A júniusi EP-választások után a jobb- és a baloldal véleményvezérei hevesen ostorozni kezdték Budapest fõpolgármesterét. A baloldali publicisták ostinato-motívuma az volt, hogy milyen lepusztult, szar hely is ez a Budapest - köszönhetõen Demszkynek. Pedig Demszky afféle "szavazatszerzõ masinaként" bizonyított az SZDSZ uniós választási kampányában: bejárta az országot, korteskedett orrvérzésig, igaz, közben majd minden vidéki SZDSZ-szervezettel konfliktusba került. A vita lényege az volt, hogy ki mennyit tett és tesz a párt sikereiért. Ilyen elõzmények után vette kezdetét az a botrány-sorozat, amely közel 10 százaléknyi népszerûségvesztést eredményezett Demszky számára. Az újságok elõbb egy százmilliós (valójában alig több mint tízmilliós, csupán negyedrészben birtokolt) horvátországi villáról és egy baráti alapon, bagóért bérelt terepjáróról szól-tak. Szögezzük le gyorsan: valóban necces, ha a fõpolgármester a fõváros saját cégének a szolgálta-tásait veszi igénybe. Ezután követ-kezett az összeférhetetlenségi ügy: az, hogy a fõpolgármester másodállást vállalt az Európai Parlamentben. A felmérések szerint ezért haragudott meg rá a legtöbb polgár. Legutóbb pedig akörül folyt a vita, hogy pontosan miért is kellene szociális lakást kapnia a fõpolgármester leányának - bár ez az ügy akár azt is bizonyíthatja, hogy Demszky talán mégsem lopta szét magát az elmúlt 14 évben, mint ahogyan azt ellenfelei híresztelni szeretik róla. Úgy tudjuk egyébként, õ maga is csak a sajtóból értesült az esetrõl; az ügy kipattanása után négy jobboldali városatyáról is kiderült, hogy hasonló lakás-afférban érintett.
Miután Demszkyt a Fõvárosi Közigazgatási Hivatal választás elé állította - vagy lemond az EP-képviselõségrõl, vagy a hivatal a bíróság-hoz fordul az összeférhetetlenség kimondásáért - a városvezetõnek döntenie kellett: Budapest vagy az anyagi biztonságot és politikai nyugalmat jelentõ Brüsszel. (A szocialisták hatékonyságáról egyébként mi sem mond többet, mint hogy a közigazgatási hivatal vezetõjét olyasvalakire cserélték le, aki azonos módon értékelte az összeférhetetlenség kérdését - pedig információink szerint éppen a hivatali álláspont megváltozása érdekében döntött Lamperth Mónika a személycsere mellett. Igaz, ha a hivatal új vezetõje más álláspontra helyezkedett volna az egyébként közel sem egyértelmû jogvitában, akkor szembement volna az irányítása alá tartozó szakértõk véleményével.) Demszky
Budapestet választotta,
nem utolsósorban azért, mert ha a szabaddemokraták utolsó bástyája is oda, akkor igencsak kérdéses, hogy 2006-ban is parlamenti párt marad-e az SZDSZ. (Ami persze ettõl függetlenül is kétesélyes.) A fõpolgármester elmondta a Narancsnak: a jogértelmezéssel továbbra sem ért egyet, de - minthogy jogállamban élünk - elfogadja, és a legkisebb esélyét sem akarta megadni annak, hogy a bíróság megfossza a fõpolgármesterség-tõl. Az EP-képviselõségrõl szóló törvényben egyébként a Fidesz ki akarta mondatni a fõpolgármesteri poszt és az uniós parlamenti delegáltság összeférhetetlenségét, de a többség ezt leszavazta - a jogalkotói szándék tehát, szemben a késõbb gyõzedelmes értelmezéssel, a napnál is világosabb.
Demszky tehát tovább dolgozott, de korántsem változatlan körülmények között. A népszerûségét igencsak megtépázó botrányokra válaszul három ponton érezte szükségét a változtatásnak. Kevesebb konfrontáció a kerületekkel, a fõvárosi szocialistákkal és a kormánnyal; nagyobb figyelem a város napi ügyeire; és nagyobb pénzügyi mozgástér az Atkári János fõpolgármester-helyettes által megtestesített kérlelhetetlen szigor helyett. Vagyis több pénz a preferált területekre (közlekedés, közbiztonság, városrehabilitáció). Ezt a fordulatot a fõváros gazdálkodásának elsõ számú felelõse - akiért 2002-ben Demszky még egyedüliként állt ki a kögyûléssel szemben - érthetõ módon nem fogadta kitörõ lelkesedéssel.
A kettejük közötti vita egy nem éppen jelentõs, hatmilliós tétel kapcsán kapott nyilvánosságot. Atkári ugyanis ellenezte, hogy a Radnóti és a Katona József Színház a fõváros intézményracionalizálási keretébõl kapjon gyorssegélyt - ez ugyanis nem a folyó mûködési hiányok fedezésére való. A hajthatatlanságáról ismert pénzügyért egy nap alatt háromszor szavazták le a kabinetben (vagyis "Budapest kormányában"), mire õ kivonult a terembõl. Atkári ezek után néhány perc alatt megállapodott egy számára is elfogadható változatról a kulturális ügyosztály vezetõjével, azt bizonyítandó, hogy nyitott az értelmes kompromisszumokra. Az õt támadók szerint viszont mindezt csak azért tette, mert korábban kilátásba helyezte a lemondását arra az esetre, ha a döntés az eredetileg elképzelt feltételekkel született volna meg. Böhm András szabaddemokrata frakcióvezetõ, aki mind Atkárival, mind Demszkyvel jóban van, többször is megpróbálta ki-békíteni a feleket - mindhiába. Demszky végül, egy nem éppen jó hangulatú személyes találkozót követõen úgy döntött, hogy a jövõben nem Atkári, hanem Szolnoki Andrea lesz az elsõ számú helyettese, sõt Atkári a fõpolgármester-helyettesek között az utolsó helyre került. A bizalomvesztés egyértelmû jele az is, hogy Atkári hatáskörébõl kikerült a költségvetés és a fõvárosi gazdasági társaságok felügyelete, csupán az adóügyek maradtak nála - vagyis lényegében semmi, merthogy ez hatósági munka, és mint ilyen, a fõjegyzõhöz tartozik. Ezt a megoldást az indokolta, hogy Atkári menesztésére nincsen jogi lehetõség (csak ha bûncselekmény ügyében eljárás indulna ellene), pozíciójáról kizárólag lemondással távozhat. Demszky Gábor nem kívánt válaszolni arra a hipotetikus kérdésünkre, hogy ha lett volna mód rá, leváltotta volna-e egykori bizalmasát. Megjegyezte viszont: Atkári a jövõben is lojális tagja lesz a város vezetésének. Atkári kvázi-leváltásáról és az új irányvonalról Demszky így beszélt: "Atkári János kiváló pénzügyi szakember, neki köszönhetõ, hogy az Orbán-kormány kiszárítási politikája idején a város talpon tudott maradni. Arra számítottunk, hogy a kormányváltás után lényegesen könnyebb lesz a helyzet. Ám a Medgyessy-kormány nem tudta visszapótolni, amit az elõdje elvett, mert nem volt mibõl. Az emberek azt várták, hogy rögtön rendbe tesszük az utakat, megépül a 4-es metró és még sorolhatnám - ehhez képest maradtak a kátyúk, továbbra is a BKV válságáról szóltak a hírek. Az embereket nem érdekli, hogy ki a felelõs, eredményeket várnak, így törvényszerû volt a népszerûségvesztés. Atkári János - nagyon elvszerûen - azt mondta, továbbra is folytassuk az Orbán-kormány alatt mûködõ gyakorlatot. Ez valami olyasmi, mint amikor az ostromlott várban a kapitány hosszú távra beosztja a készleteket, mert nem lehet tudni, meddig tart a háború. A vár népe, a budapestiek, pedig megértik, hogy mindenbõl kevesebb jut. Én azt mondtam, ez így nem mehet tovább, jövõre osszuk el másként a pénzt. A vita eredménye az lett, hogy a jövõben többet fogunk költeni a városfejlesztési prioritásokra, a fõpolgármester-helyettes pedig a továbbiakban egy korlátozottabb hatáskörben dolgozik. Nem fog föllazulni a gazdálkodás, megõrizzük a város jó hitelminõsítését, és megtartjuk azt a tervezési rendszert is, amelyet Atkári János kidolgozott, és amely a pénzügyi szigor garanciája. Nem 180 fokos fordulatról van szó, csupán korrekcióról."
Atkári János szerint viszont pusztán ahhoz, hogy egyes, prioritást élvezõ területekre többet költsön ezentúl a fõváros, még nem lett volna szükség a személyét érintõ lépésre. Véleménye szerint a meghirdetett gazdasági fordulat logikai ellentmondásokkal küszködik, ezért egy személyáldozattal próbálja meg hitelessé tenni a városvezetés. Mint a Narancsnak elmondta, egyszerre lazítani a pénzügyi szigoron és megõrizni a város jó hitelminõsítését
fából vaskarika
Ha ugyanis a fõváros gazdasági lehetõségeit meghaladó mértékûek a beruházások (természetesen a rekonstrukciókat is ideértve), akkor romlik az egyensúly és azzal együtt Budapest hitelminõsítése, következésképpen kevesebb külsõ forrás lesz majd a beruházásokra. Ha a célul kitûzött 20 százalékos mûködési eredmény elérésének idõpontja 2012-re tolódik ki, amiként azt Demszky Gábor javasolja - szemben a közgyûlés által tavaly elfogadott 2008-as határidõvel -, akkor az addig hátralévõ években mind több tétel kerül a vonal alá. Atkári ezt közgazdaságilag felelõtlennek tartja, de természetesen õ is tisztán látja a háttérben álló politikai okokat; Demszky Gábor személyes népszerûségvesztését és a 2006-os összkoalíciós buktától való félelmet. "A helyzet orvoslásának - tisztán pártpolitikai szempontokból - a legkézenfekvõbb eszköze nyilván az, hogy többet kell költeni - mondta lapunknak. - Kétemeletes gondolkodás ez, miszerint az ország érdeke, hogy hatalomban maradjunk, és ha ez megvan, majd akkor megoldjuk azokat a problémákat, amelyeket mi magunk okoztunk azzal, hogy hatalomban akartunk maradni. Aki pedig ellenáll, az gátja a politikai sikernek." Városházi forrásaink szerint Atkárinak valóságos "a szocik már megint lopni akarnak" fóbiája van, és ez csak erõsödött azzal, hogy Demszky elkötelezte magát a rövid távon látványos eredményeket hozó, költségesebb projektek mellett. Vagyis attól fél, hogy a különféle gazdasági és politikai lobbicsoportok a jelenlegi helyzetben inkább képesek lesznek elhitetni Demszkyvel, hogy az elképzeléseik közérdekûek, hisz a fõpolgármestert a bizonyítási görcs és a nagy comeback víziója fûti - és ennek érdekében akár még arról is meggyõzhetik, hogy a versenyszerû kereteken is lazítani kell valamelyest. Ez egyben a szocialista frakció súlyát is felértékelné, hisz az igazán hatékonyan lobbizó vállalkozóknak - a siker érdekében - a szocialistákkal is el kell fogadtatniuk terveiket, vagyis a jövõben egyre több MSZP-s beruházási tervbõl lehet valóság.
Demszky ezt a szcenáriót határozottan visszautasította a Narancsnak, mondván: "Nagyon szigorúak a közbeszerzési elõírások, és mi ezeket a jövõben is maximálisan be fogjuk tartani." A szocialisták befolyásának esetleges növekedésérõl pedig annyit mondott, hogy "ha ez így lenne, akkor most õk adnák a fõpolgármester-he-lyettest, de errõl szó sincsen". Demszky szerint egyébként sincsenek összebékíthetetlen ellentétek a két frakció között, legfeljebb a hangsúlyok különböznek, de az alapvetõ célokban egyetértenek. (Mindenesetre szokatlan az az eljárás, ahogyan a legutóbbi, november 28-i közgyûlésen döntöttek a 2007 és 2013 között esedékes fõvárosi nagyprojektek lajstromáról. Az ülés közben vették napirendre a kérdést, elõzetes egyeztetés nélkül, az érdemi viták lehetõségét eleve kizárva. Bakonyi Tibor fõpolgármester-helyettes egy november 30-i uniós határidõvel érvelt a döntés sürgetõ volta mellett. Nem állítjuk, hogy ez a korrupció egyértelmû jele, de bizonyosan nem a legelegánsabb meg-oldás.) A városvezetõ azzal sem ért egyet, hogy népszerûségének csökkenését elsõsorban a személye körüli ügyek okozták volna. "Ha a 2002-es választási ígéreteket teljesíteni tudtuk volna, akkor minden máshogy történik. Ha nincs kátyú - nem lett volna nyaralóügy sem. A jövõben ezért jobb együttmûködésre van szükség a kerületekkel, a koalíciós partnerrel és a kormánnyal. Reményeim szerint a fõvárosi szocialistákkal a jövõben nem fogunk néhány milliós tételekbõl presztízsvitákat csinálni, így könnyebb lesz a költségvetés-készítés is. Ha több a fejlesztés, akkor várhatóan a kerületekkel is javul a viszony, hisz többé már nem csupán az lesz a kérdés, hogy milyen arányban osztozzunk a hiányon. November 19-én megállapodtam Draskovits Tibor pénzügyminiszterrel arról, hogy az útfelújításokhoz a kormány nagymértékben hozzájárul, minden egyes forinthoz hozzátesz még egyet - a Gyurcsány-kabinet felismerte tehát Budapest politikai súlyát. Elindult a metróberuházás, és a BKV finanszírozásában is biztatóak a változások." Ha már a koalíciós partnernél tartunk: a fõvárosi MSZP-frakció, amelyet Atkári jó néhányszor vérig sértett az évek során, nemcsak elégedetten figyelte az elmúlt hetek fejleményeit, de - látva Demszky politikai agóniáját - többekben felébredt a remény, hogy
talán a következõ
fõpolgármestert végre a szocialisták adhatják majd. Értesüléseink szerint az indulásukat fontolgatók listája jelenleg a következõ: Horváth Csaba, Hunwald György, Steiner Pál és Molnár Gyula. Az egyetlen közös bennük, hogy ismert-ségük bõven 10 százalék alatti. Demszky legrosszabb pillanataiban egyébként a szabaddemokraták is eljátszottak az utódlás gondolatával; Böhm András, Fodor Gábor és Kuncze Gábor neve hangzott el ilyen-olyan fórumokon.
Jelenlegi tudásunk alapján eldönthetetlen, hogy a fõvárosi szocialistáknak jó vagy rossz hír-e az, hogy Demszky erõsítené velük a partnerséget. A szocialisták eddig ugyanis úgy különböztették meg magukat koalíciós partnerüktõl, hogy állandóan opponálták a fõpolgármestert, ha viszont valóban eljõ az intenzívebb párbeszéd korszaka, akkor ennek várhatóan vége. Cserébe nagyobb arányban mehetnek át a közgyûlésen a szocialista javaslatok, és ha az arculatmentés sikerül, akkor talán a kormány is visszaédesgeti magához a megingott fõvárosi szavazókat - ami 2006-ban megalapozhatja az MSZP országos gyõzelmét. Egyes forrásaink a most megindult folyamatban egyenesen annak az elõkészítését látják, hogy Demszky Gábor legközelebb az MSZP és az SZDSZ közös fõpolgármester-jelöltjeként szállhasson ringbe. Így a szocialistáknak elõször lenne valódi esélyük arra, hogy a logójuk ott virítson a befutó óriásplakátjain, és Demszky sanszát is jócskán növelné, ha nem indulna ellene önálló szocialista jelölt. De vajon kíván-e indulni legközelebb egyáltalán? "Eddig négyszer szavazott nekem Budapest bizalmat. 2006-ra olyan helyzetet akarok teremteni a választási ígéretek beváltásával, hogy indulhassak, vagyis, hogy én magam dönthessem el: indulok-e vagy sem" - mondta lapunknak a fõpolgármester, aki a közös jelöltség ötletét is légbõl kapottnak tartotta.
Adott tehát két, egymással tökéletesen ellentétes értékelés. Az egyik szerint Atkáriban oly hosszú ideig bízott meg vakon Demszky, hogy a pénzügyér teljességgel elvesztette a realitásérzékét, és mára valósággal kerékkötõjévé vált a fõváros fejlõdésének, noha még a jelenlegi körülmények között is lenne egy legalább 3-4 milliárdos mozgástér arra, hogy hangulatjavítson a városvezetés. A másik olvasat szerint Demszkyt annyira megviselték az elmúlt hónapok botrányai, hogy összevissza cselekszik, kidobja eddigi legjobb emberét, és még akár a csúf szocikkal is lepaktálna, csak hogy kilábaljon a mostani gödörbõl.
Az igazi kérdés
azonban mégiscsak az: vajon meddig lehet elodázni Budapest gazdálkodásának konszolidációját és az állami támogatási rendszer hosszú távon biztonságot adó szisztémájának kialakítását - különösen úgy, hogy a fõpolgármestert adó párt már két és fél éve kormányon van. Lényegében ugyanaz történik "kicsiben" a fõvárosban, mint Medgyessy kormányával nemrégiben; a finanszírozási kérdések nagyvonalú kezelése már-már a politikai stabilitást veszélyezteti. A jó válasz erre - bármily kiábrándító is - az, ha a dinamizmus látszata, vagyis néhány látványosabb beruházás mellett valójában nem történik jelentõsebb költekezés. Demszky az elsõ összetevõt, Atkári a másodikat hangsúlyozta. Az analógia azonban egy igencsak lényeges ponton sántít. Míg a kormányfõ hitelvesztésekor éppen kéznél volt egy olyan jelölt, akibe bele lehetett látni a választási sikert, Demszky lehetséges utódja sehol sem látszik. Hiába õ a rendszerváltás utolsó mohikánja, aki mind politikailag, mind pozícióját tekintve a helyén maradt 1990 óta, csak egy fokkal van jobb helyzetben, mint az augusztusban megbukott miniszterelnök. És még ezt sem írhatjuk könnyû szívvel az érdemei közé.
Bugyinszki György
