1997-ben a Simicska Lajos tulajdonában lévő Mahir Lapkiadó Kft. megalapította a Napi Magyarország (NM) című napilapot, amely a még az Antall-kormány segítségével alapított Új Magyarország (ÚM) szerkesztőségének romjain jött létre. 1997 végére az „Újmao” bő 130 millió forintos adósságot hagyva maga mögött tönkrement, viszont volt szerkesztősége és húsz-huszonötezres törzsközönsége is. Simicskáék, akik az 1994-es választási vereség okát abban látták, hogy a sajtó nagyobbik fele a Fidesz vesztét akarta, felismerték a lehetőséget, és átmentették a megalakuló Napihoz mindazt, ami az ÚM-ből megmaradt. Az ügylet jogi részleteit Liszkay Gábor, a Hírlapkiadó korábbi vezetője dolgozta ki, aki a Horn-éra alatt került előbb üzleti, majd baráti kapcsolatba Simicskával. Az ügyvezetői posztot a lapkiadó igazgatóságának elnöke és a Mahir Rt. igazgatója – Simicska örök fegyverhordozója –, Győri Tibor vette át. A lap élére 1998 elején az időközben kimúlt Esti Hírlapot szerkesztő D. Horváth Gábor került, aki már az előző részben tárgyalt bérbeadási történetben kapcsolatba került Liszkayékkal. (Az 1994-es kormányváltás előtt a kiadót vezető Liszkay – a Magyar Nemzettel és az Expressz hirdetési lappal együtt – öt évre bérbe adta az Esti Hírlapot a Mahirnak. A Horn-kormány végül félévesre módosította a szerződést, és visszavette a csomagot – lásd: A sok bábu közt elveszett, Magyar Narancs, 2014. szeptember 25.)
A „Napimao”, miközben vállaltan a Fideszt támogatta, megtartotta az előd „karcos” hangvételét; a kimértebb véleményekhez szokott jobboldali értelmiség – mint a Százak Tanácsa – inkább a Magyar Nemzetet (MN) preferálta. A Postabank tulajdonában lévő MN olvasótábora az 1998-as kormányváltás idején harmincötezresre apadt, a Napit ugyanekkor huszonkétezren olvasták naponta. A Fidesz győzelme után a szereplők számára gyorsan világossá vált, hogy ennek a modellnek nincs jövője. „Annyi állami hirdetés nem volt a piacon, amivel mindkét lap eltartható lett volna” – foglalta össze a helyzetet a 90-es évek médiaviszonyainak egyik ismerője. Az egyesítést persze nem pusztán piaci megfontolások vezérelték. A „polgári kormány” hajnalán a jobboldali térfél még sokszínű volt, hiszen a Fidesz választási szövetséget kötött az MDF-fel, a kormányalakítás érdekében koalícióra lépett a Független Kisgazdapárttal, ráadásul rajtuk kívül bejutott a parlamentbe a MIÉP is. Orbánék azonban már első kormányzásuk idején egységesíteni akarták a jobboldalt, és ebben stratégiai szerepet szántak a Nemzetnek mint egyetlen országos jobboldali napilapnak. Végeredményben nem az okozott meglepetést a jobboldalon, hogy a két újság az Orbán-kormány idején egyesült, hanem az, ahogyan 2000 tavaszán az összeolvadás végbement.
Erőpolitika
A Mahir mindössze egymillió forintért vásárolta meg a Postabanktól a Magyar Nemzet kiadói jogait. (Erről bővebben lásd: A Nemzet-védelem stratégiái, Magyar Narancs, 2002. szeptember 5. Az árat hivatalosan üzleti titokként kezelték a felek, de a kiszivárgott egymilliós vételárat sosem cáfolták.) A Mahir ezzel párhuzamosan Nemzet Lap- és Könyvkiadóra átkeresztelt leánycége a felhalmozott bő 300 milliós elmaradást természetesen az állami tulajdonban lévő banknál hagyta, és csak a márkanevet, valamint az azzal járó kiadói jogokat vette át. A gyakorlatban ez azt eredményezte, hogy a néhai Napi – immár Liszkay Gábor főszerkesztővel az élén – Magyar Nemzet címmel jelent meg. Liszkay eleinte csak mint lapmenedzser vezette a céget, a szerkesztői munka D. Horváthra hárult, ám idővel a főszerkesztő egyre nagyobb beleszólást kért magának a tartalmak ügyében is.
Az átállást nagy vita kísérte a jobboldalon. A még megmaradt „ősnemzetesek” zöme önszántából vagy kényszerből távozott: a nagyjából 70 fős szerkesztőségből hozzávetőleg 20-25 kollégának jutott hely az új lapnál. A kirúgottak, távozottak egy részének menekülőutat jelentett az Elek István akkori miniszterelnöki főtanácsadó szárnyai alatt 2001-ben alapított, credója szerint „mértéktartó, szélsőségektől mentes értékrendet érvényesíteni igyekvő” Heti Válasz (HV), melynek felfuttatására a 2000-es költségvetésben a kormány majd’ 1,5 milliárd forintot különített el.
A jobboldalon Mádl Ferenc későbbi köztársasági elnök és Boross Péter egykori miniszterelnök nyíltan felszólalt a brutális lapfoglalás ellen. Mások azon háborodtak fel, hogy a patinás MN kiadói jogait potom pénzért bocsátotta áruba az állam. A Százak Tanácsa is az újság konzervatív-liberális hagyományait féltette. Ám „a baloldal mint közös ellenség legitimálta az »egységes jobboldal stratégiáját«. Akkor is pont úgy hajtotta igába a kétkedőket a Fidesz-henger, ahogy tette azt később a jobboldal többi pártjával. Akaratból, erővel” – így festette le az új Nemzettel való „megbarátkozás” folyamatát a korai 2000-es évek Nemzetének újjáépítését közelről követő szerkesztő.
Liszkay és D. Horváth, akik ma már 14 éve vezetik a lapot, kezdettől a jobboldali közönség teljes spektrumának kiszolgálására törekedtek. „A széljobbosok megszólítására ott volt az éles tollú Pilhál György, a konzervatívabb vonalat akadémikus írók képviselték, de a politika iránt kevésbé érdeklődők is találtak benne maguknak való cikkeket. A Fideszben is van, akinek a harcias Kövér László, másnak a kimértebb Navracsics Tibor az esete. Egy néppárt közönségét csak így lehet kiszolgálni” – foglalta össze a Fidesz és a Nemzet közti párhuzamokat egykori szerkesztő forrásunk.
A számok visszaigazolták Liszkayékat: az új Nemzet már az első évében meghaladta elődje és a Napi Magyarország együttes olvasottságát. A 2000-es években átlagosan 67 ezer példány ment el a megújult napilapból; a 2002-es választások idejére ez 90 ezerig kúszott fel. Az emelkedéshez részben hozzájárult, hogy 1999-ben Simicskáék átvették és a Nemzethez utalták a Szerencsejáték Rt.-től a népszerű Sportfogadás című lap kiadói jogait. Az MN sikerének valódi titka azonban a párt volt. Abból, hogy a Fidesz és újság kommunikációja egybeforrt, és 2002-ben a vesztett választás után Orbán háborús politikai helyzetet generált, mindkét fél profitált. 2002 végén a Magyar Nemzet eladott példányszáma stabilan 100 ezer felett tudott maradni.
Új aranykor
Nem csak a felfutó eladások miatt dőlt a pénz a Nemzethez. 2002 első fél évében a napilap tíz legjelentősebb hirdetője mind állami intézmény volt. Erős állami kontroll érvényesült, amit mutat, hogy az állami vállalatokat az sem tántorította el a hirdetéstől, hogy a kampányra készülő lap 2002 első felében duplájára emelte a tarifákat. Állami szervek és cégek hat hónap alatt listaáron 700 millió forintért hirdettek a Nemzetben. Közülük leggálánsabb a Szerencsejáték Rt. és a Miniszterelnökségi Hivatal volt. Előbbi fél év (!) alatt 211, utóbbi 133 millió forintot költött el a Nemzet hirdetői irodáján keresztül.
„A vereséget követő letargia és a polgári körök időszaka volt az újkori Magyar Nemzet fénykorának kezdete. Sosem látott pezsgés és buzgalom jellemezte azokat a hónapokat. A csalódottak rajtunk keresztül vigasztalódtak és kerestek kapcsolódást egymás felé. Akkor tudott utoljára magyar újság tömegeket megmozgatni” – nosztalgiázott lapunknak egy szerkesztő, aki arról is mesélt, hogy a 2002-es első fordulós vereség után az utcán megszólították az olvasók, és arra biztatták, a lap ne adja fel a küzdelmet. Az újságban gyújtó hangú beszédek bátorították a híveket, hogy fogadják meg Orbán Viktor tanácsát, és a második fordulóra „mindenki hozzon magával még egy embert”. Mire az önkormányzati választások előtt Orbán hivatalosan is meghirdette az „egy a tábor, egy a zászló” politikáját, a Nemzettel szembeni finnyáskodás végleg eltűnt. Renoméját a jobboldalon tovább emelte, hogy a lap plankolta fel a közéletet hónapokig meghatározó D-209-es ügyet. A főszerkesztő glosszában kelt ki az ellen, hogy az állami cégek felülvizsgálták a hirdetői megállapodásokat, felmondták a nyomdai szerződéseket és még a Sportfogadás kiadói jogait is elvették tőlük, amik miatt Liszkay kénytelen volt 98-ról 145 forintra emelni az újság árát. Ekkorra már a jobboldali értelmiség korábban hezitáló személyei felsorakoztak a lap mögött, Orbán Viktor pedig előfizetésre biztatta a híveket.
A 2002-es választások után a Nemzet szerkesztési elvei egyre vonalasabbak lettek. A kormányváltás utáni másfél évben 95 különböző – 76 sajtó-helyreigazítási és 19 személyhez fűződő jogok megsértésére irányuló – sajtóper indult a Magyar Nemzettel szemben: háromszor annyi, mint amennyi a három baloldali napilap ellen indult akkor egy év alatt. A perek többségét a lap elvesztette (részletesen lásd: Hitelvesztésre állva, Magyar Narancs, 2003. november 27.). Az MN az ellenzéki évek alatt mind gyakrabban bonyolódott sajtóperekbe szocialista vezetőkről – leggyakrabban Gyurcsány Ferencről és Bajnai Gordonról – tett kijelentései miatt, és nemegyszer milliós nagyságrendű büntetést is kellett fizetnie rágalmazásért. A hangütésében pártközleménynek ható, név nélkül írott cikkek és a perek sokasága miatt a lap szakmai megbecsültsége sajtókörökben sokat csorbult. A „pártlaposodás” folyamatát ugyanakkor az ott dolgozók másként élték meg. A szerkesztőségben korábban dolgozó forrásunk szerint „világos politikai célokért dolgozni egyenesebb dolog, mint szemlesütve függetlenséget hazudozni egymásnak a folyosón. Mi tiszta lapokkal játszunk. Igazából Liszkay sem titkolja, hogy a Nemzet valahol egy politikai napilap és egy pártújság között helyezkedik el, ellentétben a függetlenséget kamuzó, álszent főszerkesztők többségével.”
Rövid póráz
Borókai Gábor volt kormányszóvivő és húsz további magánszemély 2002 decemberében alapította meg a HírTv-t, de hamar kiderült, hogy igazán tőkeerős befektető hiányában a projekt halálra van ítélve. 2004-ben az egész csomag Simicska-közeli cégek, illetve személyek kezében landolt. A három vevőről, Töröcskei Istvánról, a Pro Aurum Rt.-ről és az Inforg Rt.-ről az adásvételt feldolgozó összefoglalásunkban ezenkívül azt írtuk: „Az új tulajdonosok közös jellemzője, hogy számos személyi és üzleti kapcsolattal kötődnek az Orbán-kormány favorizált autópálya-építőjéhez, a Vegyépszer Rt.-hez.” (Az üzlet részleteiről lásd: Kecske, káposzta, Magyar Narancs, 2004. május 23.) „A HírTv felvásárlása már az Orbán által meghirdetett »médiaegyensúly-politika« szellemében történt. Neki kommunikációs csatornára, Simicskának hirdetési felületekre volt szüksége. Ez egy színtiszta politikai-gazdasági befektetés volt” – emlékezett vissza egy beszélgetőpartnerünk, aki a 2000-es évek elején még érdekelt volt Simicska egyik médiavállalkozásában.
Liszkay személyében Simicska tökéletes embert talált a portfólió egyben tartására: ő forrasztotta össze a Nemzet és a HírTv hírszerkesztői tevékenységét. (Állítólag első napi eligazítását azzal kezdte, hogy egyből kirúgta a balhés műsorairól elhíresült Kerényi Imrét és a később a Jobbikban landolt Pörzse Sándort.) A rafinált jogászként ismert Liszkay már a Hírlapkiadó élén kitanulta, miként lehet több különböző médium felett egységes irányítást gyakorolni. Ma egyaránt van irodája az MN Üllői úti kiadójában, a kiadó szomszédságában lévő szerkesztőségben és a HírTv Szentendrei úti stúdiójában. Miközben menedzseli a lapot, ő tartja a kapcsolatot a médiaügynökségekkel, és figyeli a kimenő belpolitikai tartalmakat is. A szerkesztőségi vezetők jelenlétében hetente egyszer tart „nagy eligazítást”.
Liszkay és D. Horváth 2002-re aktív kapcsolatot alakított ki a párt politikai vezetésével. Ennek a bukást követő években lett jelentősége, amikor a Magyar Nemzet nagy erőkkel kezdett dolgozni az ellenlábas jobboldali pártok visszaszorításán. Míg korábban Dávid Ibolya „a baloldallal szemben bátran, sőt vakmerően kiálló” politikusként bukkant fel a lap hasábjain, utóbb az MN komoly részt vállalt az MDF elnök asszonyának politikai ellehetetlenítésében. Az egykor „vállalható kompromisszumos partnerként” bemutatott Torgyán József nevetséges imázsának erősítésén ugyancsak sokat dolgoztak a lap politikai szerkesztői. Liszkay gyorsan kiismerte magát a pártvezetésen belüli erőviszonyokban, Simicska pedig egyre kevésbé foglalkozott tartalmi kérdésekkel. Miután ketten mind szövevényesebb üzleti kapcsolatot alakítottak ki, erre nem is volt szükség. Ahogy azt a két médiamogul viszonyát ismerő egyik beszélgetőpartnerünk megjegyezte, „ők félszavakból is megértik egymást, köztük nem nagyon hangoznak el konkrét instrukciók”.
A politikai kapcsolatok szerepe később felértékelődött. Gyurcsány győzelme után a jobboldalon többen megkérdőjelezték Orbán visszatérésének esélyeit, Simicska azonban kitartott régi harcostársa mellett. De nem csupán az évtizedes bajtársi viszony miatt. A 2000-es évek elejére a gazdasági hátország építésén dolgozó Simicska a párt szinte összes befolyásos emberét maga ellen fordította, akkorra már nem volt beszélő viszonyban Áder Jánossal, Kövér Lászlóval, Pokorni Zoltánnal és a Fidesz „ötös számú párttagkönyvére” mindig büszke Bayer Zsolttal sem. Simicska 2006-ban a Fidesz hátországa felett gyakorolt befolyását egyedül Orbánon keresztül tudta érvényesíteni, így az újabb bukás után a felek jobban egymásra voltak utalva, mint bármikor korábban.
2006 májusában egy „ismeretlen egyetemista”, Egei Antal közölt írást a lap publicisztikai rovatában arról, hogy miként készül elfoglalni a Fideszt Pokorni Zoltán alelnök, majd vázolta az árulókkal szemben elvárt teendőket. „Időben meg kell állítani azt a folyamatot, amelynek eredményeként a Fidesz liberális szárnyához tartozó politikus az egész konzervatív jobboldal irányítását átveszi.” 2007 elején egy újabb, álnéven publikáló szerző, Horváth Zsolt a „Schmidt Mária ante portas?” című cikkben a szerinte Orbán ellen szövetkező Schmidt–Áder-„tengelynek” ment neki.
A jobboldali nyilvánosságban ezek az üzenetek nem csupán azt jelentették, hogy az Orbán ellen való szervezkedés nem megengedhető, de azt is, hogy a Nemzet valójában nem a Fidesz, hanem a legszűkebben vett hatalmi kör saját lapja.
Hála
Liszkayék az újabb, 2006-os bukás után is ki tudták szolgálni a teljes jobboldali spektrum igényeit, és az „elmúlt nyolc év” alatt mindvégig nyereségesen üzemeltették a lapot. 2006 nyarán még mindig 70 ezres olvasótábora volt az újságnak. Az őszödi beszéd, az önkormányzati választáson aratott fölényes fideszes győzelem, majd a 2008-as népszavazás aktivizálta a Fidesz kommunikációs gépezetét, és lázban tartotta a Nemzet közönségét is. Fontos körülmény, hogy a 2006-os zavargásokról egyedül a HírTv adott folyamatos közvetítést, amivel a csatorna komoly presztízst vívott ki magának a nyilvánosságban.
2008 után csak idő kérdése volt, mikor veszi át a kormányrudat a Fidesz – és ezzel tisztában voltak a hirdetők is. Figyelemre méltó adat, hogy a Nemzet a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok alatt ugyanolyan népszerű célpontja volt a piaci hirdetőknek, mint később kormánypártiként. A Kantar Media listaáras adatai alapján legalábbis az MN 2006–2010, illetve 2010 és 2014 között egyaránt nagyjából 6,4–6,5 milliárd forint reklámbevételt könyvelhetett el nem állami szereplőktől.
Simicska politikai és üzleti kapcsolatainak is volt szerepe abban, hogy a Nemzet és később a HírTv 2002–2010 között is nyereséges tudott maradni. De nem csak erről volt szó. A Fidesz agresszív ellenzéki kommunikációjának köszönhetően a Nemzetet erősebb közösségformáló erő jellemezte, mint a legolvasottabb baloldali napilapot, a Népszabadságot. Egy médiaügynökség vezetője arról beszélt a Narancsnak, hogy a Gyurcsány-érában „egyre zabosabb” jobboldali közönséghez nem lehetett másként eljutni, csak Liszkayékon keresztül. Külön kiemelte, hogy „a vevők között erősen felülreprezentáltak voltak a városi, felsőfokú végzettséggel rendelkező, fizetőképes olvasók”. Segített az is, hogy idővel Liszkayék csomagban tudták árulni hirdetési felületeiket a médiaügynökségeknek: 2007-ben csatlakozott a Nemzet-családhoz az újonnan alapított Lánchíd Rádió, amelyet aztán 2010 után sikerült országos csatornává emelni. Az újabb Fidesz-érában a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság felállítása után a rádió 13 vidéki frekvenciapályázatából 13-at minősített eredményesnek a döntéshozó. 2009-ben került „körön belülre” – az Infocenter.hu birtokában lévő Advenio Zrt.-hez – a Class FM kereskedelmi rádió, amelyet ma már tulajdonosi megbízottként szintén Liszkay igazgat.
2010 után a Nemzet követte az elvárt politikai irányvonalat, és amíg Orbán és Simicska viszonyában nem volt, addig a kormánypolitika és a Nemzet kapcsolatában sem látszott törésvonal: az MN a kampányidőszakban is fegyelmezetten dolgozott a Fidesz sikeréért (lásd a Simon Gábor- vagy a Kovács Béla-ügy nyilvánosságra hozatalát). Szintén a Nemzet-csoportnál kaparták ki Molnár Zsolt szocialista kampányfőnök régi szkinhedtüntetéses képeit. A forró anyagokat rendre név nélkül hozta nyilvánosságra a lap, de a szerkesztőség részéről mindig cáfolták azokat a vádakat, hogy munkatársaik ügyészségi szivárogtatáshoz asszisztálnak.
A politika pedig törlesztette a befektetések jelentős részét. 2006 és 2010 között az MN állami cégek hirdetéseiből – listaáron számolva – 1,6 milliárd forint bevételt könyvelhetett el. 2010 és 2014 között ez a duplájára, 3,2 milliárdra nőtt. A lap tavaly és tavalyelőtt már 700 millió forintnál is nagyobb adózott eredményről számolt be, míg a HírTv az elmúlt három év mindegyikében legkevesebb 500 milliós profitot könyvelhetett el.
A 2014-es győzelem után aztán egészen más hangulat lett úrrá a szerkesztőségen. A reklámadó és az állami hirdetések várható megcsappanása miatt tizenkét év után újra árat emelt a vezetés, és huszonöt dolgozónak mennie kellett (lásd: A Fidesz túszai, Magyar Narancs, 2014. szeptember 18.). A reklámbevétel (és nem a profit) alapján kalkulált reklámadó a napi.hu becslései szerint a Magyar Nemzet és a HírTv esetében együttesen évi 324 millió forint extra terhet jelent. Az viszont megjósolhatatlan, hogy az állami reklámköltésekről rendelkező Nemzeti Kommunikációs Ügynökség felállásával mennyiben esnek vissza az állami hirdetések – márpedig ez kardinális kérdés, hiszen az elmúlt négy évben a Nemzet minden harmadik reklámforintot állami cégtől szedte be. Liszkayék ezért preventív jelleggel húztak egyet a nadrágszíjon. A vezetés tart attól a „vákuumhatástól” is, amit 2002-ben már megtapasztaltak: akkor a tehetős piaci hirdetők elpártoltak tőlük, és ott hirdettek, ahol az állami hirdetői piac szélkakasaként ismert Szerencsejáték Rt.
A HírTv-nél külsős munkatársaktól kellett elbúcsúzni, amit a dolgozók mind a szerkesztőségben, mind a stúdióban rosszul viselnek. Egy magas beosztású szerkesztőségi dolgozó így foglalta össze elkeseredettségüket: „Amikor az LMP-sek kikötözték magukat a Közgép-székházhoz, úgy kellett lefogni a helyi dolgozókat, hogy ne üvöltsék le a fejüket. Egy kicsit hasonló a hangulat itt is. Az emberek azt érzik, a nagypolitika észre sem veszi, hogy az olcsó hatalmi játszmáik közepette az ő egzisztenciájukkal szórakoznak. Olyan évtizedes barátaik kerülnek lapátra, akikkel ők éveken át vállt vállnak vetve küzdöttek az újabb kétharmadért.”
A kétrészes cikksorozat elkészüléséhez elengedhetetlen segítség volt Lipovecz Iván: Miénk (lett volna) a tér? című kötete, és azon belül Dobszay János: Magyar Nemzet 1989–1999 című tanulmánya.
