében is valami hasonló eseménysor zajlott le a miniszterelnök környezetében. Más kérdés, hogy Orbán Viktor nem Kennedy, ő valószínűleg nem fogja újragondolni kritikus döntéseit.
MN: Adott egy kétharmados parlamenti többség, amelynek a tagjai érdemben nem szólhatnak bele a döntésekbe, viszont kellemetlen törvényeket "kell" megszavazniuk és kimagyarázniuk. Ez nem szül frusztrációt? Nem vezet elégedetlenkedéshez?
SI: Egészen addig biztosan nem, amíg a kormányzás sikeresnek tekinthető, és most nagyon erős az azonosulási kényszer. Hatalomban lenni önmagában is egzisztenciát jelent, nem kell hozzá feltétlenül magas szintű döntési kompetencia. Azért Kósa Lajos debreceni polgármester így is ki tudott bulizni milliárdokat egy új stadion felépítéséhez, és sorolhatnánk a példákat. Másrészről a Fidesznél jól látható, hogy nem csak a pártstruktúra épül az elnökre - a szavazóbázis döntő része legalább annyira kötődik magához az elnökhöz, mint a párthoz. Csak a siker számít, semmi más - ezt egyébként Gyurcsány Ferenc példája is jól mutatja. Egészen addig leperegtek róla a korrupciós vádak, amíg sikeres politikusnak volt tekinthető. Amint hiteltelenné vált, korábbi, régóta citált gyanús ügyleteit is egyre szigorúbban ítélték meg a választók.
MN: A következő ciklusban viszont már feleennyi képviselő lesz az Országházban. Ahogyan közeledik 2014, bizonyára sokuk fejében megfordul, hogy nekem itt már nem lesz helyem. Ez sem veszélyezteti a kétharmados többséget?
SI: Előállhat egy bizonytalan hangulat, ami az autoriter típusú szervezeteknek amúgy is a sajátja. De ez sokszor erősíti a csoport kohézióját. Te azt feltételezed, hogy sokan biztosak lesznek abban, hogy lesz helyük 2014 után is. Viszont előfordulhat, hogy senki nem kap biztos ígéretet arra, hogy helye lesz a következő ciklusban is. Ez a bizonytalanság pedig még fegyelmezettebbé teheti a többséget: egymásra licitálva próbálnak majd lojálisnak mutatkozni. Az más kérdés, hogy a bizonytalanság egyben egymás közti bizalmatlanságot is szül - és ha ez elmérgesedik, kérdés, később helyreáll-e az elvtársi hangulat. Ez egy érdekes probléma, de még nagyon messze van.
