A forradalom után Kádárék minden erejükkel azon voltak, hogy meghamisítsák az 1956-ban történteket. Kozák Gyula szociológusként a nyolcvanas évek elejétől kezdett interjúkat készíteni a forradalom résztvevőivel, később pedig alapítója annak szervezetnek, a Történelmi Igazságtétel Bizottságának (TIB), amely a rendszerváltást megelőzően a legtöbbet tette azért, hogy kiderüljön az igazság 1956-ról.
A Magyar Narancs e heti nyomtatott lapszámában megjelent interjúnkban szó van a TIB megalakulásának történetéről, az 1989-es Nagy Imre-újratemetés megszervezéséről, az ott elhangzott beszédekről, de a bizottság dicstelen végéről is. Részlet az interjúból.
Magyar Narancs: A 1988-as június 16-i megemlékezés a könnygáztól és a gumibottól vált híressé.
Kozák Gyula: 1988 június elején adtuk ki azt a felhívást, amelyben a magyar történelemben példátlan megtorlásnak neveztük az 1956 után történteket. „Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak – halottaknak és élőknek – teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációját. Ez előfeltétele minden megújulásnak, minden szellemi és politikai megtisztulásnak” – állt a felhívásban, és egyúttal üdvözöltük, hogy a magyar emigráció, a párizsi Père Lachaise temetőben ünnepséget szervezett és jelképes síremléket avatott június 16-án. Mi pedig megkértünk mindenkit, hogy ugyanekkor helyezzenek el virágot az akkor még teljesen elhanyagolt, gazos 301-as parcellánál. Erre az eseményre délelőtt került sor, Rácz Sándor és Fónay Jenő mondott beszédet, Nagy Gáspár felolvasta két betiltott versét, Hegedűs László és Mécs Imre pedig felsorolta annak a 244 kivégzettnek a nevét, akikről biztosan tudták, hogy ott temették el őket. Ugyanekkor Párizsban felavatták az 1956-os forradalmi tevékenységük miatt kivégzettek jelképes síremlékét, ahol Fejtő Ferenc, Méray Tibor és Vásárhelyi Miklós mondott beszédet. Délután került volna sor a Batthyány-örökmécsesnél a megemlékezésre, de míg a temetőben a rendőrök csak asszisztáltak, itt már volt brutalitás. Én is kaptam jó párat és a szemembe könnygázt. Ennek azonban már nem volt komoly következménye. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága egyre ismertebbé vált, sőt 1988. október 23-án, a Jurta Színházban ’56-os megemlékezést is tarthatott – hatalmas rendőri jelenléttel, de büntetlenül. Ezt követően, november 24-én egy újabb felhívást tettünk közzé a megtorlások áldozatainak hozzátartozóihoz, hogy ha kegyeleti jogukat gyakorolni kívánják, hozzátartozójukat el szeretnék temettetni, a TIB vállalja a képviseletüket, segít a holttest megtalálásában. A felhívásban a genfi egyezményre hivatkozunk, illetve arra, hogy kegyeleti jogot 1979 óta a magyar törvények is megszorítások nélkül biztosítják.
| ||
MN: Ezt a felhívást tekinthetjük az első konkrét lépésnek is Nagy Imre újratemetésének illetően?
KGY: Igen, de fontos tudni, hogy a TIB-nek nemcsak a jelöletlen sírok feltárása volt a célja. Ugyanilyen fontosnak tekintettük, az ’56-osok jogi problémáinak rendezését, és már elkezdett, forradalommal kapcsolatos kutatások felgyorsítását.
MN: Nem voltak túlságosan naivak?
KGY: Arra nem gondoltunk, hogy épp a TIB tevékenysége nyomán fog megdőlni a rendszer, de abban biztosak voltunk, hogy célkitűzéseinket el fogjuk érni.
A teljes beszélgetés a Magyar Narancs október 22-én megjelent számában olvasható. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizessen elő itt!
Magyar Narancs
Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?
