Magyar Narancs: Ellenzékváltó hangulat című cikke (Népszava, november 15.) azzal a paradoxonnal foglalkozik, hogy bár a lakosság többsége kormányváltást szeretne, a pártpreferencia-adatok alapján Orbán Viktor nagy győzelemre számíthat a jövő évi választásokon. Az ellenzék ront el valamit?
Tamás Gáspár Miklós: Kiábrándítóan egyszerű válaszokat fogok adni. Értelmetlen azon töprengeni, hogy melyek a szabad választások esélyei, mivel szabad sajtó hiányában nem lehetnek szabad választások. A szabad választások föltétele nem csak az, hogy pártok szabadon megszerveződhessenek. Igaz, Magyarországon mozgalmi értelemben vett pártok nincsenek is. A legnagyobbak is lényegében központi és helyi apparátusból állnak, belső mozgalmi életük nincs, miközben a hozzánk hasonló méretű Ausztriában félmilliós tömegpártok vannak. A Fidesz–KDNP meg kváziállami apparátusok és félautonóm üzleti struktúrák újszerű elegye, nem párt.
MN: Ha nincs szabad sajtó, ha mindent elural a kormány által irányított média, miért ellenzi mégis a többség a kormány tevékenységét?
TGM: Ez csak politikai hangulat. Tudjuk, hogy a magyarok utálják a rendszert, az 1980-as években is utálták. Mégis megválasztották volna Kádárt, ha lettek volna szabad választások. A két dolog nem függ össze. Politika nem következik abból, hogy az emberek diffúz módon elégedetlenek. Kétségkívül őrületnek hangzik, de aki ismeri a modern politikatörténetet, ezen nem lepődik meg.
MN: Mit tehetnek ilyen helyzetben az ellenzéki pártok?
TGM: Ellenzéki pártokról parlamentáris, plurális rendszer keretein belül beszélhetünk. Ez a rendszer nem ilyen. A hatalmi ágak elválasztása enyhén szólva bizonytalan, a kormányzás önkényes, rögtönzött, véletlenszerű, nem jogi formájú. Az alkotmányos kormányzás föltételei nem teljesülnek. Hogyan lehetnének akkor ellenzéki pártok? Értelmetlen kérdéseket teszünk föl magunknak. A megszokás nagy úr, de ellenzék és választások helyett egészen más fogalmakat kellene használnunk, például az ellenállásét vagy a társadalmi elégedetlenségét.
MN: Ezek szerint az is tévedés volt, amikor azt ajánlotta az ellenzéki pártoknak, hogy lépjenek vissza az MSZP javára.
TGM: Bizonyos értelemben igen. Több tanácsot nem adok, már ez is egy szatirikus, abszurd ajánlat volt. Az ellenzéki pártok maguk is fölismerik, hogy ez nem parlamenti rendszer. Nem szégyen, amit a szemükre vetnek, hogy nem akarnak nyerni, csak képviselőket küldeni a parlamentbe. A Horthy-rendszerben ezt senki nem tartotta árulásnak. Mindenki tudta, hogy nincs rendes parlamentarizmus, nincs pluralizmus, nincs alkotmányosság, nincs szabad nyilvánosság, s épp ezért van szimbolikus jelentősége az ellenzéki képviseletnek: megjeleníteni az egyet nem értést. Mi dől itt el a parlamentben? Semmi. Rosszul ítéli meg a közvélemény azt a társadalmi-politikai rendszert, amelyben élünk.
| ||
MN: Hogyan nevezné ezt a rendszert?
TGM: A kiváló Kornai János még mindig ugyanazt mondja, mint A gazdasági vezetés túlzott központosítása címmel 1957-ben megjelent munkájában. Szerinte változatlanul olyan rendszer az ellenfél, amely központosít meg államosít. Ennek pontosan az ellenkezője történik. Központosításkor a központi állami autoritás alárendeltségébe vonnak mindenfélét, ami addig nem volt ott. Orbán Viktor és csoportja a törvényes állami autoritás hatálya alól a saját informális, személyes hatalma alá von különféle, korábban állami funkciókat, ahol az alkotmányos állam még megmaradt csonkjai semmiféle befolyással nem bírnak. Ez decentralizáció, a hatalom kiszervezése az alkotmányos kereteken kívülre. Ez jellemez minden szélsőjobboldali rendszert. A kiegyezés óta nálunk is működő klasszikus, nyugati típusú, rendszeres közigazgatás megszűnőben van. Nincs például műemlékvédelem, nincs régészeti föltárás, nincs környezetvédelem, nincs megbízható telekkönyv vagy statisztikai hivatal. A művelődéspolitikát az MMA nevű amatőr magánklub alá rendelik.
MN: Ha ez nem is a klasszikus értelemben vett kormányzás, a döntéseket azért centralizálják, minden iskolaigazgatót a minisztériumban neveznek ki.
TGM: Nem centralizálják, mert a centrum a jogállamban parlamentben elszámoltatható kormányzati intézmény.
MN: Akkor mondjuk úgy, hogy magukhoz vonják.
TGM: Mint állami autoritáshoz vagy mint informális csoporthoz? Ez két különböző dolog. Az iskolarendszert ideológiailag motivált, informális politikai csoport irányítja, nem az oktatási minisztérium, amely nem is létezik. És így tovább. Az ellenzék öntudatlanul az általa helytelenül és képtelenül bolseviknek felfogott rendszer ellen küzd. Azt hajtogatja tízezer cikk, hogy „ez” pont olyan, mint a Kádár-rendszer. Pedig egyáltalán nem olyan! Az csakugyan központosító és államosító rendszer volt, ez nem. A magyarországi „politológia” rossz tréfa. Lánczi Andrásnak van igaza, ez nem korrupció és nem államosítás. Ez új dolog. A királyi adományok rendszerét követi, amikor az uralkodók – szintén törvényesen – a korona birtokából földekkel és várakkal jutalmazták hűséges báróikat. Ugyanez történik, csak időnként banki átutalásokkal és cégalapításokkal. A független sajtót se államosítják, hanem a kézben tartott oligarchák cégeibe csoportosítják át, hatékonyabban, mint a pártállami sajtóirányítás, amely nehézkes állami hivatal volt. Ez szélsőjobboldali, nem bolsevik jellegű rendszer, amelynek a zűrzavarát a fasizmus elemzői rég leírták. Ernst Fraenkel kettősállam-elmélete erről szól. A Harmadik Birodalomban is volt „jogállami” rendszer a hétköznapokban, a tolvajokat elfogták, a végrendeleteket végrehajtották, a szerződésszegőket megbüntették. A politikailag releváns döntéseket viszont önkényes rendszabályokkal, törvényes ellenőrzés nélkül hozta meg a hatalmi központ. Itt nincs nácizmus – nincs terror, nincs totalitárius mozgalom –, de a szélsőjobboldali rezsimeknek ez az alapvonása, illetve a belőle következő közigazgatási káosz jellemző, teljes és szándékos.
MN: Azt is illúziónak tartja, hogy a Fidesz többséget jutalmazó választási rendszerében az egy tömbbé összeálló ellenzék megverheti Orbánt?
TGM: Megtartva ezt a fajta rendszert? Elég érdekes lenne.
MN: Utána átszabhatnák a választási szabályokat, és más alkotmányos kiigazításokat is tehetnének.
TGM: Ez aligha lehetséges, mert az állam erőforrásai immár nem állnak az állam ellenőrzése alatt. Hogyan lehetne itt másnak, mint Orbánnak kormányoznia? Vereség esetén a hatalmon lévő csoport nem engedné ki a kezéből a hatalmat, amely legalább felerészben informális. Ha a kormány véletlenül megbuknék, egyrészt robbannának az általa elhelyezett aknák, másrészt a még mindig az alkotmányos kormányzat alá rendelt intézményeket se lehetne megváltoztatni a hosszú mandátumú funkcionáriusok és a radikális jobboldaliakra cserélt hivatalnokgárda miatt. De a legfőbb akadályt a politikailag mozgósítható vagyonok, a kiszervezett hatalmi központok és állami szintek jelentik. A helyhatóságok nagy többsége fideszes, a regionális igazgatás (megyerendszer) pedig elhunyt. A parancsuralmi rendszer teljes készlete rendelkezésre áll. Csak azért nem kell erőszakot alkalmazni, mert nincs ellenállás. Ez ugyanaz a rendszer, mint Törökországban, kivéve, hogy ott van ellenállás. Ez az egyetlen különbség. Elég nevetséges arról beszélgetni, hogyan nyerhetné meg a választásokat az ellenzék. Sehogy. Ha pedig mégis nyerne valami nem orbánista konglomerátum, annak kétségkívül tagja lenne a Jobbik. Miféle változás várható ettől?
MN: Liberális gondolkodók – legújabban Heller Ágnes – már többször is technikai koalíciót ajánlottak az ellenzéknek a Jobbikkal.
TGM: Árulást elkövetni akkor érdemes, ha komoly stratégiai célja van, márpedig ilyet nem látok. Tudom, hogy a Jobbik már balra áll Orbántól, mert Orbán átlépett a szélsőjobboldalra, és a Jobbik mostanában mellőzi az újfasiszta retorikát, gesztusokat tesz a balliberális választóknak, de ennek csekély a jelentősége. Két elaggott európai szélsőjobboldali rendszer megdőléséről tudunk, Portugáliában és Spanyolországban. Az egyik esetben a hadsereg baloldali tisztjei katonai államcsínnyel döntötték meg a rendszert, a másik esetben a szélsőjobboldali párt vezetői maguk ismerték fel a belső reform szükségességét. Mindkét variánst az állami elitek csinálták. Az Orbán-rendszer a zenitjén van, ilyesmit aligha várhatunk, bár érezni, hogy ott sem elégedett mindenki.
MN: Főként az értelmiség dezertál.
TGM: Nem értelmiségiek, hanem az apparátus szélnek eresztett szakértő, konzervatív beállítottságú tagjai – de vezető kormánypolitikusok is elégedetlenek, célozgatnak is erre néha. Elegük van a vigyázállásból, a megaláztatásból, ami minden parancsuralmi rendszer sajátossága. Büszke és ambiciózus emberek, nyilván nem szeretik, hogy folyton rugdossák őket. De ez semmiség. Értelmiségre pedig – a szocialista rendszerekkel szemben – a szélsőjobboldalnak nincs szüksége. Szeretném újfent hangsúlyozni, hogy ez nem a Kádár-korszak. A tervező állam nem tud megélni értelmiség nélkül. Statisztikusokra, közgazdászokra, tervező mérnökökre, szociológusokra, rendőrtisztviselőkre van szüksége. És persze – az újfajta, evilágian transzcendens legitimitás magvaként – irodalomra, zenére, kultúrára, népművelésre, szellemi tekintélyre. Az Illyések, a Kodályok, a Krležák nélkül nincs „létező szocializmus”. Ez itt nem kell, a szélsőjobboldali hatalom pusztán a hatalomra, a félelemre, a rasszra és a fogyasztásra támaszkodik.
MN: Az elmúlt időszakban kétszer dicsért meg ellenzéki kezdeményezést. Botka László jelöltsége és programja máris megbukott, a Momentum civiltörvény elleni népszavazási kezdeményezésétől pedig még az érintettek is távol tartják magukat.
TGM: Már a támogató cikkemben sem láttam, hogy az MSZP Botka László mögött állna. Botka sose volt a párt vezetője. Így nem lehet. A biztos vesztes jelölt bűnbak, nem vezér. Lehet, megbukott volna, de még azelőtt elárulták. Ami a Momentumot illeti, helyes, ha egy párt kiáll az emberi jogvédő csoportok állami megrágalmazása és megbélyegzése ellen. Nem azt mondtam, hogy ez sikerülni fog, sőt, sejtettem, hogy nem fog menni. Orbáni nyelvre fordítva körülbelül így hangzik a kérdés: „Helyteleníti ön, hogy a lezsidózott zsidó szervezeteket zsidózhatják?” Az emberek erre azt mondják, persze, a zsidó szervezeteket hadd zsidózhassák.
MN: Az lényeges, hogy sima többséggel vagy kétharmaddal nyer a Fidesz 2018-ban?
TGM: Szimbolikusan fontos, és kétségkívül könnyebb lenne újabb alkotmányos átalakításokat véghezvinni a kétharmad birtokában, bár ezek a szabályok, mint látjuk, megkerülhetők. Tölgyessy Péter érdekes elemzéseivel ritkán értek egyet, de abban igaza van, hogy az Orbán-rendszernek csak külső korlátai vannak. Rákényszerül az Európai Unióval meg a nyugati államokkal való együttműködésre, a formákat nem vághatja teljesen sutba, ezért van bizonyos jelentősége a kétharmadnak. De az is lehet, hogy négyötödös többsége lesz Orbánnak, a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok alapján ez is kijöhet.
MN: Mit kezdene Orbán egy ekkora többséggel?
TGM: A diktatúrás és féldiktatúrás rendszereket a tapasztalatok szerint csak még gátlástalanabbá teszi saját sikerességük és népszerűségük. Ha érzik, hogy nincs ellenállás, a félelem és a tudatlanság uralkodik a közvéleményben, nyilván több mindenre szánják el magukat. Megváltozott a nemzetközi helyzet is. Orbánt nyugodtan meghívhatná Trump Washingtonba. Azért nem hívták még meg, mert Trump szétverte az amerikai diplomáciát, és a saját klikkje azt se tudja, hogy létezik Kelet-Európa. Ráadásul minden egyes európai országban is vagy kormányra kerültek, vagy jelentős sikert arattak a xenofób, szélsőjobboldali, fasisztoid erők. Németországban nemsokára befejeződik a Merkel-korszak. Akkor is, ha ő lesz a következő kancellár. Az már más lesz. Az új jobboldalt képviselő Christian Lindner megtorpedózhatta a koalíciós kormány megalakítását. Azt, hogy Németországban is vége az antifasiszta-demokratikus „politikai korrektségnek”, még egy mainstream liberális, Timothy Garton Ash is észrevette a The New York Review of Books legutóbbi számában. Különösebb nyomásra nem kell számítania Orbánnak, akit nem szeretnek, de csak azért nem, mert arrogáns és szemtelen, holott aprócska állam élén áll. Az ellenszenv egyre kevésbé tartalmi.
MN: Nem ért egyet az elemzők többségével, akik szerint a Brexit és Trump után a holland, a francia és a német választásokkal visszalendült az inga a demokratikus erők felé?
TGM: Ellenkezőleg. Hollandiában egy tragédia játszódott le, a hagyományos pártok átvették a fasiszták politikáját, és ezáltal nyertek. Ez miért jó? Pontosan ez történik Magyarországon. Ma a Fidesz lényegesen jobbra áll a Jobbiktól, ebben igaza van Vona Gábornak.
MN: A bevándorlás- és menekültpolitika, az azt övező retorika szigorodása még nem egyenlő az alkotmányos demokrácia lebontásával.
TGM: De igen. Az alkotmányos demokrácia Európában a nemzetközi jogon és az európai föderális jogon is alapul, nem csak a nemzeti alkotmányos rendszereken. Az európai államok pedig egyfolytában megszegik a nemzetközi jogot, csak meg kell nézni, hogy üvölt emiatt az ENSZ. Elsősorban az Európai Unió hibás azért, ami Líbiában a menekültekkel történik. Amikor megszorítják az emberi jogokat, létrehozzák a különbséget állampolgár és nem állampolgár között, azzal beváltják a jóslatot, amit még 2000-ben, Posztfasizmus című írásomban fogalmaztam meg. Az állampolgárság jogból privilégiummá válik. Hol privilégium az állampolgárság? A fasiszta rendszerekben. Ha ez nem az egész alkotmányos szerkezet megváltoztatása, akkor semmi sem az.
MN: A Németországban nem korlátként, hanem irányszámként megfogalmazott évi 200 ezer menekült befogadása azért nem ugyanaz, mint Orbán kerítése és a nullát megcélzó menekültpolitikája.
TGM: A német közvélemény olyan tempóban rohan át a szélsőjobboldalra, hogy az ész megáll. A Zöldeken kívül nincs olyan párt, amelyik nem bevándorlásellenes. A szocialista Die Linke vezetője, Sahra Wagenknecht plakátokon panaszkodik, mert nincs pénz az orvosképzésre, és mindenféle marokkói meg nigériai orvosokat engednek be az országba. A Mélenchon-féle francia baloldal is nacionalista. Aki „baloldalinak” tartja a cseh, a szlovák, a román, a szerb „szociáldemokráciát”, az gyöngeelméjű. A cseh-morva kommunista párt, a KSČM konzervatív, nacionalista, nőellenes és homofób alakulat. Az általam hőn szeretett brit Munkáspárt támogatja a tory kormányt a kelet-európai vendégmunkások jogainak megszorításában. Gondolja, hogy megáll a jogok megszorítása a bevándorlóknál és vendégmunkásoknál? Ez még sosem fordult elő, és most se fog. Az új osztrák kormánykoalíció a tervek szerint megvonja a segélyeket a vendégmunkásoktól, nem engedi be a menekülteket, és egyébként növeli a tandíjat, csökkenti a középosztály adóit. Igazi reakciós politika, amelyet nagyon jól ismerünk az 1920-as évekből. Aki ettől megnyugszik, hát nyugodjék. Emmanuel Macron a legcsekélyebb ellenállás nélkül verte szét a francia parlamentáris rendszert, és hozott létre neobonapartista féldiktatúrát. Ez mutatja, ki győz itt.
MN: Macron melyik intézkedésével hozott létre féldiktatúrát?
TGM: Különleges választási helyzetben hatalmas többséget sikerült létrehoznia, és majd minden intézkedésével nyugodtan szembemehet a közvélemény háromnegyedével. Demokráciában mégis fontos lenne, hogy a nép mit gondol. Erre mindig hajlamosak fütyülni a francia kormányzatok. De Gaulle tábornok lemondása után érintetlen maradt az ötödik köztársaság, ezt lehet használni, ha igazi diktatórikus vezető kerül az élére. Nem látok olyan erőt Európában vagy másutt, amely elvi alapon ellensége volna az Orbán-típusú rendszernek.
MN: Az nem Orbán ellen szól, amikor arról beszélnek, hogy 2020 után a jogállami elvek betartásához kötik az EU-s támogatásokat?
TGM: A jelenlegi EU-bürokrácia valóban gondolkodik ilyesmiben, de ennek nincs politikai súlya, Juncker és Tusk a múlt emberei. A radikális jobboldali vezetésű vagy a szélsőjobbtól rettegő tagállamok – más nincs az egyetlen Portugália kivételével – nem akarnak és nem mernek eljárni Orbán és Kaczyński ellen. Lehet, hogy átalakulnak a kormányok, mert a nyugat-európai országok annyiban még nem hasonlítanak Magyarországra, hogy ott a vezetők választások útján leválthatók. De az EU válsága valószínűleg gyógyíthatatlan. Ha a németországi jobbközép-balközép nem tudja már konszolidálni Európát – még az erős gazdasági konjunktúra körülményei között se – , akkor a posztfasiszta jobboldal szüretelhet az egész kontinensen. Világjelenség, hogy a racionális érvelés tekintélye csökken, az emberek egyre kevésbé törekszenek tények és kitalációk megkülönböztetésére. Ez nem használ a régimódi racionalizmusnak, amely viszont a képviseleti demokrácia erkölcsileg elfogadható működésének alapföltétele. Ma nem lehet azt mondani, hogy „X politikai irányzat őrültségeket beszél, mert a társadalmi valóság és az én személyes tapasztalatom más”. Ennek a jelentősége a zéróhoz közelít, a legismertebb példa ez a Soros-migráns ügy. Lényegében mindenki sejti, hogy az állítások nem igazak. Félig-meddig tudják ezt az emberek, azok is, akik őrjöngenek. De ez semmin nem változtat, a Soros-migráns mantra a civilizációs elégedetlenséget, a nyugati modernség iránti őszinte és mély gyűlöletet fejezi ki. Kifejezi, de nem írja le.
MN: Ha nem látja a racionális vita feltételeit, mit vár saját írásaitól, közéleti nyilatkozataitól?
TGM: Mennybemenetelt. És persze kötelesség is van a világon. Politikai megfontolás is van mögötte: fönn kell tartani a kritikai kultúra kontinuitását. Gondolja, hogy akik a Századunkba, a Szocializmusba, a Szép Szóba vagy a Munkába írtak, azt hitték, hogy emiatt Horthy meg Gömbös meg fog bukni? Nem helyettesíthetünk politikai mozgalmat beszélgetéssel meg írással. De a kritika jelenléte közvetett módon biztatás lehet az embereknek, hogy a szabadság és egyenlőség előmozdítására legalább magánúton kísérleteket tegyenek. Pesszimizmusnak szokás nevezni, amiket mostanában beszélek. Valóban úgy látom, hogy a tendenciák rosszak, a rendszer elég szilárd, mert nincs ellenállás. Az ellenállás irracionális és történelmi véletleneken keresztül szokott megszerveződni. De ehhez kellenek bizonyos intellektuális kondíciók. Elő kell készíteni azt, amit nem nagyon látunk előre. Ha az ember realisztikusan fogja föl a lehetőségeket, értelmes célokat tűzhet ki magának akkor is, ha nem áltatja magát azzal, hogy ez alkotmányos rendszer. Nem, ez szeszélyes, önkényuralmi, utasításos rendszer, a hatalom személyes-oligarchikus, ellentmond mind az alkotmányos-közjogi, racionális elvontságnak, mind a köztársasági szolidaritás, a honpolgári közösség eszményének. Nem renddel kormányoznak, hanem rögtönzéses káosszal, a rendpártiság, a hazug retorikai „etatizmus” és a konzervatív duma csak a rezsim önreklámja, hamis és hiteltelen. Viszont van a rezsimben lendület és energia. Az alkotmányos-szabadelvű, elitista jogállamnak – amelyet nálunk az ellenzék tévesen nevez „demokráciának” – vége van, nem lehet föltámasztani. Új rezsim újfajta ellenállást igényel. Tanácsért forduljunk a börtönben sínylődő török-kurd baloldalhoz.
