"Tölts egy éjszakát az utcán, hogy észrevegyék azokat, akiknek nincs hová hazamenniük, hogy fel tudjuk hívni a figyelmet a folytatódó kilakoltatásokra, és együtt követeljük a lakhatáshoz való alapvető jog elismerését" - invitált Az Utca Embere hálózat az idén már Pécsett és Szegeden is megrendezett Szolidaritás Éjszakájára. Pénteken a Nyugati aluljáróban több együttérzést, érdemi prevenciót sürgettek a hajléktalanság felszámolása érdekében.
"Kurva jó éjszaka volt!" - emlékszik vissza a két éve utcázó Zsolt a tavaly debütált eseményre. A huzatos aluljáróban, zajban, koszban, egy kartonon, bámész tekintetek között éjszakázni csak nekünk tűnik megpróbáltatásnak. A délután letáborozó negyven-ötven hajléktalan mámorítóan könnyű éjszakával számol: biztonságban, meleg takarók alatt, vacsorától elnehezülve lehet végül elaludni. "De előtte szól a zene, táncolni is lehet, történik valami. Ha nem, hát felállok és beszélek, egy csomóan meghallgatnak."
A metrókijárattal szemben kötélzettel leválasztott tér néhány négyzetméter a régi életből, ahol a tel-jesen szabályozott szállóbeli lét és az utca veszélyes szabadsága között ingázó emberek kifújhatják magukat. Aki egy másik aluljáróból, szállóból áthurcolkodik, szokatlan élményben részesül: jelenlétével demonstrálva
"tényezővé" válik
Visszanyert politikai jogaiktól sokan megrészegülnek: a délutáni ruha- és ételosztás, a krétakörösök fellépése még viszonylagos nyugalomban telik, de a szakértői kerekasztal-beszélgetést az emberek felfokozott közlésvágya hamar berekeszti. Az ellátórendszer egyik igazgatója, a szociológus, a miniszteri biztos, a szervező és a moderátor egy ideig a sűrű bekiabálások közepette próbál szót érteni, ám kisvártatva néhány hajléktalan elfoglalja a színpadot, és a mikrofont kisajátítva a kormányt meg a külföldieket ostorozza. A kirekesztettség újratermeli önmagát.
Este a hajléktalan művészek rajzai között jórészt szakmabeliek, aktivisták gyűlnek össze; a jelenlétükkel tüntetők táborában baloldali lapszerkesztővel diskuráló sebesült nemzetőrt, kerékpáros futárral egyeztető lelkészt egyaránt találunk. A transzparensekkel, feliratokkal megszólított járókelők közül néhányan szóba elegyednek azokkal, akik a szervezők szerint mind vészesebben olvadnak az utcaképbe. "Mit védtek ezeken, nem látjátok, hogy cigányok?" - robog el a színről fejét fogva egy dühtől vöröslő ember. A hajléktalanok iránti társadalmi szolidaritás Az Utca Embere szerint fokozatosan gyengül, mások biztatónak tartják, hogy a civil szervezetekhez az utóbbi években egyre több pénzfelajánlás érkezik. "Van családom, de nem megyek el hozzájuk. Tisztes polgári közép, szorgalmas, ambiciózus emberek. Nem lennének képesek elhinni, hogy ez nem csak az én hibám" - magyarázza sóhajok közt a közelmúltban utcára került egykori szobrászművész, miért nem kér a segítségből. A megnyíló hajléktalanok kétségbeesetten próbálnak az önsorsrontás bélyegétől legalább ma estére megszabadulni.
A tél beálltával
az otthontalanok és a férőhelyek számát összevető gyorsmérlegek szoktak készülni, ez azonban a szakma szerint csak részben lehet szociális hálónk állapotmérője. A rászorulók száma évek óta stag-nál, és biztató kormányzati lépé-sek is történtek (az utcai szociális munka finanszírozása normatív támogatás útján kiszámítható lett; a hosszú időt szállón töltő emberek egy éven át lakástámogatási juttatást kaphatnak, ha keresnek albérletet), nincs azonban fejlődés, és semmi garancia arra nézve, hogy ne lehetne bármikor kétszer annyi otthontalan az utcán. Megelőzés ugyanis gyakorlatilag nem létezik. Az önkormányzati kilakoltatások nem állnak meg. Az oszlopnak támaszkodva egy roma asszony figyeli a hajléktalanszínház előadását. Az analfabéta nőt díjhátra-léka miatt egy éve költöztette ki az önkormányzat; a tartozást azóta lerótta, a vele foglalkozó szociális munkás szerint mégis vonják nyugdíjából a havi nyolcezer forintot. De találunk olyan idős embert is, akit egy 8 (!) négyzetméteres odúból negyven év után távolított el a helyhatóság, teljesen szabályosan, és biztos, ami biztos, az ajtót be is falazták utána. Bécsben eközben a város által működtetett szervezet állt fel, ahová a kilakoltatási ügyek iratait hivatalból megküldik. Az érdekegyeztetésen túl az iroda kifizeti a díjhátralékot is, miközben megpróbálják lábra állítani kliensüket, számításaik szerint ugyanis ez még mindig olcsóbb, mint ha valaki az utcára zuhanva az ellátórendszerbe kapaszkodik.
Több EU-tagállamban a gyatra vagy bizonytalan körülmények között élő lakosokat a hajléktalanok közé sorolják, ha pedig a készülő közös uniós definíciót mi is beemeljük, szerződés nélkül albérletező olvasóink is az otthontalanok számát fogják gyarapítani. "Nincs törvény, ami ma megvédene minket a hajléktalanná válástól. Ezért kérjük a parlamentet, hogy foglalja törvenybe a lakhatáshoz való jogot, illetve alkosson további jogszabályokat a lakhatáshoz való jog lehető legteljesebb érvényesülésére. (Ehhez alkotmánymódosításra volna szükség. Az Alkotmánybíróság néhány évvel ezelőtti állásfoglalása szerint ugyanis a jelenlegi alaptörvényből ez a jog nem vezethető le. A lakhatáshoz való jogot alkotmányos szinten ismerik el Belgiumban, Spanyolországban, Görögországban, Portugáliában, Finnországban, Hollandiában, Svédországban, Franciaországban, Dániában, az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Írországban, Luxemburgban - Németországban pedig törvényi szinten. - L. B.) A kormánytól pedig azt várjuk, hogy készítsen átfogó programot a hajléktalanság megelőzésére" - foglalta össze a prevencióval kapcsolatos követeléseiket Nagy Nikoletta, Az Utca Embere szervezője.
A hajléktalanokra fokuszáló jelentős médiafigyelemnek néhány politikus sem tud ellenállni: előbb Horváth Csaba MSZP-s országgyűlési képviselő, a II. kerület polgármestere abszolvál egy gyors fényképezést, később a lépcsőkijáratnál már a miniszter asszonyt lesik a tévések. Göncz Kinga támogatásáról biztosít egy olyan rendezvényt, amely az ő munkájának is kritikája, és ahová úgy robban be, hogy erről elfelejti értesíteni a szervezőket. Az este előrehaladtával a kis területen összezsúfolódott emberek közt időről időre kisül a feszültség: egy-két hajléktalan néha összekap, pofon is csattan - egy 2001-es felmérés szerint minden harmadik utcait rendszeresen elpáholnak. A levegő vibrál, sokan mindent ebbe az egy estébe akarnak belesűríteni, szerencsére a korábbi ellenfelek öt perc múltán már
összeborulva táncolnak,
vagy a mikrofonba szavalják bá-natukat. El- és szétesett emberek bukdácsolnak át egymáson, isszák a teát; van, aki beszélgetne, más most is a holnapra gondol, s kitartóan kéreget. A huszonéves Ferenc egy idősödő, megviselt asszonyt táncoltat olyan mosollyal, mintha a lakodalmán járna. "Évek óta nem mulattam. Öt éve egy lépcsőházban élek, ahol takarításért, karbantartásért cserébe a kazánház mellett szunyálhatok. Reggelente közfürdőbe járok, adok magamra. Dolgozom is, egy virágosnál segítek" - mondja búcsúzáskor a tiszta, rendezett öltözetű férfi. A szállón élők is lassan elindulnak. Edit örült a rendezvénynek, de képtelen feloldódni, egész este elfogódottan téblábolt. "Egy éve alkalmi munkát sem találok, így intézetbe került kislányomat nem tudom magamhoz venni. Nem lehet így megnyugodni."
Késő éjjel a rendőri biztosítás lankad, így gyakrabban kerülnek elő az üvegek, és a tánc is kisimul. A reggelt a hajléktalanokon kívül egy tucat leendő aktivista és néhány elszánt szimpatizáns várja be.
A kudarcba fúlt kerekasztal-beszélgetés után a hajléktalanság újratermelődésének különböző aspektusait boncolgatta Szalai Erzsébet szociológus-közgazdász. Szerinte a mindenkori kormányok mellett legalább annyira felelős a kialakult helyzetért a sajátos magyar kapitalizmus és annak gazdasági elitje is. "A hajléktalanság az esetek döntő többségében munkanélküliséggel kezdődik, miközben ma Magyarországon számtalan munkahelyről betegség vagy akár átmeneti családi problémák miatt percek alatt utcára kerülhetnek a munkavállalók. Kutatásaink alapján ebben a tekintetben a magyar cégek gyakran kíméletlenebbek nyugati versenytársaiknál, részben mert kisebb profitrátával dolgoznak, másrészt a multik a Nyugaton kiharcolt munkavállalói jogok egy részét a puhább érdekvédelmi rendszer közepette is reflexszerűen biztosítják. A szakszervezeteknek sokkal keményebben kéne fellépniük. Hiányoznak az átfogó programok a hajléktalanság kezelésére, és ennek esélyeit a parlamenti pártok által indított adócsökkentési verseny is rontja: így nem lesz forrás a kérdés kezelésére. Pedig a kialakult helyzetre otthonteremtéssel is kellene válaszolni." A házfoglalások és az ezzel kapcsolatos önkormányzati reakció (Lásd bővebben: Szabálysértő szabadságérzet, Magyar Narancs, 2005. november 3.) a budapesti hajléktalanellátó intézmények érdekképviseletét vállaló Hajléktalanokat Segítők Budapesti Társaságát, közismertebb nevén a Tízek Tanácsát is állásfoglalásra késztette. Az évente újraválasztott testület tagjai nyilatkozatukban elfogadhatatlannak tartják, hogy lakás céljaira alkalmas épületek éveken át üresen álljanak Budapesten, ezért kérik a jogalkotót, hogy egyrészt ösztönözze a tulajdonosokat az eredeti célnak megfelelő hasznosításra, másrészt szorgalmazzák, hogy rögzítse jogszabály az önkormányzati tulajdonú ingatlanok hasznosításának kötelezettségét. Ebben szerintük azt is le kell fektetni, hogy az önkormányzattal szemben kárigénnyel lehessen fellépni minden olyan esetben, amikor a már jogosnak ítélt lakásigényt annak ellenére nem elégítették ki, hogy a helyhatóság területén üresen álló lakások találhatók. Javasolják továbbá, hogy azok a magánszemélyek, akik régóta üresen álló önkormányzati tulajdonú ingatlanról tudomást szereznek, azt bejelentik és ezzel egyidejűleg jogosultságuk igazolása mellett arra használatbavételi ajánlatot tesznek, az ingatlan hasznosításakor előbérleti jogot szerezzenek. "Rengeteg lakás üresen áll Budapesten. A lakhatáshoz való jog nincs kodifikálva, de a települési önkormányzatnak élet és testi épség veszélye esetén - és ez az utcán élőkre érvényes lehet - illetékességre való tekintet nélkül segítenie kell" - hangsúlyozta Gurály Zoltán, a Tízek Tanácsa tagja, a Menhely Alapítvány munkatársa.
