Egyéni képviselőjelöltek kampánypénzei

Alulnézet

Belpol

A választási kampány helyből hazugsággal indul: a kampányra törvényileg biztosított egymillió forintot mindenki túllépi, de senki nem vallja be. (És akkor még nem is beszéltünk a pártközpont túlköltekezéseiről, amik végső soron székházügyekbe és Kaya Ibrahim-i cégvásárlásokba torkollnak.) Ráadásul a győzelem egyre inkább nem a hozzáértés, a szaktudás, a bizalom, a program vagy a vonzó személyiség függvénye. Sokkal inkább a jó reklámé. Ami igen sokba kerül. Esélyei kizárólag azon jelölteknek lehetnek, akik megengedhetik maguknak - a kampányolást.

Abban nyilvánvalóan vannak - mindig voltak és mindig is lesznek - különbségek, hogy kormánypárti vagy ellenzéki-e az induló, hiszen a hatalom sáncain belül lényegesen nagyobbak a lehetőségek. Nem kis különbség például izzó hangú beszédben sürgetni az X.-ből Y.-ba vezető makadámút kiépítését vagy a szakminiszter jókívánságait átadva (jobb persze, ha személyesen is ott van) bejelenteni a beruházás megkezdését.

Vajon hogyan és mennyiből szólítható meg a választó?

A törvény (1997. évi C.) természetesen szabályozza a kérdést: egyrészt a listát állító pártoknak állami támogatás is jár (ezzel most nem foglalkozunk), másrészt meghatározza, hogy jelöltenként

egymillió forintnál több nem

költhető a kampányra. Sőt: a Magyar Közlönyben a szavazás második fordulóját követő 60 napban nyilvánosságra kell hozni a választásra fordított állami és más pénzeszközök, anyagi támogatások összegét, forrását és felhasználásának módját.

Ha a jelölt túllépi a kampánykeretet, akkor a jogszabály szerint a többlet kétszeresét 15 napon belül be kell fizetnie a központi költségvetésbe; e pénz az első választók felkészítésére költendő. 1998-ban - a hivatalos bevallások szerint - egyetlen politikus nem volt képes tartani a limitet: Kupa Mihály. A volt pénzügyminiszter - független jelöltként - le is perkálta a kirótt büntetést. (Az ellenőrzés egyébként önbevalláson alapul - vagyis az egész jóformán semmit sem ér, amint arra az 1998-as kampányköltésekről szóló állami számvevőszéki jelentés fel is hívta a figyelmet. Innen nézve alighanem Kupa volt az egyetlen, aki az 1998-as ellenőrzéskor nem hazudott - vagy legalábbis nem olyan nagyot, mint képviselőtársai.)

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy egy kampányban mennyit is ér egymillió forint. A törvényileg engedélyezett összeg hogyan aránylik a felmerülő költségekhez? Egyáltalán:

lehetséges-e kihozni a kampányt

ennyi pénzből?

Természetesen nem lehetséges.

A Narancs háttérbeszélgetések sorozatát folytatta olyan politikusokkal, akik a 2002-es parlamenti választásokon vidéki körzetekben indulnak országgyűlési képviselőjelöltekként. Akad köztük olyan, aki jelenleg is ott ül a parlamentben, és van, aki most szeretne bekerülni. A cikkben nem akartak nevükkel szerepelni: az elmondottak fényében ez teljességgel érthető - és megérthető.

A jelöltek egybehangzó véleménye szerint a győzelem esélyei egyenesen arányosak az ismertséggel. "Ha a csapból is te folysz, automatikusan rád ikszelnek, ám éppen az kerül a legtöbbe, hogy a csapból is te folyjál" - fogalmazott egy ellenzéki férfiú.

De ne szaladjunk ennyire előre.

A jelöltté válás első akadálya a kopogtatócédulák összeszedése. Puruttya dolog házról házra járni; és azt is csak fenntartásokkal higygyük el (bár nagyon jól hangzik), hogy a választók általuk megcímzett borítékban küldik el kedvenc politikusuknak az ajánlást. Valójában kemény talpalásról van szó, amit aktivisták végeznek. Tény: az aktivisták nem kérnek fizetséget; de azért az ő autójukból is kifogy a benzin.

Mi több: először is meg kell találni a segítőket, és célszerű legalább egyszer leülni velük egy közös asztalhoz, példának okáért egy marhapörkölt mellé. Inni velük egy fröccsöt. Küldeni az asszonynak egy csokor virágot. Ezek se ingyenbe´ vannak a szegény jelöltnek.

Ha összejöttek a kopogtatócédulák, kezdődhetnek a fórumok. A vidéki kultúrházak ma már bérleti díj fejében adják ki helyiségeiket, újabban egyre drágábban; hallani óra-, illetve teremdíjról, sőt ezek kombinációjáról.

A csapból való folyás másik módja a személyes jelenlét a falusi bálokon, amiken mindenki ott van, aki a környéken számít. Ezeken csakis "fizetős jeggyel" szabad megjelenni (ez a kormánypártiakra nem vonatkozik, őket többnyire meghívják, ez a hatalmon lévők előjoga), sőt a slepp beugróját is a jeles vendégnek illik finanszírozni. Ehhez jön még a báli fogyasztás számlája (ajánlatos a szokásosnál több borravalót adni, hadd emlékezzenek erre is), illetve a tombola egyik fődíjának felajánlása (ez fontos, hiszen átadásakor mindenki látja a jelöltet).

Bálonként 50 ezerrel kell kalkulálni - ezt szorozzuk be a választási körzetben található települések számával, ami minimum 15 - és ez még mindig csak a kezdet.

Az ún. politológusok azt mondják, a verseny a programok alapján dől el. Ez ugyan koránt sincs így, az azonban faktum, hogy muszáj valamit kidolgozni, és annak alapján összeállítani és kinyomtatni egy brosúrát. Ezt el kell juttatni a választókhoz, amihez előtte meg kell vásárolni a komplett névjegyzéket.

A fénymásolt-stencilezett, fekete-fehér röpcédulák olyan jelöltre utalnak, aki nem hajlandó arra, hogy megtisztelje a választóit legalább annyival, amennyit egy ismeretlen szárnyasbetét-gyár is kínál: hogy színes, nyomdailag tökéletesen kivitelezett ajánlatban mutatkozzék be. "Legkevesebb három-négyszer minden választót személyesen meg kell szólítani a hozzá közvetlenül eljuttatott szórólapon" - mondta a Narancsnak az egyik jelölt. A sorozat a bemutatkozással indul, a "programmal" folytatódik. Feltétlenül jelentkezni kell közvetlenül a szavazások első fordulója előtt, és mindenképpen (ha bejut) a második fordulót megelőzően. Huszonötezer címmel számolva ez testvérek között is félmilliós kiadás - alkalmanként. Ráadásul minden háztartásba garantáltan kell kézbesíteni a kampányanyagot - ezt a feladatot már nem lehet önkéntes segítőkre bízni.

Elengedhetetlen továbbá a plakáthadjárat. Normális portréfotót 20-50 ezer között készítenek a hivatásos mesterek - 2002-ben azonban legalábbis a legnagyobb (parlamenti) pártok ezt megcsináltatják a jelöltjeiknek; úgyszólván ez az egyetlen dolog, amiért nem kell fizetniük.

Kell ellenben a plakátért, a plakáthelyért és a plakát fölragasztásáért. (Plusz a választások után a plakát eltávolításáért.)

A plakáthadjárat minimális költsége újabb félmillió forint. (Hol vagyunk már most a törvényileg meghatározott egymilliótól?!)

"Az egy dolog, tudják-e a családok, ki a jelölt. Más lapra tartozik, ismeri-e a falu. Ez azonban még semmi, mert ezen túl is

jelen kell lenni a nyilvánosságban

- ha valami, ez az igazán nehéz, és ez kerül igazán sokba" - jegyeztük fel egy olyan jelölt szavait, aki kellő tapasztalattal rendelkezik mind az ellenzéki, mind a kormánypárti létről.

Hogy ez mit (mennyit) jelent?

Magyarországon a médiastruktúra országos, megyei és helyi lapokból áll. Bekerülni ezekbe egyáltalán nem könnyű; országos újság helyi üggyel nem foglalkozik, de mindegy is: vidéken a legnagyobbat is kevesebben olvassák (ámbár főleg a lokális véleményformálók), mint a megyei lapot. Vidéken az a hír, amit a megyei lap megír.

Az átkosban a megyei lapok inkább közszolgálati funkciót töltöttek be; manapság deklaráltan is kereskedelmi jelleggel működnek: arról írnak, amiért az olvasók megveszik az újságot, illetve azt közlik - bármi legyen is az -, amit a hirdetők megfizetnek. Választások idején a megyei lapok kiadói azzal kalkulálnak, hogy a politikusok (a jelöltek) hajlandók áldozni a nyilvánosságért. Hát, bólogatnak a kiadók, legyenek is hajlandók: és már indulásból az alaptarifa duplájánál tartunk. Tekintettel az olvasottsági mutatókra, ezek az orgánumok szép summát kérhetnek. Van olyan politikus, aki szerencsésnek érzi magát, mert idejében lekötött 12 megjelenést - meghatározott terjedelemben -, kereken egymillió forintért.

És vannak a városi, falusi újságok: ezek elképesztően hatékonyak, ráadásul a megyei laphoz képest olcsók; ha azonban húsz településen kell megvásárolni a hirdetési felületet, ott vagyunk megint, ahol a part szakad. Mind több településen van helyi rádió és televízió. A rádiók kivétel nélkül mind pénzesek, a televíziók többsége önkormányzati fenntartású. Utóbbiakba nem túl nehéz bekerülni, de azért valamekkora hirdetési díjat feltétlenül kiszednek a jelölt zsebéből. Summa summarum: újabb, legkevesebb másfél milliót kell félretenni újság-, tévé- és rádiós hirdetésekre. A mindenkori hatalmon lévők előnyösebb helyzetben vannak: nem elképzelhetetlen, hogy mondjuk - merőben véletlenül - épp a kampányidőszakban készül el az új út, valamely önkormányzati beruházás, amely helyben elég jelentős esemény ahhoz, hogy fényképes tudósítást közöljön róla a helyi média - ingyen.

Van még néhány tényező, amely nélkül elképzelhetetlen az indulás.

A jelöltnek kellően mozgékonynak, ugyanakkor könnyen elérhetőnek kell lennie. 2002-ben ez egy megbízható autót, továbbá egy telefon- és faxszámot, mobilt és internet-összeköttetést (e-mail cím, saját honlap) jelent.

Húsz települést számláló körzetben a kampány 30 ezer kilométer alatt nem teljesíthető. "Föl" kell járni a fővárosi központba, a megyeszékhelyre, ezerszer meg kell jelenni mindenütt, ahol csak lehetséges. Csak a benzinköltség ver egy újabb félmilliót. A kommunikációs díjak ugyancsak százezres nagyságrendet érhetnek el (havi 100 ezer a vezetékes és a mobiltelefonra, és minimum három hónappal lehet számolni).

"Mindent figyelembe véve 3-5 millió forint alatt nem lehet megúszni a kampányt" - sóhajtozott több, általunk megkérdezett jelölt is, akik kivétel nélkül ugyanazzal a két problémával néznek szembe.

Az első: honnan teremtsék elő ezt a pénzt.

A második: ha a lovetta nagy nehezen összejött,

hogyan tegyék láthatatlanná

Megfigyeléseink szerint a pénzcsinálásra mindenkinek saját receptje van. A lényeg: ismerős vállalkozókat, nagyobb cégeket pumpolnak. Tíz-húszezret könnyebben adnak; a gond az, hogy száz helyre kell elmenni kuncsorogni. Másfelől: "Ha már elkötelezi magát az ember, elegánsabb félmillióért hálálkodni, mint tizennyolcezer-háromszázért." (Szó szerinti idézet egy gyakorló politikustól.)

Aki tehát képtelen arra, hogy előteremtse a milliókat, az jobb, ha el sem indul. Ha mégis, magára vessen - esélyei a nullával egyenlőek.

Nagyobb fejfájást okoz a költségek elsíbolása. De hát ne féltsük a nép potenciális képviselőit: erre is megvan a jól bejáratott metódus.

A legjobb - mert követhetetlen - a készpénz. Ha például az ember tankolásra átad egy bizonyos öszszeget, akkor az sehol és sehogy nem bizonyítható, következésképp el sem kell vele számolni. A plakátköltségek egyszerűen leírhatók: a nyomdász nyilvánvalóan örül, ha nem kérnek tőle számlát (ez a számára adómentes bevétel), és ez rögtön húsz százalékkal (az áfával) csökkenti az árat.

Maga a törvény is kínál kibúvót, hiszen - csak és kizárólag a választási kampányban - a plakátokra nem érvényesek az általános szabályok, következésképp rendkívül nehéz, ha ugyan nem lehetetlen viszszanyomozni, hogy hol és ki készítette a nyomtatványokat. (Mintha a törvényhozók is gondoltak volna arra: jobb, ha maguk gondoskodnak kiskapuról.) Létezik azonban más megoldás is: az áfás számla a Szimpatizáns Kft. nevére szól. Ez a társaság rendszeresen dolgoztat a nyomdával, így soha senkinek nem fog feltűnni, ha bizonyos munka olykor többe kerül, vagy ha megszaporodik a nyomtatás. Egy nagyobb cégnél ugyancsak nem számít, ha pár hónapig több a mobiltelefon, vagy mondjuk ha van egy benzinkutas barátja az embernek, akkor a benzinköltségen is lehet spórolni.

"Egymillióig lesz számlám" - nem meglepő, hogy a Narancsnak megnyíló jelöltek - pártállásuktól függetlenül - erre az álláspontra helyezkedtek. Hiszen ki az a bolond, aki önként és dalolva belemászik egy büntetéssel fenyegető helyzetbe? Az első választók felkészítését tehát - pedig mily´ nemes a cél! - alighanem továbbra is más forrásból kell finanszírozni.

A választási kampány biznisz: ami az egyik oldalon kiadás, az a másikon bevétel. A nemzetgazdaság számára 3-5 millió forint nem jelentős összeg, de ha egy körzetben tíz induló van, és nagyjából mind ugyanannyit költ (kénytelen költeni), akkor az már föllendítheti a színes plakátot is gyártani tudó kisvárosi nyomda forgalmát. A tíz jelöltből átlagos esetben hárman juthatnak a második fordulóba, és persze csak egy nyer, aki aztán - bármilyen párthoz tartozzék is - olyan helyzetbe kerül, amiben megtérül(het) a befektetése.

A lényeg azonban: kellő mennyiségű készpénz nélkül nem sok jelölt viheti sokra. Mindennek ára van. A legnagyobb ár azonban nem összegszerűsíthető. A politika a jelszavak szintjén spórol az adófizetők pénzén (eme szemforgató prüdéria miatt létezik a törvényi egymilliós limit is), és állhatatosan küzd a feketegazdaság ellen; miközben a valóságban maga a kampány a feketegazdaság - de enyhébb megítélés esetén is: a szürkegazdaság - szerves része.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.