„Egy ponton túl el kell dönteni, mi az, ami valóban a beteg és az összes beteg javát szolgálja”

Belpol

Egyre többen szorulnak kórházi kezelésre a koronavírus-fertőzöttek közül, az ellátórendszer kezd telítődni, a szakembereknek kemény döntéseket kell hoznia. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára szerint a valóságról beszélni muszáj és nem gyengeség. Interjú.

Magyarnarancs.hu: Egy márciusi interjúban, a koronavírus-járvány első hullámában azt kérdezték öntől, fél-e. Erre ön azt mondta, hogy igen, fél, de nem maga miatt. Most, egy sokkal durvább második hullámban mi a válasza erre a kérdésre?

Svéd Tamás: Nagyjából ugyanez. Továbbra is hiszünk abban, hogy a vírus elsősorban az idős és valamely szempontból elesett állapotú emberekre veszélyes. Számos korombeli barátom átesett rajta és aránylag jól átvészelték, így magam miatt kevésbé félek.

MN: És az egészségügyi ellátórendszer állapota miatt?

ST: Amiatt már sokkal inkább. Van mitől tartanunk. Ami tavasszal még csak félelem volt, az mára sok helyen valósággá vált.

MN: Beszéljünk ezekről a félelmekről. Míg az első hullámban arról szólt a kommunikáció, hogy kevés a védőfelszerelés és nem készül elég teszt, addig ma már a Magyar Orvosi Kamara Etikai kódexét emlegetik arra az esetre, ha dönteni kell, melyik beteget mentsék meg.

ST: A védőfelszerelések esetében ugyan az utánpótlással és allokációval lehetnek gondok, de sokkal jobban állunk, mint tavasszal. Amitől viszont félnünk az az, hogy a betegek elözönlik az egészségügyet és ez először kompromisszumos, majd lehetetlen helyzetet eredményez, a gyógyítás minősége romlik és ez végül a betegek életébe kerül. Ettől az állapottól karnyújtásnyira vagyunk, néhány helyen már most is ez történik. Ugyanakkor, noha a kórházi ellátásra szorulók száma folyamatosan növekszik, ezzel együtt az elhunytak száma csak lassabban, ezt pedig nehezen tudjuk értelmezni. Az optimista forgatókönyv szerint lassan elérünk egy platót, de erre racionális magyarázat egyelőre nincs. Így inkább arra kell készülni, hogy a megszorítások ellenére a megbetegedések száma és a halálozás még egy ideig növekedni fog.

MN: Azt meg lehet jósolni, hogy mikor várható a csúcs, ami után javul majd a helyzet?

ST: Nem tudom megmondani, sok adatnak nem vagyunk a birtokában. De attól tartok, hogy az az optimizmus, ami a vakcinának szól, még korai. Egyrészt még nem az elkövetkező hetekben, hónapokban fog megérkezni a vakcina kellő mennyiségben, így aki azt mondja, hogy a tél végére, tavasz elejére normalizálódik a helyzet, az valószínűleg túlságosan optimista. Másrészt Magyarországon van egy igen hangos oltásellenes réteg, így azzal kapcsolatban is vannak kétségeink, hogy elég magyar ember beoltatja-e majd magát ahhoz, hogy elérjük a járvány megfékezéséhez szükséges átoltottságot.

false

 

MN: A kormányzati kommunikáció szerint az ellátórendszer tartja magát és bírni fogja a terhelést. Ön, aki benne dolgozik is így vélekedik erről?

ST: Nehéz ezt definiálni, mert nincs egy éles sarokpont, amikor azt mondjuk, hogy eddig bírta és most már nem. Ez egy folyamat, ahol a betegek számának növekedésével egyre inkább romlik a gyógyítás minősége. Azt már elmondhatjuk, hogy számos helyen most is kompromisszumos az ellátás, de továbbra is minden beteget igyekszünk ellátni. Teljesen magára a legvégsőkig senki sem marad, de a kérdés az, hogy ebben a rendszerben hol lehet és kell meghúzni a határt, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokból a lehető legtöbb beteget tudjuk megmenteni és a legtöbb embernek tudjunk segíteni.

MN: Tavasszal arról is beszélt, hogy járványhelyzetben az élet folyamatos újratervezés. Most, egy nagyobb terhelésben hogyan működik ez, hogyan tervez újra nap, mint nap orvos, ápoló, intézmény?

ST: Az orvosok és szakdolgozók szintjén ez azt jelenti, hogy rugalmasan kell hozzáállni az újabb és újabb szabályokhoz, utasításokhoz, helyzetekhez. Hogy ha kapok egy telefont, hogy az éjjeli műszakos munkatársam kiesett a hadra foghatók sorából, akkor fogom magam és elindulok este a munkába, akkor is, ha az eredeti beosztás szerint nem kellene. Az osztályvezetőknek folyamatosan biztosítaniuk kell az ellátáshoz szükséges munkaerőt, mindezt úgy, hogy a kollégák 10-30 százaléka kiesik megbetegedés vagy rokon megbetegedése miatt. Hogy mi van ennél magasabban, abba továbbra sem látunk bele, és ez baj. Már az első hullámban jellemző volt, hogy nem vagyunk ellátva a megfelelő információkkal, hogy nem látjuk a pontos számokat, trendeket, hogy mi történik a szomszédos intézményben, mennyire vannak leterhelve, mennyire tudnának nekünk segíteni, vagy mi nekik. Ebben nem léptünk előre tavaszhoz képest, pedig a jövőben fontos lenne összeszervezni az ellátóhelyeket, hogy ha szükséges, el tudják osztani akár az erőforrásokat, akár a betegeket. Igazából erről szól minden megmozdulásunk, a Realitás Projekttől kezdve a felfelé irányított kérdésekig.

false

 

MN: A Realitás Projekt kapcsán úgy fogalmaztak, arról beszélni, hogy mi a helyzet a kórházakban, hol van hiány vagy gond, nem gyengeség, hanem a valóság bemutatása.

ST: Így van, mi a valós információkon alapuló valós helyzetet akarjuk megmutatni, hogy aztán valós segítséget kapjunk.

MN: Született egy írás arról, hogy mi történik a Covid-osztályokon és arról, hogy mi a helyzet az intenzív osztályokon. A legfőbb hasonlóság, hogy van eszköz, de nincs elég azt irányító személyzet. Azt írják, hogy „a gyógyítás minimumfeltételeit felpuhító megoldások mind gyakoribbá válnak”. Mit jelent ez egészen pontosan?

ST: A szabályos betegellátásnak minden osztályon vannak bizonyos feltételei, egy intenzív osztályon például egy betegnek minden oldalról megközelíthetőnek kell lennie, hogy ha be kell avatkozni, akkor legyen rá elég tér. Ha egy beteget dializálni kell, akkor eleve mellette van egy akkora gép, mint egy nagyobb hűtőszekrény. Emellé jöhet még egy kisebb fridzsider méretű lélegeztetőgép és néhány monitor, ennek ellenére hozzá kell tudni férni a beteghez, be kell tudnunk tolni egy röntgengépet, hogy helyben tudjunk elvégezni egy tüdőröntgent. Egy szakápolónak folyamatosan a szobában kell tartózkodnia, hogy ha kell, rögtön tudjon reagálni, például arra, hogy a beteg megébredve a tubusa felé nyúl és megpróbálja kihúzni magából. A betegek száma egyre növekszik, egyre több olyan helyiséget kell átalakítani, ami eredetileg nem erre szolgált, és ezekbe egyre több ágyat vagyunk kénytelenek betenni. Így viszont romlik a betegek megközelíthetősége és gépekkel való ellátása, egy ponton túl pedig nem jut minden helyiségre folyamatosan ott tartózkodó személyzet. A betegek túlélési esélyei így csökkennek, ezért egy idő után ez már nem tekinthető igazi intenzív terápiának, és az általunk felvállalt rizikó és szövődményráta nagyobb lesz a megnyerhető haszonhoz, elért gyógyuláshoz képest. Egy ponton túl el kell dönteni, hogy mi az, ami még valóban a beteg javát, az összes beteg javát és a magyar társadalom javát szolgálja; és mikor végzünk csak látszattevékenységet azért, hogy elmondhassuk, mindenkit megpróbálunk meggyógyítani. És ekkor kell elővenni a morálisan ugyan nehezen megélhető és feldolgozható, de az Etikai kódex által jól szabályozott módszert, ami szerint kiválasztom azokat a betegeket, akiknek a legtöbb esélye van a túlélésre ahelyett, hogy megpróbálok mindenkit megmenteni és a túlélési arány végül sokkal rosszabb lesz.

MN: A MOK által megírt Etikai kódexet hivatalosan alkalmazhatják az intézményekben, vagy ahhoz, hogy protokoll legyen belőle, a minisztériumnak kellene jóváhagynia?

ST: Ez egy ajánlás, ami nem tartalmaz semmilyen az orvosi esküvel ellentétes dolgot. Ha egy orvos arra kényszerül, hogy betegek életéről döntsön, akkor valamilyen elvet követnie kell. Jelenleg a mi véleményünk szerint a legjobb az, ami az Etikai kódexben van. Ezt elküldtük az Emminek is, azzal a reménnyel, hogy elfogadják és propagálják, de nem ez a válasz érkezett tőlük. Így sem tudunk azonban mást tenni, mint hogy azt mondjuk a kollégáknak, hogy végső esetben, ha fennáll egy döntési helyzet, használják ezt.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

 

 

MN: A Realitás Projekt beszámolójából az is látszik, hogy sok helyen már 6-10 beteget kell ellátnia egy szakképzett ápolónak egy intenzív osztályon. Mennyire van közel az, hogy ezt az ajánlást használniuk kelljen az orvosoknak?

ST: Nagyon. Ez a szám tovább már nem növelhető. Már a 6-10 megfigyelt beteg is egy hatalmas szám, ami csak úgy menedzselhető, ha az illető szakápolónak van, ha nem is szakképzett, de a megfigyelésre betanítható segítsége. Ez csak munkamegosztás formájában képzelhető el. Ha egy intenzív osztály eljut odáig, hogy egy szakemberre ennyi beteg jut, akkor a következő lépés nem az kell legyen, hogy az osztályt bővítik, hanem hogy másfajta racionális döntéseket hoznak meg: továbbküldik a betegeket, bevonnak más intézményeket az ellátásba, ha ez lehetséges, illetve ha más megoldás nincs, akkor megválogatják a betegeket racionális és etikus elvek szerint.

MN: Hogyan menthető meg ezáltal több beteg?

ST: A hozzánk érkező visszajelzések alapján azon intenzív osztályok nagy részénél, ahol felméréseket végeztek az általuk gépi lélegeztetett betegekről, nagyon magas a mortalitási arány. Ennek az egyik okát nem tudjuk befolyásolni, vagyis azt, hogy a gépre kerülők jellemzően idős, alapbetegséggel rendelkező emberek, akinél ez a vírusfertőzés kétoldali tüdőgyulladást, majd gyakran trombózist, embóliát okozva nagyon nehezen túlélhető betegséggé válik. Ugyanakkor amikor mindenkit megpróbálunk lélegeztetőgépre tenni, nem jut elég idő és kapacitás például a betegek forgatására vagy az asepsis szabályainak betartására. Ha a gépre kerülő betegek mortalitása 80-90 százalék körül van, márpedig sajnos ilyen hírek is érkeznek, akkor, ha további gépeket állítunk be és további embereket csatolunk rájuk, akkor csak azt fogjuk elérni, hogy a személyzet teljesen kimerül, az ellátás pedig káoszba fullad. Ilyenkor megfontolás tárgyává kell tenni, hogy nem menthető-e meg több élet kevesebb beteg gépi lélegeztetésével, és ezen betegek jobb megválogatásával.

MN: Mivel lélegeztetőgépből bőven van elég, szakemberből viszont nincs, és néhány nap vagy hét alatt nem lehet betanítani erre több szakápolót vagy orvost, a betegek száma pedig egyre növekszik, akkor ez lesz a megoldás?

ST: Érthető módon politikai és kommunikációs érdek, hogy az hangozzon el, mindenki ellátáshoz jut, mindenkit megpróbálunk megmenteni és nincs különbség a betegek között. Nekünk viszont, akiknek nem a kommunikáció a feladatunk, hanem az, hogy valós küzdelemben valós eredményeket mutassunk fel és minél több embert mentsünk meg anélkül, hogy összeomoljunk mi vagy az ellátórendszer, másfajta algoritmust kell követnünk. Ennek a kialakítása a nagyon közeli jövő feladata kell, hogy legyen. A cél továbbra is az, hogy a jelenleg meglévő erőforrások, köztük a szakemberek valóságra alapozott, racionális elosztásával és felhasználásával a legtöbb emberi életet menthessük meg.

Neked ajánljuk

A gyöngy

  • Halasi Zoltán

A király elküldi fiát messze földre, hozza el a kígyótól a kincset. Mielőtt a fiú útnak indul, meg kell válnia ruhájától. Megérkezik, elvegyül az ottaniak között. Ételüktől azonban mintegy álomba merül, megfeledkezik királyfi voltáról, küldetéséről. Apja levele téríti magához. Megigézi a kígyót, megszerzi a kincset. Hazatér, megdicsőül.

Máshogy mutatja ki

  • SzSz

„Az utolsó túlélő halálával Auschwitzot beveszi a kirakatból a történelem. Lomtárba kerül, ott porosodik majd a sötétben a tatárjárás és a waterlooi csata közt” – nyilatkozta Röhrig Géza egy interjúban a Saul fia diadalmenetének egyik állomásán –, a Born in Auschwitz egyszerre igazolja és cáfolja e kijelentést azzal, hogy bemutatja, hogyan hatja át a tragédia háromgenerációnyi család életét.

„A vérfürdő nem vonz”

A Star Trek-filmek Spockja jelenleg az AMC horrorsorozatában, a NOS4A2 második évadában adja a Charlie Manx nevezetű gonoszt, de élőben nincs benne semmi fenyegető. A Rhode Island-i forgatáson értük el.

„Gátlástalanul húzogatjuk ki egymás sorait”

  • Láng Dávid

Több mint ezer induló közül ők nyerték tavaly az Öröm a Zene tehetségkutató országos döntőjét, nem sokkal később pedig Lovasi András is kiválasztotta őket a raktárkoncertes gázsiját szétosztó pályázaton. A duóval arról beszélgettünk, mivel győzhették meg a zsűrit, milyen köztük a dalszerzői dinamika, és terveznek-e teljes zenekarrá bővülni.

Ülő ováció

  • Nagy István

Nyolcvanegy éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb hatású zenei producere, akinek a jelentősége egyedül talán George Martinéhoz fogható; mindketten a modern zenerögzítési technika úttörőinek, lényegében megteremtőinek számítanak.