Január elején a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (Nefmi) módosította azt a korábbi egészségügyi miniszteri rendeletet, amely a gyógyszerek rendelését és kiadását szabályozza. A módosítás szerint a koleszterinszintet csökkentő gyógyszereknél április elsejétől az orvosok a gyógyszer fantázianeve helyett csak a hatóanyag nevét (és persze az adagolást) írhatják a receptre. Az, hogy a beteg végül melyik konkrét készítményt vásárolja meg, a patikában dől el. A gyógyszerésznek el kell beszélgetnie a beteggel esetleges gyógyszerérzékenységéről, a korábban szedett gyógyszerekkel kapcsolatos tapasztalatairól, de alapvetően a legolcsóbb terméket kell ajánlgatnia, amit persze a beteg nem köteles elfogadni. Az intézkedés célja, hogy a gyakorlatilag egyforma gyógyszerek közül a beteg lehetőleg a legolcsóbbat válassza, és ezzel magának és a társadalombiztosításnak is spóroljon - ne azon múljon tehát a termékek közötti döntés, hogy melyik gyógyszergyártó mekkora marketingköltséggel befolyásolja a vényíró orvosok és a betegek márkahűségét.
A rendelet hatályba lépése után néhány órával, április elsején - vasárnap! - délelőtt a Nefmi kiadott egy közleményt, miszerint az új szabályt nem kell alkalmazni, az orvosok, ha úgy tartják jónak, továbbra is ráírhatják a receptre a gyógyszer nevét. A minisztérium azért buzdít a már három hónapja kihirdetett, a sajtóban bőséggel tárgyalt jogszabály semmibevételére, mert szerinte annak be nem tartásával lehet elősegíteni "az új elem bevezetését", valamint a "betegek tájékozottságát". Orvos legyen a talpán, aki ezután tudja, mit kell tenni: a jogszabály szerint csak nemzetközi szabadnevet írhat, a miniszter szerint bármelyik gyártó márkanevét. A jogbiztonság erodálása persze nem most kezdődött (elég arra gondolni, amikor Matolcsy György határozottan mást állított a magán-nyugdíjpénztári törvény előírásáról, mint amit az valójában tartalmazott, és hát az uniós rendeletek betartásában sem túl erős a kormány), de egy jogszabály közleménnyel történő felülírása mindenképpen nóvum - innen tényleg csak egy lépés, hogy mondjuk a miniszterelnök televíziós szereplései jogforrássá avanzsáljanak. A mostani eset közvetlenül sújtja a szoftvereiket átdolgoztató és a hatósággal elfogadtató gyógyszertárakat, vagy a stratégiájukat átalakító gyógyszergyártókat; azok jártak rosszul, akik időben felkészültek a változásra.
Mint sok tojás
A hatóanyag-alapú felírásnak több "ellensége" is van - az utolsó pillanatban történt halasztást, a majdani esetleges végleges lefújást értelemszerűen közülük érte el valaki. A generikus termékekkel (miután az adott hatóanyagnak lejárt a szabadalmi védettsége, azt bárki gyárthatja, és így a verseny miatt az eredetinél jóval olcsóbbak lesznek a gyógyszerek) szemben gyakran hangoztatott ellenérv, hogy mégsem teljesen egyformák, egymással nem helyettesíthetők. Mivel a hatóanyagon kívüli összetevőkben a termékek valóban különbözhetnek, valamennyi igazság van ebben, de ez a koleszterinszint-csökkentőknél az esetleges érzékenységek kiszűrésével, a személyre szabott szedési előírással jórészt korrigálható. Azaz a generikusokkal szembeni érvek nem annyira szakmaiak, mint inkább financiálisak. A hatóanyag-alapú felírásnak pedig valóban van olyan következménye, hogy ha a gyógyszer kiválasztásáról már nem az orvos dönt, akkor a gyártóknak nincs is értelme őket győzködni egy-egy termék nagyszerűségéről - ez viszont az orvosoknál a támogatások (képzés, utazás, "előadói díj", konferencia stb.) kiesésével jár.
Az orvosi (kamarai, szakmai kollégiumi) vezetők általában sok mindent el tudnak érni: most is hallatszottak kósza hangok, de az általunk megkérdezett ágazati szereplők szerint inkább valamelyik magyarországi gyógyszergyártó lehetett eredményes. A vélekedést alátámasztja az is, hogy a Szócska Miklós vezette egészségügyi államtitkárság már a kezdetektől híve a nemzetközileg egyre elterjedtebb hatóanyag-alapú felírás itthoni bevezetésének, azaz eddig is tudták, kinek fájna e változtatás - nem volt hát okuk épp az utolsó pillanatban visszakozni. Ráadásul az elmúlt két évtizedben mit sem változott az a rendszer, hogy a fajsúlyos gyógyszerügyekben csak a mindenkori miniszterelnöknél érdemes kopogtatni, és ő majd utasítja az aktuális minisztert. És itt nagyon sok pénzről van szó.
A szóban forgó gyógyszerek (a sztatinok) a szív- és érrendszeri megbetegedések kezelésében-megelőzésében töltenek be olyan nélkülözhetetlen szerepet, hogy az elmúlt években világszerte ezek lettek a legnépszerűbb, legnagyobb darabszámban eladott vényköteles gyógyszerek. Magyarországon az Országos Egészségbiztosítási Pénztár statisztikái szerint e hatóanyagcsoportra (mely összesen öt, egymástól leginkább hatástartama és hatáserőssége alapján különböző hatóanyagot tartalmaz) fizetik ki a második legtöbb támogatást: tavaly ez több mint 20 milliárd forint, önmagában a teljes gyógyszerkassza 7-8 százaléka volt (nem véletlen, hogy - amolyan pilot jelleggel - éppen ezekkel a patikaszerekkel kívánták indítani a hatóanyag-alapú felírást). Az állami támogatás aránya minden terméken más és más, továbbá az árak is gyakran változnak, ezért a teljes forgalmat nehéz megbecsülni, de kiskereskedelmi áron számolva akár 50-60 milliárd forint is lehet évente. Ebből az igen kövér tortából azonban nagyon sokan akarnak hasítani: a pontos szám folyamatosan változik, de jelenleg 40 gyógyszergyár kínál valamilyen sztatinkészítményt. E piacon a hazai gyógyszergyártók hagyományosan erősek, érthetően nem örülnek, ha a legolcsóbb gyógyszerek felé akarják terelni a betegeket.
Ingyengyógyszer
Bármennyire is káros, amikor egyes cégek a versenyt élénkítő szabályokat megfúrják, a konkrét esetben (már persze ha tényleg ez történt) a teljes kép ennél jóval bonyolultabb. Egyrészt a kormány az összes gyógyszerforgalmazót óriási mértékű különadóval sújtja (lásd: Zsákutcában, Magyar Narancs, 2011. március 24.), illetve a gyógyszerkasszát a Széll Kálmán-tervnek megfelelően drasztikusan csökkenti. Emiatt a cégek komoly leépítésekbe kezdtek, valamint az orvosoknak és az egészségügyi intézményeknek juttatott vagy a továbbképzésekre fordított gyártói támogatások is egyre szerényebbek. Másrészt a döntően generikus termékeket előállító hazai gyártókat még ezen felül is egy sor szabállyal szorongatják. Az új licitálási feltételek miatt (például: nagyon alacsony belépési küszöb előírása, a legolcsóbbtól való minimális eltérés esetén támogatáscsökkentés, közgyógyellátásból kizárás) a gyártók hatalmas árcsökkentésbe kezdtek. Az elméletileg örvendetes fejlemény a hatóanyag-alapú felírással együtt viszont már olyan engedményeket követelne meg, amivel gyakorlatilag csak a legolcsóbb néhány (főleg távol-keleti és indiai) gyógyszergyártó tudna versenyben maradni. Önmagában ez sem lenne baj, hiszen az alacsony ár az államnak és a betegnek is jó (a gyógyszerek minőségében elvileg nem lehet különbség), de hosszabb távon okozhat problémákat. Például több nyugat-európai országban visszavettek az egészségbiztosítók az árletörési tempóból, miután a talpon maradt egy-két cég végül nem mindig tudott elég mennyiséget szállítani, vagy eleve csak a megmaradt készleteit akarta fillérekért kiszórni. A protekcionizmussal érdemes óvatosnak lenni, de azért tény, hogy a hazai gyártók itt fizetnek adót, több ezer embert foglalkoztatnak, tízmilliárdokért fejlesztenek, sőt a Richterben meglévő tulajdonrésze miatt az állam osztalékot is kap. Nehéz a nemzetgazdasági egyenleget kiszámítani, de a gyártás elköltöztetése aligha volna az országnak jó üzlet, pláne manapság.
A gyártók aggodalmait persze nem könnyű komolyan venni azután, hogy 15 évig extraprofitot húztak, és a 2007-es drasztikus intézkedéseket is simán átvészelték. De a gyógyszerkassza nem csökkenthető minden határon túl, noha senki nem tudja, hol van a tényleges tűréshatár. Ráadásul a gyógyszergyártókon kívül a megszorítások az orvosokra, az intézményekre és a patikákra is hatnak (utóbbiak kaphatnak támogatást, ami vagy kompenzálja a kiesésüket vagy nem, de a 2,7 milliárdos "generikus gyógyszerek kiadását ösztönző rendszer" mindenképpen a várt állami megtakarításokat csökkenti). Ha tehát most azt sikerült elkerülni, hogy a legújabb forráskivonás miatt valamelyik szereplőnél végleg beteljen a pohár, akkor a hatóanyag-alapú felírás megtorpedózása nem nagy baj. Ez esetben csak egy újabb példát láttunk arra, hogy a tragikomikus gazdaságpolitika miatti krónikus pénzhiány olyan kapkodó, összevissza döntéseket eredményez, amelyek az amúgy logikus intézkedések megvalósítását és a lobbiérdekek kontrollálását is ellehetetlenítik.
