A választási kampány helyből hazugsággal indul: a kampányra törvényileg biztosított egymillió forintot mindenki túllépi, de senki nem vallja be. (És akkor még nem is beszéltünk a pártközpont túlköltekezéseiről, amik végső soron székházügyekbe és Kaya Ibrahim-i cégvásárlásokba torkollnak.) Ráadásul a győzelem egyre inkább nem a hozzáértés, a szaktudás, a bizalom, a program vagy a vonzó személyiség függvénye. Sokkal inkább a jó reklámé. Ami igen sokba kerül. Esélyei kizárólag azon jelölteknek lehetnek, akik megengedhetik maguknak - a kampányolást.
Abban nyilvánvalóan vannak - mindig voltak és mindig is lesznek - különbségek, hogy kormánypárti vagy ellenzéki-e az induló, hiszen a hatalom sáncain belül lényegesen nagyobbak a lehetőségek. Nem kis különbség például izzó hangú beszédben sürgetni az X.-ből Y.-ba vezető makadámút kiépítését vagy a szakminiszter jókívánságait átadva (jobb persze, ha személyesen is ott van) bejelenteni a beruházás megkezdését.
Vajon hogyan és mennyiből szólítható meg a választó?
A törvény (1997. évi C.) természetesen szabályozza a kérdést: egyrészt a listát állító pártoknak állami támogatás is jár (ezzel most nem foglalkozunk), másrészt meghatározza, hogy jelöltenként
egymillió forintnál több nem
költhető a kampányra. Sőt: a Magyar Közlönyben a szavazás második fordulóját követő 60 napban nyilvánosságra kell hozni a választásra fordított állami és más pénzeszközök, anyagi támogatások összegét, forrását és felhasználásának módját.
Ha a jelölt túllépi a kampánykeretet, akkor a jogszabály szerint a többlet kétszeresét 15 napon belül be kell fizetnie a központi költségvetésbe; e pénz az első választók felkészítésére költendő. 1998-ban - a hivatalos bevallások szerint - egyetlen politikus nem volt képes tartani a limitet: Kupa Mihály. A volt pénzügyminiszter - független jelöltként - le is perkálta a kirótt büntetést. (Az ellenőrzés egyébként önbevalláson alapul - vagyis az egész jóformán semmit sem ér, amint arra az 1998-as kampányköltésekről szóló állami számvevőszéki jelentés fel is hívta a figyelmet. Innen nézve alighanem Kupa volt az egyetlen, aki az 1998-as ellenőrzéskor nem hazudott - vagy legalábbis nem olyan nagyot, mint képviselőtársai.)
Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy egy kampányban mennyit is ér egymillió forint. A törvényileg engedélyezett összeg hogyan aránylik a felmerülő költségekhez? Egyáltalán:
lehetséges-e kihozni a kampányt
ennyi pénzből?
Természetesen nem lehetséges.
A Narancs háttérbeszélgetések sorozatát folytatta olyan politikusokkal, akik a 2002-es parlamenti választásokon vidéki körzetekben indulnak országgyűlési képviselőjelöltekként. Akad köztük olyan, aki jelenleg is ott ül a parlamentben, és van, aki most szeretne bekerülni. A cikkben nem akartak nevükkel szerepelni: az elmondottak fényében ez teljességgel érthető - és megérthető.
A jelöltek egybehangzó véleménye szerint a győzelem esélyei egyenesen arányosak az ismertséggel. "Ha a csapból is te folysz, automatikusan rád ikszelnek, ám éppen az kerül a legtöbbe, hogy a csapból is te folyjál" - fogalmazott egy ellenzéki férfiú.
De ne szaladjunk ennyire előre.
A jelöltté válás első akadálya a kopogtatócédulák összeszedése. Puruttya dolog házról házra járni; és azt is csak fenntartásokkal higygyük el (bár nagyon jól hangzik), hogy a választók általuk megcímzett borítékban küldik el kedvenc politikusuknak az ajánlást. Valójában kemény talpalásról van szó, amit aktivisták végeznek. Tény: az aktivisták nem kérnek fizetséget; de azért az ő autójukból is kifogy a benzin.
Mi több: először is meg kell találni a segítőket, és célszerű legalább egyszer leülni velük egy közös asztalhoz, példának okáért egy marhapörkölt mellé. Inni velük egy fröccsöt. Küldeni az asszonynak egy csokor virágot. Ezek se ingyenbe´ vannak a szegény jelöltnek.
Ha összejöttek a kopogtatócédulák, kezdődhetnek a fórumok. A vidéki kultúrházak ma már bérleti díj fejében adják ki helyiségeiket, újabban egyre drágábban; hallani óra-, illetve teremdíjról, sőt ezek kombinációjáról.
A csapból való folyás másik módja a személyes jelenlét a falusi bálokon, amiken mindenki ott van, aki a környéken számít. Ezeken csakis "fizetős jeggyel" szabad megjelenni (ez a kormánypártiakra nem vonatkozik, őket többnyire meghívják, ez a hatalmon lévők előjoga), sőt a slepp beugróját is a jeles vendégnek illik finanszírozni. Ehhez jön még a báli fogyasztás számlája (ajánlatos a szokásosnál több borravalót adni, hadd emlékezzenek erre is), illetve a tombola egyik fődíjának felajánlása (ez fontos, hiszen átadásakor mindenki látja a jelöltet).
Bálonként 50 ezerrel kell kalkulálni - ezt szorozzuk be a választási körzetben található települések számával, ami minimum 15 - és ez még mindig csak a kezdet.
Az ún. politológusok azt mondják, a verseny a programok alapján dől el. Ez ugyan koránt sincs így, az azonban faktum, hogy muszáj valamit kidolgozni, és annak alapján összeállítani és kinyomtatni egy brosúrát. Ezt el kell juttatni a választókhoz, amihez előtte meg kell vásárolni a komplett névjegyzéket.
A fénymásolt-stencilezett, fekete-fehér röpcédulák olyan jelöltre utalnak, aki nem hajlandó arra, hogy megtisztelje a választóit legalább annyival, amennyit egy ismeretlen szárnyasbetét-gyár is kínál: hogy színes, nyomdailag tökéletesen kivitelezett ajánlatban mutatkozzék be. "Legkevesebb három-négyszer minden választót személyesen meg kell szólítani a hozzá közvetlenül eljuttatott szórólapon" - mondta a Narancsnak az egyik jelölt. A sorozat a bemutatkozással indul, a "programmal" folytatódik. Feltétlenül jelentkezni kell közvetlenül a szavazások első fordulója előtt, és mindenképpen (ha bejut) a második fordulót megelőzően. Huszonötezer címmel számolva ez testvérek között is félmilliós kiadás - alkalmanként. Ráadásul minden háztartásba garantáltan kell kézbesíteni a kampányanyagot - ezt a feladatot már nem lehet önkéntes segítőkre bízni.
Elengedhetetlen továbbá a plakáthadjárat. Normális portréfotót 20-50 ezer között készítenek a hivatásos mesterek - 2002-ben azonban legalábbis a legnagyobb (parlamenti) pártok ezt megcsináltatják a jelöltjeiknek; úgyszólván ez az egyetlen dolog, amiért nem kell fizetniük.
Kell ellenben a plakátért, a plakáthelyért és a plakát fölragasztásáért. (Plusz a választások után a plakát eltávolításáért.)
A plakáthadjárat minimális költsége újabb félmillió forint. (Hol vagyunk már most a törvényileg meghatározott egymilliótól?!)
"Az egy dolog, tudják-e a családok, ki a jelölt. Más lapra tartozik, ismeri-e a falu. Ez azonban még semmi, mert ezen túl is
jelen kell lenni a nyilvánosságban
- ha valami, ez az igazán nehéz, és ez kerül igazán sokba" - jegyeztük fel egy olyan jelölt szavait, aki kellő tapasztalattal rendelkezik mind az ellenzéki, mind a kormánypárti létről.
Hogy ez mit (mennyit) jelent?
Magyarországon a médiastruktúra országos, megyei és helyi lapokból áll. Bekerülni ezekbe egyáltalán nem könnyű; országos újság helyi üggyel nem foglalkozik, de mindegy is: vidéken a legnagyobbat is kevesebben olvassák (ámbár főleg a lokális véleményformálók), mint a megyei lapot. Vidéken az a hír, amit a megyei lap megír.
Az átkosban a megyei lapok inkább közszolgálati funkciót töltöttek be; manapság deklaráltan is kereskedelmi jelleggel működnek: arról írnak, amiért az olvasók megveszik az újságot, illetve azt közlik - bármi legyen is az -, amit a hirdetők megfizetnek. Választások idején a megyei lapok kiadói azzal kalkulálnak, hogy a politikusok (a jelöltek) hajlandók áldozni a nyilvánosságért. Hát, bólogatnak a kiadók, legyenek is hajlandók: és már indulásból az alaptarifa duplájánál tartunk. Tekintettel az olvasottsági mutatókra, ezek az orgánumok szép summát kérhetnek. Van olyan politikus, aki szerencsésnek érzi magát, mert idejében lekötött 12 megjelenést - meghatározott terjedelemben -, kereken egymillió forintért.
És vannak a városi, falusi újságok: ezek elképesztően hatékonyak, ráadásul a megyei laphoz képest olcsók; ha azonban húsz településen kell megvásárolni a hirdetési felületet, ott vagyunk megint, ahol a part szakad. Mind több településen van helyi rádió és televízió. A rádiók kivétel nélkül mind pénzesek, a televíziók többsége önkormányzati fenntartású. Utóbbiakba nem túl nehéz bekerülni, de azért valamekkora hirdetési díjat feltétlenül kiszednek a jelölt zsebéből. Summa summarum: újabb, legkevesebb másfél milliót kell félretenni újság-, tévé- és rádiós hirdetésekre. A mindenkori hatalmon lévők előnyösebb helyzetben vannak: nem elképzelhetetlen, hogy mondjuk - merőben véletlenül - épp a kampányidőszakban készül el az új út, valamely önkormányzati beruházás, amely helyben elég jelentős esemény ahhoz, hogy fényképes tudósítást közöljön róla a helyi média - ingyen.
Van még néhány tényező, amely nélkül elképzelhetetlen az indulás.
A jelöltnek kellően mozgékonynak, ugyanakkor könnyen elérhetőnek kell lennie. 2002-ben ez egy megbízható autót, továbbá egy telefon- és faxszámot, mobilt és internet-összeköttetést (e-mail cím, saját honlap) jelent.
Húsz települést számláló körzetben a kampány 30 ezer kilométer alatt nem teljesíthető. "Föl" kell járni a fővárosi központba, a megyeszékhelyre, ezerszer meg kell jelenni mindenütt, ahol csak lehetséges. Csak a benzinköltség ver egy újabb félmilliót. A kommunikációs díjak ugyancsak százezres nagyságrendet érhetnek el (havi 100 ezer a vezetékes és a mobiltelefonra, és minimum három hónappal lehet számolni).
"Mindent figyelembe véve 3-5 millió forint alatt nem lehet megúszni a kampányt" - sóhajtozott több, általunk megkérdezett jelölt is, akik kivétel nélkül ugyanazzal a két problémával néznek szembe.
Az első: honnan teremtsék elő ezt a pénzt.
A második: ha a lovetta nagy nehezen összejött,
hogyan tegyék láthatatlanná
Megfigyeléseink szerint a pénzcsinálásra mindenkinek saját receptje van. A lényeg: ismerős vállalkozókat, nagyobb cégeket pumpolnak. Tíz-húszezret könnyebben adnak; a gond az, hogy száz helyre kell elmenni kuncsorogni. Másfelől: "Ha már elkötelezi magát az ember, elegánsabb félmillióért hálálkodni, mint tizennyolcezer-háromszázért." (Szó szerinti idézet egy gyakorló politikustól.)
Aki tehát képtelen arra, hogy előteremtse a milliókat, az jobb, ha el sem indul. Ha mégis, magára vessen - esélyei a nullával egyenlőek.
Nagyobb fejfájást okoz a költségek elsíbolása. De hát ne féltsük a nép potenciális képviselőit: erre is megvan a jól bejáratott metódus.
A legjobb - mert követhetetlen - a készpénz. Ha például az ember tankolásra átad egy bizonyos öszszeget, akkor az sehol és sehogy nem bizonyítható, következésképp el sem kell vele számolni. A plakátköltségek egyszerűen leírhatók: a nyomdász nyilvánvalóan örül, ha nem kérnek tőle számlát (ez a számára adómentes bevétel), és ez rögtön húsz százalékkal (az áfával) csökkenti az árat.
Maga a törvény is kínál kibúvót, hiszen - csak és kizárólag a választási kampányban - a plakátokra nem érvényesek az általános szabályok, következésképp rendkívül nehéz, ha ugyan nem lehetetlen viszszanyomozni, hogy hol és ki készítette a nyomtatványokat. (Mintha a törvényhozók is gondoltak volna arra: jobb, ha maguk gondoskodnak kiskapuról.) Létezik azonban más megoldás is: az áfás számla a Szimpatizáns Kft. nevére szól. Ez a társaság rendszeresen dolgoztat a nyomdával, így soha senkinek nem fog feltűnni, ha bizonyos munka olykor többe kerül, vagy ha megszaporodik a nyomtatás. Egy nagyobb cégnél ugyancsak nem számít, ha pár hónapig több a mobiltelefon, vagy mondjuk ha van egy benzinkutas barátja az embernek, akkor a benzinköltségen is lehet spórolni.
"Egymillióig lesz számlám" - nem meglepő, hogy a Narancsnak megnyíló jelöltek - pártállásuktól függetlenül - erre az álláspontra helyezkedtek. Hiszen ki az a bolond, aki önként és dalolva belemászik egy büntetéssel fenyegető helyzetbe? Az első választók felkészítését tehát - pedig mily´ nemes a cél! - alighanem továbbra is más forrásból kell finanszírozni.
A választási kampány biznisz: ami az egyik oldalon kiadás, az a másikon bevétel. A nemzetgazdaság számára 3-5 millió forint nem jelentős összeg, de ha egy körzetben tíz induló van, és nagyjából mind ugyanannyit költ (kénytelen költeni), akkor az már föllendítheti a színes plakátot is gyártani tudó kisvárosi nyomda forgalmát. A tíz jelöltből átlagos esetben hárman juthatnak a második fordulóba, és persze csak egy nyer, aki aztán - bármilyen párthoz tartozzék is - olyan helyzetbe kerül, amiben megtérül(het) a befektetése.
A lényeg azonban: kellő mennyiségű készpénz nélkül nem sok jelölt viheti sokra. Mindennek ára van. A legnagyobb ár azonban nem összegszerűsíthető. A politika a jelszavak szintjén spórol az adófizetők pénzén (eme szemforgató prüdéria miatt létezik a törvényi egymilliós limit is), és állhatatosan küzd a feketegazdaság ellen; miközben a valóságban maga a kampány a feketegazdaság - de enyhébb megítélés esetén is: a szürkegazdaság - szerves része.
