Nehéz lenne Orbánnak az EU-ba lépést ünnepelni, nem férne össze a nemzetkarakterével, ironizál a Szabadság téren várakozók egyike. Tíz éve épp nem ő állt a kormánynál, és tán máig sem emésztette meg, hogy 2002 után nélküle is volt élet, sőt nemzet, sőt ország, amelyik úgy népszavazott, hogy az unióhoz akar tartozni, biztos, ami biztos. Most látszik, hogy mennyire jó lóra tettünk, bár nem láttuk előre ezt a csúnya végkifejletet – fecseg a mély az eleven emlékmű május elsejei megmozdulására várva. Orbán ma stadiont avat.
Este a koncerten ismét összefutunk Bérczesi Robival, a Hiperkarma énekesével. Napközben már jártak a Szabadság téren a barátnőjével, mert fontosnak tartják az emlékmű felállítása ellen tiltakozók támogatását. Olyan faramuci ez a „veletek vagyunk”, mintha nem is egy mindannyiunkat érintő ügyről, hanem csupán a jobb sorsra érdemes ellenállók melletti szolidaritásról lenne szó.
Estefelé a nézelődők megszaporodásával egy harmincas férfi szegődik hozzám mécsesgyújtás közben. Mit szólunk ahhoz, hogy mégis megépül a szobor, hogy minden hiába? Hogy le se szarnak minket. Méricskélem, méricskél. Kik, kérdem. Hát ők, válaszol, a Parlament irányába mutatva. Végül megsértődik. Miért vagyok vele ellenséges, kérdi, mikor ő nekünk drukkol, láthatom, hiszen itt van. Ha nekünk drukkolsz, akkor magadnak is, mondom békítőleg, ebben maradunk.
Délután háromkor Lovas Zoltán beszédével kezdődik a Tolerancia csoport programja.
Az EU-ba lépés 10. évfordulóján, az „Eleven emlékmű projekt” 23. napján megérkezik M. André Goodfriend követtanácsos az USA színeiben, valamint Bert van der Lingen, a holland követség helyettes vezetője. Ováció, ünnepeljük a bátor követségeket, akik elfogadták a szervezők meghívását.
| ||
Lovas Zoltán felvázolja az ellenállás történetét 2014 januárjának elejétől, azóta, hogy nyilvánosságra hozta a kormány a megszállási emlékmű tervezetét, egészen a megelőző napokban történt erőszakos rendőri intézkedésekig.
Egy ismerős lányt faggattam, mennyire volt erőszakos az intézkedés. Akik reggel bejutottak a kordon mögé, ahogy ő is, és délutánig kitartottak, azokat a gólya viszi a fiát-fogással, „erőszakmentesen” cipelték ki a rendőrök, már ha eltekintünk attól, hogy önmagában sérelmes, ha valaki akaratod ellenére megfog és odébb rak, mondja, de azokat, akik csatlakozni akartak hozzájuk, azokat tényleg erővel elrángatták. (Más kérdés, hogy délelőtt a Hazatérés temploma előtt masírozó Új Magyar Gárda ellen nem alkalmaztak sem erőszakot, sem semmit a rendőrök, nem igazoltatták őket, nem kezdeményeztek eljárást ellenük.)
Mécs Imre beszédében azzal a kéréssel fordul a sajtó és a külképviseletek munkatársaihoz, hogy közvetítsék az ellenállók és tiltakozók üzenetét a nagyhatalmak felé, miszerint Magyarországon nem csupán a múltfeldolgozás, a múlttal való szembenézés folyamatát akadályozzák kormányszinten, de az ország lakosainak együttélését is, a „mi magyarok” orbáni lózungja szellemében rekesztve ki a politikai közösségből azokat, akik nem fogadják el a Fidesz játékszabályait.
| ||
Magyar Fruzsina és Popper Gábor (MLP) beszédét követően többen éltek a lehetőséggel, hogy kérdéseket intézzenek a követségi küldöttekhez, nem utolsósorban arról is, hogy lesz-e a nap folyamán valami kormányszintű összeröffenés az EU-s tagállamok hazai külképviseleteinek részvételével. Az amerikai és a holland diplomaták fejüket rázzák: eddig még nem kaptak meghívást semmilyen fogadásra.
Az eleven emlékmű agóráján felmerül a kérdés, vajon mikor tiltakozik az unió az egyik tagállamát, azaz az uniós értékeket ért sérelem miatt, különös tekintettel a megszállási szobor szimbolikájára.
Érkeznek az ügyeletes kerékkötők vagy/és provokátorok, egy négygyerekes családapa egyenesen a kiemelt beruházások közt jegyzett megszállási emlékmű, valamint a felcsúti stadion és a Kossuth tér körletrendezése mellett ágál, kötve az ebet a karóhoz, hogy adóforintjait ezekre az extrákra ő bizony szíves örömest adta, adja, adni fogja.
Ha addig él is.
Tényleg nem várhatjuk el tőle, hogy az ellopott ezermilliárdokra gondoljon, a más pénzére, amit a kormány seperc alatt nyúlt le a magánnyugdíjszámlákról, mint ahogy azt sem kalkulálhattuk előre, hogy ugyanő a köztünk élő németek nagy számára hivatkozva kampányol a szoborállítás mellett, alig fenyegetően, slusszpoénként mintegy. Gábriel és a német sas násza lassan kezd új dimenziókat ölteni.
Orbán azt mondta: nincs mozgásterem, szánalmasan plagizálva a Veszedelmes viszonyok kardélre hányt hősének álszent dumáját: nem vagyok a magam ura. Még jőni kell, még jőni fog egy kortárs drámaíró, hogy újrahasznosítsa az orbáni karaktert, tragikomédiája középpontjába a hasadt személyiséget állítva, aki a preambulumba vésett teljhatalma mögött úgy vacog, akár unortodox Óz a mese végén.
Másnap apámékkal is kilátogatok a tetthelyre: a kordon mellett gyűlő emlékkövek és -tárgyak idegenforgalmi látványossággá növik ki lassan magukat, a számtalan nyelvre, köztük északiakra és örményre is lefordított petíciót és a megszállási emlékmű üzenetét silabizáló külföldiek rendre elcsendesednek, megütközés és méltatlankodás ül ki az arcukra, miközben fejcsóválva odébbállnak. A turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet.
| ||
